Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-15 / 4. szám

Száz évvef ezelőtt, I860, január 29-én született a világirodalom egyik kiemel­kedő novellistája, Anton Pavlovics Csehov. Már kora ifjúságában gyűlölettel fordí­tott hátat kora kispolgári orosz társadalmának. Később minden Írásában, minden gondolatában céltudatosan kereste azt az utat, amely kivezethetne a 19. század társadalmi posványából. Rámutat a kapitalista társadalom kilátástalan ürességére, a legtermészetesebb emberi érzések semmibevevésére és a könyörtelen pénzhaj­­hászásra. Nem kerülte el figyelmét a nők jogtalan hejyzete sem. Elítélte azt a tár­sadalmat, amely megtagadta a nőktől a művelődés lehetőségét és a konyha-plety­ka tompító gőzébe kárhoztatta őket. De bemutat nekünk egy olyan nőt is, aki képes volt legyőzni a dologtalan és élősködő családja minden ellenállását, képes szakítani régi életével és új, termékeny, alkotó életet kezd. Csehov művészete szorosan hozzákapcsolódik az orosz irodalom haladó hagyo­mányaihoz és mint elődei, művészetének minden erejével harcol az ember felsza­badításáért. Nem kell túlságosan megerőltetnem em­lékezetem, hogy minden részletében visz­­szaidézzem az esős őszi alkonyatot, amikor apámmal az egyik népes moszkvai utca sarkán állok és érzem, amint lassanként különös betegség lesz úrrá rajtam. Nem fáj semmim, de lábaim rogyadoznak, a szavak keresztben megakadnak torkomon, fejem erőtlenül oldalvást hajlik... Úgy érzem, mintha mindjárt elesnék és elveszí­teném eszméletemet. Ha kórházba kerülnék, az orvosnak azt kellene írnia fejtáblámra: Fames (éhség) — olyan betegség ez, amely nem szerepel az orvosi kézikönyvekben. Édesapám mellettem áll a járdán, visel­tes nyári felöltőben, trikóanyagból ké­szült sapkában, amelyből fehéres vatta­csomó ágaskodik árulón. Lábán óriási ne­héz sárcipő. Szegény hiú apám, nehogy az emberek észrevegyék, hogy mezítelen lábára húzta fel a sárcipőt, lábszárára öreg lábszárvédőt kötött fel. Ez a szerencsétlen és meglehetősen os­toba különc, akit annál jobban szeretek, minél szánalmasabban elrongyolódik, be­piszkolódik valaha elegáns nyári felöltője, öt hónappal ezelőtt jött fel a fővárosba, hogy valami imoki állást találjon. Dt hó­napig járta a várost, könyörgött munká­ért és csak ma szánta rá magát, hogy ki­­álljon az utcasarokra koldulni. Szemben velünk nagy kétemeletes ház, rajta kék cégtábla hirdeti: „Vendéglő." Fe­jem a gyengeségtől hátra és oldalt ha­nyatlik és így önkéntelenül felfelé tekin­tek, a vendéglő kivilágított emeleti abla­kaiba. Az ablak mögött itt-ott emberi ala­kok tűnedeznek fel. Látszik az orkesz­­trion jobb oldala, két olajnyomat, a füg­gőlámpa ... Az egyik ablakon benézve fehérlő foltot észlelek. A folt mozdulatlan és szegletes körvonalaival élesen elválik a sötétvörös háttértől. Megerőltetem látá­somat és a foltban fehér falragaszt isme­rek fel. Valami írás látszik rajta, de hogy mit mond a felirat — azt nem tudom ki­betűzni. Félórája nem vettem le szememet a fal­ragaszról. Fehérségével magához vonzza pillantásomat és szinte hipnotizálja agya­mat. Igyekszem elolvasni, de minden igye­kezetem hiábavalónak bizonyul. Azután furcsa betegségem végre jogai­ba lép. A hinták zörgését mennydörgésnek hal­lom, az utca bűzében ezernyi illatot kü­lönböztetek meg, szemem a vendéglői csil­lárokban meg az utcai lámpásokban va­kító villámok cikázását látja. Mind az öt A. P. Csehov szobra Jaltán. A háttérben a ház, ahol élt. A. P. CSEHOV érzékem az őrületig megfeszül és a nor­málisnál többet teljesít. Most már azt is kezdem látni, amit az imént még nem láttam.- Osztriga ... - betűztem ki a falra­gaszt. Különös szó! Teljes nyolc esztendeje és három hónapja élek ezen a földön, de ezt a szót még sohasem hallottam. Vajon mit jelent? Talán a vendéglő tulajdonosát hívják így? De hiszen a vendéglős nevét az ajtó fölé szokás kiírni az utcán, nem pedig az étterem falára.- Papa, mit jelent az, hogy osztriga? kérdem rekedtes hangon és óriási erő­feszítéssel édesapám felé fordítom arco­mat. ШАГ О лпш Mondták Sárikának az asszonyok: ne kényeztesd az uradat, meglátod, jódolgá­ban egyszer kirúg a hámból. — Dehogy rúg. Tartom én a gyeplőt szo­rosan. Tartotta, de nem ő, hanem a szerelem. Nem lehet elfelejteni az erdei sétákat a hegyen keresztül műszak után, amikor Sa­nyi csak úgy munkaruhában, lámpával a kezében lépkedett mellette. Ha csóko­­lózni akartak, akkor mindig akkurátuson letette a lámpát a földre. Mert még pis­lákolt. A gyakori lámpaletevésnek az lett a vége, hogy más bányász már régen megebédelt, mire ők kiértek az erdőből. Azt sem lehet elfelejteni, hogy regge­lenként Sárika már künn tett-vett a tor­nácon, amikor műszakba indultak a bá­nyászok. Az apja nem is értette, miért kel ilyen korán az a lány, aludna inkább. Eleinte Sanyi, ha meglátta a kedves lányt, csak lopva nézett be, nehogy elbiza­kodjék. Később bi­zony meg-megállt szót váltani, szala­­dással pótolta az ácsorgást. Koráb­ban is indult néha. Piros svájci sapká­ján kiegyengette a mütyürkét mire be­ért az aknához. Mondták is a cim­borák: könnyű így dolgozni, reggel út­­ravalót adnak, este megint alig várnak vissza. Sanyi csak mozgatta a kisujját. — Hiába, tudják a lányok, ki mit ér. Egyszer mégis zavarba jött. A piros sapkát nem szokta ő mosni, csak nagy ritkán. Szénporban fürdik állandóan, más­napra újra feketepiros. Egyszer Sárika nem szólt semmit, csak elvette tőle. — Holnap visszakapod — mondta. Kimosta. Rikított, mint a csipkebogyó ősszel. Úgy adta vissza. A cimborák észre is vették a lánykéz nyomót: — Ki szapulja tisztára a sapká­dat, Sanyi? Tán csak nem Sárika? — Én magam. Amíg mindennap tiszta volt a sapka, tudták a cimborák, nincs baj a szerelem­mel. Házasság is lett a vége. A brigád volt a közvetlen kíséret, ők töltötték be a magas tisztségeket, a vőfélységet, kul­­csárságot, ami borgazdát jelentett csak jóformán — belőlük kerül ki a kereszt­apa is, alkalomadtán. 14 Az igazi élet ezután kezdődött. A la­kást megkapták s vele együtt az önálló­ságot. — Sanyi, igyunk meg egy fröccsöt! hívták a cimborák mint azelőtt. — Nem érek rá, vár az asszony. - Vár­ta is. Nem szégyellt kijönni az aknához, kiöltözve, nyalkán. A sok kormos, izzadt „ördög" csak a nyelvével csettintgetett. Karonfogta a férjét, úgy mentek. Csak míg leánykoróban megcsókolta bátran, most szégyellte mások előtt. Mit mondanának, hogy nyaljuk-faljuk egymást, otthon is van módunk, minek áz utcán? Volt is, mert az ebéd és két-hórom deci bor után, amit — okos asszony Sári — megvett férjének mindennap, Sanyi pizsa­mában leült rádiózni, újságot böngészni. Csak a bányászokról szóló írásokat ked­velte, fel is olvasta Sárikának. Ha ven­dégek jöttek, mondták is: — Keleti kényelemben vagy, fiú. Asszony, pizsama, bor, zene. A rádiózásnak mindig játszás volt a vége. Mert ha az asszony rend betette a szobát, elmosta az edényeket, melléült urának. Csöndesen hallgatta a rádiót és csodálkozott, milyen nagyokat ver ura nya­kán az ütőér. Sanyi ilyenkor már nem tu­dott odafigyelni, mit mondanak az éter­ben, s hogy a szerelem milyen kevés szó­val él, nem is szükséges részletezni. Csak a piros sapka rikított mindennap a tisztaságtól. — Könnyű a pirossapkásnak — mond­ják a legénycimborók -, minden ott van

Next

/
Thumbnails
Contents