Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-02-01 / 3. szám
már negyedik napja a gyereke és a többi gyerek. Akkor nem állna itt megroggyanó térdecskével ismeretlen ország ismeretlen sárga porában, a tüzesen perzselő napon egy csepp Hűs vízért áhítozva! Akkor talán nem lenne háború sem . bizonyosan nem!.. . Nem! — Indulunk, anyu! — emelödött hirtelen magasra a kislány teje és az asszony újra belemosolygott a felcsillanó gyerekszemekbe. Mpgsimogatta kislánya arcát és a tömeg legelső sorában, a katonák sorfala között, megindult vele a poros úton. Balfelé . . .- Egy, kettő, tíz, száz, hétszázötven . . . - számolta Kisibi a lépéseket és jóval túl volt már az ezrediken, amikor odaértek a nagykéményű épület kerítéséhez. A kapu nyitva állt és az asszony megkönnyebbülten nézett szét. A pázsitos udvar virágágyaiban üde, frissen öntözött fehér és lila violák illatoztak. De zsenge szirmaikra itt-ott ráhullott egy libegő, gyószfekete pernyepillangó . . — Itt fogsz majd játszani, Kisibi! És vigyázz! meg ne botolj. Azt mondja a katona, hogy most fürdeni meg vizet inni megyünk — muzsikált az asszony hangja. Levezette a gyereket egy sor szürke betonlépcsőn az „öltöző" feliratú meszelt pincehelyiségbe.- Los, los! Vetkőzni gyorsan! Mindent levetni magatokról és felakasztani a fogasokra! A fogasok számát jól jegyezzétek meg, hogy visszafelé majd megtaláljátok a sajátotokat. Nehogy megfázzanak a kutyakölykeitek. Los! — kiabálták lökdösődve az itt-ott szemérmeskedő aszszonyok között a katonák. Egyre fokozódó türelmetlen durvasággal terelgették be őket a hatalmas vasajtón a „fürdő" feliratú helyiségbe, oda, ahol hívogatva kellették magukat az ezüstösen villogó fémcsapok, zuhanyok. Másfélezer fáradt láb csoszogott a hideg betonon, a várva várt üdítő víz felé! A nehéz vasajtó csattanva csapódott be. Az SS-ek a kutyákkal odakint maradtak. Egy csecsemő hangosan felsírt és az asszony szorosabban szorította meg a gyerek ujjacskáit — nehogy elsodródjék mellőle valahogyan!- Most már rögtön csurogni fog a víz! — vigasztalta újra mosolygó arccal a tikkadt, verejtékező gyereket. Felnézett a zuhanyra, de a víz csak nem akart megeredni. Helyette valami semmihez sem hasonlítható, émelyítő, csípősen maró illat hömpölygött át a felforrósult levegőn. A szemekből kifacsarta a könnyek záporát és alattomosan kúszott be a szájba, orrba, tüdőbe.- Mi ez? Mi ez a . . . rettenetes valami? -г szorította össze acélujjú szorítással az asszony szívét újra a vasmarok és lenézett a gyerekére, Kisibire, aki rémülten tapasztotta apró maszatos kezét piszécske orrára.- Nincs baj! Ne félj! — mondta neki szinte túlkiabálva a zsivajt és mosolygott hozzá . . . ...Nem. Nem szabad! A gyereket nem szabad megijeszteni! Kisibinek nem szabad meglátni a könnyeket, amik patakokban folynak az arcon s a rémületet, ami jégtűkkel fészkelte be magát a szívébe, oda, ahol száguldozva, oxigént követelve, tombolva bugyborékolt a vér. . . Mosolyogni! Nehogy megijedjen a jajveszékeléstől . . . Mosolyogni . . . Mert akkor talán lassabban kúszik be ez a borzalom a tüdő milliónyi apró hólyagjába s akkor talán levegő is lesz még . . . egy kicsi .. . egy csepp . . . csak egy gyűszűnyi . . . egy atomnyi friss levegő . . . Csak annyi, amennyi megpirosítja Kisibi kapkodó szájacskáját. . . Mosolyogni, hogy a gyerek ne tudja ... ne lássa, hogy a torkot láthatatlan kínhúrok szorongatják . . . hogy Kisibi száján ne buggyanjon ki az élet piros forrása, hogy ne tudja meg, hogy itt . . . itt már az út vége van, azé az úté, amit villanyárammal telt szögesdrót szegélyezett. . . pirosbetűs táblákkal .. . vigyázat. . . magasfeszültség életveszélyes ... a fasizmus . . . életveszélyes .. . mindenkinek. De most mégis...! Mosolyogni kell akkor is, ha már mosolyogni nem is lehet...! hogy ne konyuljon olyan gyámoltalanul félre Kisibi nyaka és ámulva táguló szemébe ne a rémület üvegesedjék be utolsó fényképül erről a világról ... ne ez, hanem az otthon . . . A.puci . . . levegő . . . sok, sok levegő . . . mert itt már nincs levegő, nincs, nincs ... De mosolyogni kel! . . . mert.. . lehet, hogy Kisibi még lát. . . s anyunak mosolyogni kell. . . akkor is, ha levegő nincs . . . egy csepp sem .. , akkor is, ha erei égzengésü húrként pattannak meg... s ha a mindent elborító, fojtogató sötét rettenetben, marószagú fekete lánggal ég is el . . . minden . . . csepp . . . vére mosolyogni . . . mo . . . so . . . lyog . . . ni . , Ezekilencszáznegyvennégy, június 11-e volt. Az auschwitzi tábor kapuja előtt nyugodtan emelgette balfelé bőrkesztyűs ke-| zét az elegáns SS-orvos és egy csoport csíkosruhás, kopasz férfi éppen megnyitotta a gázkamra nehéz vasajtaját. Egyikük bement a félig már kiszellőzött helyiségbe és megállt. A harmadik zuhany alatt vékony csontú asszony feküdt. A férfi gépiesen nézett rá. Az asszony dermedt keze egy copfos kislány hideg ujjacskáit szorongatta görcsbemerevülten s az arca merőben különbözött a többi, szintén mozdulatlan arctól. Azokra az utolsó átok tehetetlen vadsága, a fájdalom mindent elsöprő kínja és a halálfélelem irtózata fagyott oda mindörökre. Ez az arc most is nyugodt volt. A vértelen száj gyengéden mosolygott és a nyitott, kék szem üvegesen fénylő szivárványán apróra tört a besütő aranyló napsugár. A novellát név nélkül, rajzolt vörös háromszög ( Д) jelige alatt küldték be. Ezúttal kérjük az írót, közölje a nevét és a pontos címét, hogy a dijat <1500 koronát) elküldhessük. A Csehszlovákiai Nők Szlovákiai Bizottsága irodalmi pályázatán harmadik díjjal HiinlmnynH Irnltamánu Ях értelemhez Nem szólok én a szívhez többé, a szív hol szeret, hol nem szeret, s építeni ily gyenge alapra, mely érzésekből van összerakva örök célokat nem lehet. Inkább szólok az értelemhez: Lépj elő józan emberelmei Vess össze okot okozattal, jöjj tisztába önönmagaddal, s dönts aztán bölcsen mérlegelve. Élet forrása, anyai emlő csak akkor buzog, ha béke van. Áldás csak akkor terem a lengő búzatáblákon, ha béke van. Orvos beteget csak azért menthet, azért van szérum, mert béke van. Párodnak azért adsz víg szerelmet, csókot, ölelést, mert béke van. Gyermek, azért van selyemcukorkád, aranypillangód, mert béke van. Munkás azért gyúrsz anyagból formát és mindig többet, mert béke van. Kőműves, rakhatsz téglára téglát, az űrben azért szállnak rakéták, azért kék az ég, nap azért ragyog, azért születnek nagy gondolatok, mert béke van s a béke az Élet! A háború dögvész és végítélet. Masíroznak a katonák, férjed, fiad és unokád, bomba zuhan a légen át és nincsenek már katonák, nem hallatszik szívdobbanás, csak robbanás, csak robbanás, roppan a híd, az épület, minden, mit ember épített, kialusznak a villanyok, aki dolgozna, mind halott, elpusztul, aki szeretett, a szeretőd, a gyereked, hiába ordítasz: elégi a vér, a sár ömlik feléd, nem segit ima, sem mise, nem menekül meg senkise, nem hallatszik szívdobbanás, csak robbanás, csak robbanás, ámokfutó a háború, nyomában füst, üszők, hamu ... S kénköves éjben hull a pernye, egy tátongó, mély hamvvederbe. Nem szólok én a szívhez többé, a szív hol szeret, hol nem szeret, s építeni ily gyenge alapra, mely érzésekből van összerakva, örök célokat nem lehet. Ezért szólok az értelemhez, ott hintem el a béke magját, az agy sejtjében gyökeret verjen, úrrá legyen a terven, a tetten, s áldottak lesznek, kik megfoganják. SIMKO MARGIT
