Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-01 / 3. szám

már negyedik napja a gyereke és a többi gyerek. Akkor nem állna itt megroggyanó térdecskével ismeretlen ország ismeretlen sárga porában, a tüzesen perzselő napon egy csepp Hűs vízért áhítozva! Akkor ta­lán nem lenne háború sem . bizonyosan nem!.. . Nem! — Indulunk, anyu! — emelödött hirte­len magasra a kislány teje és az asszony újra belemosolygott a felcsillanó gyerek­szemekbe. Mpgsimogatta kislánya arcát és a tömeg legelső sorában, a katonák sorfala között, megindult vele a poros úton. Balfelé . . .- Egy, kettő, tíz, száz, hétszázötven . . . - számolta Kisibi a lépéseket és jóval túl volt már az ezrediken, amikor odaértek a nagykéményű épület kerítéséhez. A ka­pu nyitva állt és az asszony megkönnyeb­bülten nézett szét. A pázsitos udvar virág­ágyaiban üde, frissen öntözött fehér és lila violák illatoztak. De zsenge szirmaik­ra itt-ott ráhullott egy libegő, gyószfe­­kete pernyepillangó . . — Itt fogsz majd játszani, Kisibi! És vi­gyázz! meg ne botolj. Azt mondja a ka­tona, hogy most fürdeni meg vizet inni megyünk — muzsikált az asszony hangja. Levezette a gyereket egy sor szürke be­tonlépcsőn az „öltöző" feliratú meszelt pincehelyiségbe.- Los, los! Vetkőzni gyorsan! Mindent levetni magatokról és felakasztani a fo­gasokra! A fogasok számát jól jegyezzé­tek meg, hogy visszafelé majd megta­láljátok a sajátotokat. Nehogy megfáz­zanak a kutyakölykeitek. Los! — kiabálták lökdösődve az itt-ott szemérmeskedő asz­­szonyok között a katonák. Egyre fokozódó türelmetlen durvasággal terelgették be őket a hatalmas vasajtón a „fürdő" fel­iratú helyiségbe, oda, ahol hívogatva kel­lették magukat az ezüstösen villogó fém­csapok, zuhanyok. Másfélezer fáradt láb csoszogott a hideg betonon, a várva várt üdítő víz felé! A nehéz vasajtó csattanva csapódott be. Az SS-ek a kutyákkal oda­kint maradtak. Egy csecsemő hangosan felsírt és az asszony szorosabban szorí­totta meg a gyerek ujjacskáit — nehogy elsodródjék mellőle valahogyan!- Most már rögtön csurogni fog a víz! — vigasztalta újra mosolygó arccal a tik­­kadt, verejtékező gyereket. Felnézett a zuhanyra, de a víz csak nem akart meg­eredni. Helyette valami semmihez sem hasonlítható, émelyítő, csípősen maró illat hömpölygött át a felforrósult levegőn. A szemekből kifacsarta a könnyek záporát és alattomosan kúszott be a szájba, orr­ba, tüdőbe.- Mi ez? Mi ez a . . . rettenetes vala­mi? -г szorította össze acélujjú szorítás­sal az asszony szívét újra a vasmarok és lenézett a gyerekére, Kisibire, aki rémül­ten tapasztotta apró maszatos kezét pi­­szécske orrára.- Nincs baj! Ne félj! — mondta neki szinte túlkiabálva a zsivajt és mosolygott hozzá . . . ...Nem. Nem szabad! A gyereket nem szabad megijeszteni! Kisibinek nem sza­bad meglátni a könnyeket, amik patakok­ban folynak az arcon s a rémületet, ami jégtűkkel fészkelte be magát a szívébe, oda, ahol száguldozva, oxigént követelve, tombolva bugyborékolt a vér. . . Moso­lyogni! Nehogy megijedjen a jajveszéke­léstől . . . Mosolyogni . . . Mert akkor ta­lán lassabban kúszik be ez a borzalom a tüdő milliónyi apró hólyagjába s ak­kor talán levegő is lesz még . . . egy ki­csi .. . egy csepp . . . csak egy gyűszű­­nyi . . . egy atomnyi friss levegő . . . Csak annyi, amennyi megpirosítja Kisibi kapko­dó szájacskáját. . . Mosolyogni, hogy a gyerek ne tudja ... ne lássa, hogy a tor­kot láthatatlan kínhúrok szorongatják . . . hogy Kisibi száján ne buggyanjon ki az élet piros forrása, hogy ne tudja meg, hogy itt . . . itt már az út vége van, azé az úté, amit villanyárammal telt szöges­drót szegélyezett. . . pirosbetűs táblák­kal .. . vigyázat. . . magasfeszültség életveszélyes ... a fasizmus . . . életveszé­lyes .. . mindenkinek. De most mégis...! Mosolyogni kell akkor is, ha már moso­lyogni nem is lehet...! hogy ne konyul­­jon olyan gyámoltalanul félre Kisibi nya­ka és ámulva táguló szemébe ne a ré­mület üvegesedjék be utolsó fényképül erről a világról ... ne ez, hanem az ott­hon . . . A.puci . . . levegő . . . sok, sok le­vegő . . . mert itt már nincs levegő, nincs, nincs ... De mosolyogni kel! . . . mert.. . lehet, hogy Kisibi még lát. . . s anyunak mosolyogni kell. . . akkor is, ha levegő nincs . . . egy csepp sem .. , akkor is, ha erei égzengésü húrként pattannak meg... s ha a mindent elborító, fojtogató sötét rettenetben, marószagú fekete lánggal ég is el . . . minden . . . csepp . . . vére mosolyogni . . . mo . . . so . . . lyog . . . ni . , Ezekilencszáznegyvennégy, június 11-e volt. Az auschwitzi tábor kapuja előtt nyu­godtan emelgette balfelé bőrkesztyűs ke-| zét az elegáns SS-orvos és egy csoport csíkosruhás, kopasz férfi éppen megnyi­totta a gázkamra nehéz vasajtaját. Egyi­kük bement a félig már kiszellőzött helyi­ségbe és megállt. A harmadik zuhany alatt vékony csontú asszony feküdt. A férfi gépiesen nézett rá. Az asszony dermedt keze egy copfos kislány hideg ujjacskáit szorongatta görcsbemerevülten s az ar­ca merőben különbözött a többi, szintén mozdulatlan arctól. Azokra az utolsó átok tehetetlen vadsága, a fájdalom mindent elsöprő kínja és a halálfélelem irtózata fagyott oda mindörökre. Ez az arc most is nyugodt volt. A vértelen száj gyengé­den mosolygott és a nyitott, kék szem üvegesen fénylő szivárványán apróra tört a besütő aranyló napsugár. A novellát név nélkül, rajzolt vörös há­romszög ( Д) jelige alatt küldték be. Ez­úttal kérjük az írót, közölje a nevét és a pontos címét, hogy a dijat <1500 ko­ronát) elküldhessük. A Csehszlovákiai Nők Szlovákiai Bizottsága irodalmi pályázatán harmadik díjjal HiinlmnynH Irnltamánu Ях értelemhez Nem szólok én a szívhez többé, a szív hol szeret, hol nem szeret, s építeni ily gyenge alapra, mely érzésekből van összerakva örök célokat nem lehet. Inkább szólok az értelemhez: Lépj elő józan emberelmei Vess össze okot okozattal, jöjj tisztába önönmagaddal, s dönts aztán bölcsen mérlegelve. Élet forrása, anyai emlő csak akkor buzog, ha béke van. Áldás csak akkor terem a lengő búzatáblákon, ha béke van. Orvos beteget csak azért menthet, azért van szérum, mert béke van. Párodnak azért adsz víg szerelmet, csókot, ölelést, mert béke van. Gyermek, azért van selyemcukorkád, aranypillangód, mert béke van. Munkás azért gyúrsz anyagból formát és mindig többet, mert béke van. Kőműves, rakhatsz téglára téglát, az űrben azért szállnak rakéták, azért kék az ég, nap azért ragyog, azért születnek nagy gondolatok, mert béke van s a béke az Élet! A háború dögvész és végítélet. Masíroznak a katonák, férjed, fiad és unokád, bomba zuhan a légen át és nincsenek már katonák, nem hallatszik szívdobbanás, csak robbanás, csak robbanás, roppan a híd, az épület, minden, mit ember épített, kialusznak a villanyok, aki dolgozna, mind halott, elpusztul, aki szeretett, a szeretőd, a gyereked, hiába ordítasz: elégi a vér, a sár ömlik feléd, nem segit ima, sem mise, nem menekül meg senkise, nem hallatszik szívdobbanás, csak robbanás, csak robbanás, ámokfutó a háború, nyomában füst, üszők, hamu ... S kénköves éjben hull a pernye, egy tátongó, mély hamvvederbe. Nem szólok én a szívhez többé, a szív hol szeret, hol nem szeret, s építeni ily gyenge alapra, mely érzésekből van összerakva, örök célokat nem lehet. Ezért szólok az értelemhez, ott hintem el a béke magját, az agy sejtjében gyökeret verjen, úrrá legyen a terven, a tetten, s áldottak lesznek, kik megfoganják. SIMKO MARGIT

Next

/
Thumbnails
Contents