Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-01 / 3. szám

Az alább közölt novella a Csehszlovákiai Nők Szlovákiai Bizottsága által kiírt irodalmi pályázaton második díjjal lett jutalmazva.

■ ШЗ' I

ь. JSr _И_ HL дД_к.-Дг_уf

A júniusi nap égető sugárnyilakkal paskolta végig a vidéket. Az acélsínek messze kígyózó szalagja felett opálosan rezgett a levegő. Egy forró szélhullám felkavarta a közeli országút porát és rászitálta a tüskés drótkerítések szerteágazó szövevényére. A porzuhatag nagyobbik fele ráülepedett a fabarakkok végeláthatatlan sorára, kisebb fele lebegve továbbiramodott. Távolabb egy zömök, sokablakú épület felett - sötét felkiáltójelként - magas téglakémény okádta a furcsa, vastag fekete füstöt. Egy újabb szélhullám hátára kapta a kitóduló füstgomolyagot és azt is elrepítette a porfelleg után . . .

A szürke betonoszlopokból épült kapu előtt (amely összekötötte a jobb- és balfelől húzódó drótkerítést), kissé féloldalra hajolva egy fiatalember állt. A magasrangú SS-tisztek finom, zöldesszürke extra-ruháját viselte, orvosi rangjelzéssel. Bőrkesztyűs kezével megcsapkodta a csizmája szárát. Finnyásan veregette le a tükörfényesre kefélt lakkbőrről a port. Amikor elkészült a tisztogatással, beleszagolt a levegőbe és remekbeszabott egyenes orra köré enyhén undorodó fintor merevült. A remekbeszabott orrot megütötte a kémény fekete füstjének zsírosán édes égett csontszaga.

— Ja, ja! A Stájer-Alpokban bizonyára kellemesebb a levegő, mint itt. Ha meggondoljuk, nem éppen egészséges helyecske ez a tóboi ... a porával meg az állandó füstfelhőivel. Valami ügyes, korszerű elszívóberendezés kellene, mert felkeveredett gyomorral csökken a munkaképességem. Ezekből meg még mindig annyi van, mint a pelyva. Negyedik napja alvásra is alig jutott egy kis időm ... Hogy a ... I

A fiatalember hirtelen összeszorította a fogát, mintegy jelezve, hogy elharapta a kezdő gondolat végét, s közben finom mosollyal gratulált magának a mindenre kiterjedő önfegyelméhez. Mert ő soha, semmi körülmények között, még gondolatban sem mondott volna valami durvát vagy illetlent. Hiába! A vér nem válik vízzé! Az édesanyja úri nevelése nem tagadja meg magát. Az édesanyjáé, aki még most, 35 év után is mézaliansznak érezte kissé, hogy a „von és zu" előnévvel nőül ment a dúsgazdag polgárcsalád jogász fiához, az ő apjához. És hogy lelkiismeretét megnyugtassa, fiai nevelése terén jottányit sem engedett abból, amire a „von és zu" kötelezte, a fölényesen lenéző, sima jómodorból, a katonás-pontos önfegyelemből, az osztály-, nemzetiségi és fajkülönbségek tökéletes tudatosításából és a hagyományok feltétlen tiszteletéből. Ezek az erények pedig a Harmadik Birodalom számára cseppet sem voltak közömbösek. Sőt! Karrieralapul szolgáltak

neki, a kedvenc elsőszülöttnek! „Mütterchen" igazán remek asszony! Igazán! Ez a kis . . . hm . .. rossz levegő pedig . . . úgy látszik együtt jár a mesterségünkkel.... Kisimult vonósokkal nyúlt lovaglónadrágja zsebébe, és elővillanó zsebkendője nyomán egy perc töredékére távoli rétek szaga röppent át a levegőn. Ódén fanyar levendula-illat.

— So! Kezdjük csak a munkát nyugodtan. Ma különösen sok itt az anyag - süllyedt vissza a zsebbe a kendő és az orvostiszt felvetette kemény állát.

Közvetlenül előtte, a sínektől a kapuig futó jókora térségen ott nyüzsgött az „anyag". Férfiak és asszonyok külön-külön nagy csoportokba állítva. Matrónák és aggastyánok, középkorúak és csacsogni tanulók. Lehettek kétezren is. Majdnem félórája álldogáltak már a farkaskutyás, állig felfegyverzett SS-ek sűrű láncában. Topogva, tanácstalanul álltak a perzselő napon, a sötétsárga porban. Némelyikük aggódva hátra- hátra nézegetett a sínek felé. A hosszú tehervonatból, amely idáig hozta őket, csíkos egyenruhába öltözött, kopaszra nyírt férfiak, néma gyorsasággal rakták ki a bőröndöket és csomagokat, az utolsó kis motyót, ami az ácsorgó tömeg otthonából még megmaradt. Mert az otthonból és hazából is durván kiűzték őket és egyik is, másik is olyan messzinek tűnt most, mintha egy távoli csillagzat áthatolhatatlan ködébe veszett volna. S lesz-e még egyszer otthon? Éri-e még arcukat a hazai szél hűs simogatása, lesz-e még számukra valaha egy korty friss víz a párától átfutott hazai pohárból? — ezt senki sem tudta. Lehet, hogy most mór csak ez lesz? Az emberszámba nem vévés megaláztatásainak raffináltan kiagyalt sorozata? A kabátra varrt sárga csillag és sárga agyagpor? A furcsa kémény furcsa szagú füstje és az SS-ek vérebeinek vonítása? Vajon mi ez? Miféle hely ez, hová hurcolták őket . . .? Mi jöhet még itt... ezután...? — bújkólt ezernyi szorongó kérdés a tétován topogó tömeg ezernyi sóhajában. De ez az orvostiszt nyugalmát egy cseppet sem zavarta. Őt „von és zu" előkelő édesanyja nem neveltette holmi embersorsokon töprengő, érzékeny szenvelgőnek. Idegsejtjei nem kézbesítették neki a tömegből áradó - szinte mór anyagszerű — szorongást. Orrát kellemesen megcsiklandozta a levendulaillat gyöngéd áramlata s ő mór kissé szórakozottan a közvetlenül előtte toporgó madáí'csontú asszonykára pillantott. Az asszony a nők csoportjának legelső sorában állt és kíváncsian előrehajolt. Jobbkezével a kislánya vállát ölelte át, balkezét pedig — mintegy ellenzőként kéksugarú, hosszúpillás szeméhez emelte. így nézett az ismeretlen tiszt arcába. A két

tekintet egy másodpercre összevillant. A szorongva-kérdő nefelejcsszín és a fölényesen közömbös szürke, A tiszt felmérte a gyerekvállra kulcsolódó vékonyka kart és könnyed mozdulattal balfelé lendítette kesztyűs kezét:

— Arra, kérem! Balra tessék! — irányította be tökéletes udvariassággal mindkettőjüket a drótkerítés mögé és mór el is nézett e meginduló asszony feje felett. Egy bicegő süldőlányra hullott a pillantása. S mialatt egy mozdulattal őt is balfelé tessékelte, gépies unalommal, halkan dúdolni kezdte a Traviato bordalát.

— No látod! Nincs semmi baj! Együtt maradtunk szépen itt is! — röppent ki a kislánya felé egy megkönnyebbült hang a vékony asszony száján s miközben a drótkerítés belső oldalán balfelé tartott, kendőzetlen sápadt arcán gyámoltalan mosoly villant.

— Anyu, mosolyogsz? — kapott azonnal a csöppnyi vidámság-morzsán a nyolcéves-forma barnacopfos kislány és huncutul visszanevetett. Hiszen anyu, meg ő már jó negyedévvel ezelőtt „titkos mosolyszerződést" kötöttek, hogy szavak nélkül is megértsék egymást. A szerződés kimondta, hogy amíg anyu arcáról nem tűnik el a mosoly, addig nem kell félni. Nincs semmi baj. És anyu most... mint eddig is mindig . . . mosolygott!

— Talán ... itt majd kapunk- egy kis vizet is. Mert tudod, a szám olyan száraz már, mintha a tavalyi számtanfüzetem zörgős papírjával tömtem volna tele. Ki tudnám most inni az egész mesebeli Óperenciás-tengert. Egy .. . kettő .. . négy napja nem ittunk már vizet a vonaton .. . ebben a kánikulában . . . számolt az ujjain panaszossá vált madárhangon a kislány, de az asszony gyorsan félbeszakította :

— Dehogy is négy napja! Csak három és fél . . . Látszik, hogy számtanból kettesre álltái az idén is! Aztán meg . . . itt kinn a levegőn már sokkal jobban érezzük magunkat, mint odabent a vagonban. A friss levegő a szomjat is oltja egy kicsit — mondta szuggerálva, nagyon határozottan a gyermeknek és elnézett a barakksorok felé:

— Itt, úgy látszik, rengeteg ember lakik, bizonyosan van víz is. És az is lehet, hogy valahol rábukkanunk Apucira! Nem gondolod? . . . fürkészett szerteszét ügyesen színészkedve a kéksugárú szempár s aztán egy pillanatra fáradtan lecsukódott:

— Apucira . . .? a hajlott hátú, Kassamelléki szabósegédre, akit harmincnyolc évvel ezelőtt Radó Imrének írtak be az anyakönyvbe és harmadfél éve már, hogy elnyelte egy Don melléki munkatábor. Apucira, akinek balkezén csonka volt a