Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-15 / 4. szám

Apóm nem hallja kérdésemet. A tömeg hullámzását figyeli erősen és tekintetével kísér minden arramenőt. Szeméből látom, valamit szeretne mondani a járókelőknek, de a végzetes szó nehéz súlyként csüng remegő ajkán és sehogyan sem tud onnan kiszakadni. Egyszer még meg is indult az egyik járókelő nyomában és megérintette kabátja ujját, de amikor az kérdőn feléje fordult, azt mormogta: „Bocsánat!“ és zavartan visszasomfordált helyére.

— Papa, mit jelent az, hogy „osztriga“? ismétlem.

Egy állatnak a neve... A tengerben él.

Abban a szempillantásban magam elé képzelem az ismeretlen tengeri állatot. Alighanem valami átmeneti lény a hal meg a rák között. Minthogy tengeri állat, nyílván valami pompás, ízletes hallevest készítenek belőle, borssal, babérlevéllel fűszerezve, ecetes, hideg halsalátát, vagy tormás rákmártást. . . Élénken magam elé képzelem, amint az állatot hazaviszik a piacról, gyorsan megtisztítják, gyorsan bedobják a lábasba . .. gyorsan, nagyon gyorsan, mert mindenki szörnyen éhes és kívánja az ételt. .. borzasztóan kívánja az ételt! A konyhából sült hal és rákleves illata száll.

Érzem, amint ez a szag csiklandozza Ínyemet, orromat, amint lassanként elhatalmasodik egész testemen... A vendéglő, édesapám, a fehér falragasz, kabátom ujja - minden ezt az illatot leheli, de olyan erősen, hogy állkapcsom önkéntelenül rágásra mozdul. Rágok és nyelek, mintha csakugyan szájamban volna a tengeri állat húsának egy jóízű falatja . . .

Lábam roskadozik az élvezettől, nehogy elessem, édesapám karjába kapaszkodom és nekidűlök átázott nyári felöltőjének. Édesapám remeg és borzong. Fázik . . .

— Papa, az osztriga bojtos étel vagy nem? — kérdem tőle.

— Elevenen eszik... — magyarázza

apám. — Kemény héja van, mint a teknősbékának, csakhogy ... két félből áll ...

Az a finom illat abban a pillanatban elszáll, nem csiklandozza többé testemet, a káprázatnak vége ... Most már mindent értek!

- Milyen undorító... — suttogtam, milyen undorító!

Tehát ezt jelenti az osztriga! Most békához hasonló állatot képzelek magam elé. A béka kagylóhéjban ül, nagy fénylő szemmel bámul ki belőle és mozgatja undorító állkapcsait. Elképzelem, amint a piacról hazaviszik ezt az állatot kagylóhéjában, rák-ollóival, fényes szemével és síkos bőrével ... A gyerekek elbújnak, a szakácsnő finnyásan fintorogva megfogja az állatot ollójánál fogva, tányérrá teszi és beviszi az ebédlőbe. A felnőttek fogják és megeszik . .. élve eszik, szemestől, fogastól, tapadás lábaival együtt! Az állat pedig kétségbeesetten vinnyog és igyekszik a felnőttek ajkába harapni. ..

Arcom elfintorodik, de . . . miért rándulnak rágásra fogaim? Az állat utálatos, förtelmes, visszataszító, de én mégis eszem, képzeletemben mohón harapdálom, miközben félek magam elé képzelni ízét, illatát. Egyet már megettem, mór magam előtt látom a második, a harmadik csillogó szemét . .. Valamennyit megeszem... Azután megeszem az asztalkendőt, a tányért, apám sárcipőjét, a fehér falragaszt. Mindent megeszek, ami csak a szemem elé kerül, mert érzem, hogy betegségem csak az evéstől múlik el. Az osztriga undorítóan tekint rám dülledő szemével, útálkozom tőle, remegek még a gondolatára is, de enni akarok! Enni!- Adjatok nekem osztrigát! Kérek osztrigát! — szakad fel mellemből a kiáltás és előrenyújtom mind a két kezem.

— Segítsenek rajtam, uraim! — hallom ugyanakkor édesapám tompa, fuldokló hangját. - Szégyellek koldulni, de isten látja lelkem! Nem tudok már mihez fogni.

— Kérek osztrigátl — ordítom közben és megráncigálom édesapám kabátja szárnyát.- Csak nem szereted az osztrigát? Egy ilyen kisgyerek? — hallok egyszerre nevetést magam mellett.

Két cilinderes úr állt meg mellettünk és nevetve tekint rám.- Csakugyan eszel osztrigát, te kölyök? Igazán? Hát ez érdekes! Aztán hogy eszed? Lássuk!

Erős kar vonszol a kivilágított vendéglő felé. Egy perc alatt tömeg gyűlik körém és kíváncsian, nevetve tekint rám. Az egyik asztalnál ülök, sósat, síkosat eszem, aminek penész- és nyirkosságszaga van. Mohón nyelem, rágás nélkül, behúnyt szemmel és anélkül, hogy pontosabban meg akarnám tudni, mit eszem. Ügy érzem, ha kinyitnám a szemem, feltétlenül dülledő szemet, rák-ollókat, éles fogakat pillantanék meg magam előtt...

Egyszere csak valami keményre harapok. Ropogás hallatszik.

— Hahaha! A héját is megeszi! — kacagja a tömeg. — Te mafla, hiszen azt nem lehet megenni!

Aztán már csak gyötrő szomjúságra emlékszem vissza. Agyamon fekszem és nem tudok elaludni a gyomorégéstől és a furcsa íztől, amelyet forró szájamban érzek. Édesapám fel és alá járkál a szobában és hevesen gesztikulál.

— Ügylátszik, megfáztam, — mormolja. - Valami furcsát érzek a fejemben ... Mintha valaki ülne benne ... De az is lehet, hogy attól van, hogy izé .,. hogy nem ettem máma ... Komolyan mondom, lehetetlen alak vagyok, ostoba . .. Látom, hogy azok az urak tíz rubelt fizetnek az osztrigáért, miért nem mentem oda hozzájuk és kértem tőlük valami kis pénzt. . . kölcsönbe? Bizonyára adtak volna.

Reggelfelé elalszom, álmomban óriási békát látok, amelyik rák-ollóival kagylóhéjban ül és szemét forgatja. Délben felébredek a szomjúságtól, szemem apámat keresi: még mindig fel és alá járkál és hadonászik karjával

neki készen. Az a dolga, csipegesse kalácsból a mazsolát.

Csipegette, míg bele nem fészkelt a „gonosz“.

— Ne irigyeljétek, van neki elég baja. Mindig egy asszony duruzsolását hallgatni, még ha olyan szép is, megúnja a belevaló bányászember.

Ez nem volt igaz, de Sanyi fiatal volt, és hogy gyakran ismételték ezt a cimborák, szöget ütött a fejébe.

így indultak el a kantinba, megünnepelni egy munkasikert. S hogy az akna szójánál Sárika nem várta, mert dolga volt a városban, Sanyi hazaüzent: elmentem a cimborákkal — dologban. A dologból kantin, a kantinból italbolt lett és egy hegyvidéki szépség, aki már régen lecsúszott a völgybe, behízelgő hangon súgta a fülébe a hazugságot:

— Te vagy a legstrammabb bányász

ezen a világon. .

— Sanyi mulat — súgták az asszonyok Sárinak. - Ringyóval mulat, cigány is húzza, szórja a pénzt.

— Hadd szórja, az övé.

Hidegen várta férjuramat a vacsora, mikor hazajött.

— Melegítsd meg.

— ötödször nem.

Jó, megette hidegen. Sári a rekamiéra feküdt.

— Te csak menj a helyedre, a szobába. Aludj azzal, akivel mulattál.

Jó. Lefeküdt.

Hajnalban azért forró reggeli várta, csókkal ébresztette az asszony, tiszta volt a piros sapka is. Délután csak nem ment

eléje, jöjjön haza magától. Ha azért jön, mert elibemegyek, nincs köszönet a jóságában. Nem jött haza. Akart, de a cimborák — egy kettő csak — megint elcsalták.

Azon az éjszakán nem is jött haza Sanyi. A cimborákkal a hegyi tündérhez mentek. Sanyi a konyhában aludt, fejét úgy nyomta az ital, mint egy zsák liszt. Másnap a piros sapka szénporos maradt. — Fiúk, Sanyi összeveszett az asszonynyal.

Meghallotta, szégyellte, de hogy este a kulcs a szögön volt, az asszony sehol, ugyancsak elkeseredett. Hogy ne gúnyolják a cimborák, maga mosta mindennap a sapkát.

— Hiába mosod, fiú, kár a gőzért. Mással sétál az asszony.

Ez nem volt igaz, mert otthon ült az anyjánál és várta a pálfordulást. De ugratásnak jó volt, kellett.

Egy nap a mulatozás úgy végződött, hogy a cimborák könnyű nőkkel Sanyihoz jöttek, mivel hogy nincs otthon a macska, táncolhatnak az egerek. Csetepaté lett a vége és örökharag a cimborák között, mert a fehérnépek gúnyolódtak, fitymálták Sári kézimunkáit, beletúrtak a fehérneműjébe, illegették, méregették volna. Ezeket még Sanyi se látta, csak lopva, mert Sári rettenetesen szemérmes volt. így hát közéjük vágott, szétugratta őket.

Újra elkezdődött a műszakbajárás Sáriék háza előtt. Nem titkolta a pillantást, küldte, amilyen nyíltan csak lehetett ablakon keresztül is, de sehol senki.

így ment ez tovább. Sárika az ablaknál

állt, szaladt volna mindennap a kiskapuhoz, de tartotta az okos akarat. Mikor már nem bírta tovább, a nézelődő pedig csak lesett befelé, sőt, egy-két percig ácsorgott is az út közepén, egy hajnalban kiszaladt:

— Délután hozd be a sapkádat. Kimo som, ne légy a világ csúfja.

S hogy a szomszédasszony benézett a konyhaajtón hozzájuk, restellt bemenni, csak újságolta másoknak:- Mossák már a sapkát - közösen. ALEX FERENC

OVőO