Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-01 / 3. szám

gyűrűsujj, mert még inaskorában megsebezte a varrógép. De azért elnyűtt férfinadrágokból csodaszép szoknyácskákat tudott remekelni a gyereknek . . . Kisibinek. Mert ö, a feleség Ibikéből Nagyibi lett aznap, mikor a kislány — Kisibi — megszületett.

. . . Milyen jó neked, Kisibi, hogy gyerek vagy még! S mire felnősz, addigra... neked mór jobb lesz . . . jobb lesz, mint nekünk! — simogatta meg töprengő aggodalommal a játszadozó gyerek haját és sűrű ráncokba rándult a kissé már kopaszodó homloka. Talán éppen arra a másfél tucat agyonolvasott könyvre gondolt akkor, amit eddig féltő gonddal a könyvespolcon tartott, Petőfi költeményei, egy Barbusse kötet, 2 füzet Heine és Wolker vers meg Kisch riportsorozata mögött. S aznap a sűrűsödő őszi estében dobozkoporsóba fektette és úgy ásta el az udvaruk sarkában, mintha nagyon kedves halottat temetne . . .

— Anyu! Nézd! Ez a katona a farkaskutyával nagyon közel jött hozzám! Félek! - szakította félbe az asszony múltbaröppenő gondolatait a kislány suttogó hangja.

— Ne félj! A katonánál korbács van. Ha a Bodri rosszalkodni akarna, megveri. Támaszkodj rám és állj nyugodtan! - peregtek a megnyugtató szavak a keskeny szájról s a kék sugarú szem már újra a múltba nézett . . .

... A könyvtemetés után rövidesen újra temetés volt a családban. Radó nagymamát vitte el egy decemberi tüdőgyulladás, de a fia a temetésre már nem mehetett el. A Horthy-börtönök ajtaján nehezen nyílt fel a zár! Még akkor is, ha kellő bizonyítékok híján csak négy hónapra ítéltek el valakit „javító célzattal". Apucit azonban nem sikerült „megjavítani"! Amikor hazaengedték, még többször ismételgette neki, Nagyibinek azt, ami az agyonolvasott, sírba temetett könyvekben állt. Éjjelenként, suttogva. Ilyenkor az apró, zsúfolt hálószoba vigasztalan sötétjében csodálatos mesének tűnt az, hogy egyszer majd mindenki annyi fizetést kap, amennyit a munkája után megérdemel és hogy a kakastoll, a könyvtemetés, meg a „kérlekalássan kedvesuramöcsém" kimegy a divatból. Nagyibinek ez mind csodálatos mesének tűnt, amihez Kisibi egészséges szuszogása szolgáltatta a kíséretet. De Apuci jövőnek látta mindezt, jövőnek, amiért harcolni kell.

— Sokat kell még neked olvasni ezekről a dolgokról, Nagyibi! — mondogatta ilyenkor, de már nem sokáig. Egy év múlva kitört a háború. Behívták. Először munkaszolgálatra, Erdélybe, aztán pedig . . . Ukrajnába. És azóta lassan három év már, semmi hír . . . semmi . . . semmi . . .

— Anyu, te sírsz? — görbült le hirtelen a kislány szájaszéle és az asszony egy nagyot, nagyon nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna:

— Én? Hová gondolsz? Miért sírjak? Hiszen sokkal kellemesebb itt kinn álldogálni a levegőn, mint. . . mint a pesti toloncházban volt. Huszonheten abban a csepp szobában, a tenyérnyi, piszoktól ragadós matracon. Itt bizonyosan azokban a helyeske barakkokban fogunk lakni és dolgozni fog mindenki. Én talán éppen о pékségbe kerülök, ahol az a nagy kémény füstölög. Minden nap hozok neked három sóskiflit. De addig még várni kell egy picit. Próbálj csak háromszázig számolni, hogy ne unatkozzál. És ne félj semmit! Itt már jobb lesz . . .! csengett az erőlködve mosolygó szájról a tettetve vidám hang és a vékonyka asszonynyak ernyedten bólogatva meg-meghajolt. . .

— Jobb lesz? Jobb, mint a tolonchózban, ahonnan idehurcolták őket, vagy az internálótáborban, ahonnan a toloncba kerültek . , .? Hiszen jó most csak az lenne, ha belefúrhatná fejét az otthoni párnájába és kisírhatná magát, úgy, hogy a gyerek ne lássa, Kisibi sohse tudjon arról a feneketlen szomorúságról, ami Nagyibire már évekkel ezelőtt rászakadt. Akkor, amikor Apuci elment. . . Dehát. . . abból az otthoni ágyból az álomrészeg, reszkető gyerekkel együtt már régen kiráncigálták őt. Egy csípős levegőjű, kora tavaszi hajnalon, két nappal azután, hogy németekkel telt meg a város és most már nemcsak a „kérlekalássan kedvesuramöcsémtől", hanem a „heilhitlertől" is zengtek az utcák. Két nappal Magyarország német megszállása után a rendőrségre vitték őket. Kihallgatásra. Hajnalban. A fogalmazónak, aki a kérdéseket intézte hozzá, Nagyibihez, hatalmas, zöldköves pecsétgyűrűje volt. Forgatta az ujján és kérdései úgy pattogtak, mintha mindig a Rákóczi-induló ütemére beszélt volna:

— A múlt éjjel, huszonkét óra tájban, felforgató elemek kézzel sokszorosított röplapokat szórtak szét városunkban. „Le q fasizmussal! Békét!" — ez a felháborító szöveg állt rajtuk. Az egyik felforgató elem, egy magas, sovány férfi, karhatalmunk két tagjával a nyomában az önök udvarába fordult be. De hirtelen nyoma veszett, mert az udvart — mint később kiderült — átjárónak is használják, ön akkor éppen kinézett az udvarra nyíló konyhaablakon. Látnia kellett a férfi arcát. Ha megmondja, ki volt, azonnal hazaengedjük a gyerekkel együtt. Ismerős volt? Városbeli? Fiatal? öreg? Ki volt? Ki volt? Ki volt? — pattogtak a szavak az induló ütemére, de Nagyibi csak a fejét rázta. Nem tudja. Nem ismerte fel. Sötét volt odakinn. Sötét . . . Hogyan is árulhatta volna el, hogy igenis felismerte! Felismerte Apuci egy régen nem látott barátját. . . mikor annak az életéről volt most szó . . . aki a röplapon nem nemzeti szocializmusnak nevezte a gaztettek hosszú sorozatát, ahogyan annak idején az újságok és ismerősök emlegették, hanem fasizmusnak. Ugyanúgy, mint Apuci, amikor még otthon volt. . . Azt akarta az a „felforgató elem", hogy ne legyen légiriadó és hadiárva, kenyérjegy és bombatölcsér, kakastoll és könyvtemetés, „uramöcsém" és félelem? Ha pedig azzal a maszatos, kézzel írott papírdarabkával azért harcolt, igaza volt. Igaza akkor is, ha most nem az igazság az igazság!

— Én . . .? nem láttam kérem, ki volt! Nem ismertem fel a sötétben! — ismételgette a mondatot talán már tizedszer. A fogalmazó végre abbahagyta a gyűrűforgatást. Nagyibit és Kisibit, „tekintve, hogy gyanús egyén hozzátartozói", internáltatta.

Kisibi másnap este már az internálótábor vedlett szalmazsákján kuporgott és

az otthoni kávésbögréje után sirdogált. Nagyibi pedig úgy érezte, hogy a tormásgombócot, ami hirtelenében a torkába került, mégis le kell nyelnie. Hisz a gyermeket el kell altatni! Kell! Mert legalább addig . . . addig, amíg alszik, megfeledkezik az elveszett otthoni kávésbögre piros pettyeiről. Nagyibinek mosolyogni kell. Mosolyogni kell még akkor is, ha a nevető szájat befelé folyó keserű könnyek mardossák. Mosolyogni... s ő, Nagyibi akkor, azon az estén kötötte a „mosolyszerződést" Kisibivel . . .

— Anyu! Nem bírok már állni! És szomjas is vagyok . . . nagyon szomjas! — szakította félbe az asszony makacsul kalandozó gondolatait a kislány hangja s ő most még erősebben karolta magához a lekonyuló gyerekfejet:

— Dehogyis nem bírsz! Legalább másfélezren állunk már itt és mindenkinek bírni kell. Ha ez a sántító kislány lábon maradt itt melletted, akkor te is kibírod még - bíztatta újra, de a szívét vasmarokkal szorította össze a hirtelen feltámadt, halálos lelkiismeretfurdalás . . .

.. . Talán mégis . ..? El kellett volna árulni a magas férfi nevét...?! Akkor talán nem került volna ide a gyerekkel. Talán igaza volt a nővérének, aki még évekkel ezelőtt Apucinak is azt hajtogatta mindig, hogy „nem jó belekeveredni abba a huncut politikába". — A gyerek miatt... kínozták egy szempillantásig a gondolatok, de amikor körülnézett, rögtön lehullott szívéről a szorítás. Hiszen... a hetvenöt vagonból álló tehervonat idehurcolt utasai, a síró-rívó apróságok és rezgő fejű nyomorékok igazán „nem keveredtek bele". Ezeket enélkül is idehozták! S hurcolják az emberszámba nem vetteket már napok óta. Mesélték az úton ... De ha talán ... ha „belekeveredtek" volna ... ha Európa iga alatt nyögő országaiban minden épkézláb rendes ember úgy „keveredett volna bele a politikába", mint annak idején Apuci, és a magas férfi, akkor talán . . . akkor most nem szomjazna

{Folytatás a 12. oldalon.)