Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-01-01 / 1. szám
Mint a kaszával elvágott vetés, úgy hullottak a halálmezőn a gyenge nők. Sokan voltak. A gyilkosok száma csak egynéhány. Fiatal, hetyke legények. Fekete egyenruhájuk alatt megkövesedett szív dobogott. A puskatust nagy gyakorlattal forgatták kezükben, s az előttük elterelteket sorban tarkón ütötték. 1945. január 15-én, reggel. Mily szomorú menet! A halál immár elkerülhetetlen. Sorstársaimmal a menet végén haladtam, s tehetetlenül lázongtam. Elpusztuljak, most, amikor talán órákon belül szabad lehetnék! A hirtelen kiürítés kétségtelenül a szovjet csapatok közeledtének a jele. Lábaim mintha ólomból lennének, alig vánszorgok. Feljajdulok. Semmiképp sem akarok most meghalni! De mit tehetek? További gondolkodásra nem maradt idő, a jól irányított puskatus leteritett. Jaj, örvénybe kerültem! Mind gyorsabban forog, lehúz . . . utána semmi . . . Mennyire fáj, hogy nem mehettem a többiekkel ... ők sokan, ezren vannak ... a társaim .. . ezren? Ó, nem — a hónapok folyamán elpusztultak -, százan, kétszázan? Ki tudja! Elvitte őket a nélkülözés, a betegség . . . Lövészárkot, tankcsapdát ástunk, nyáron tűző napsütésben, később esőben, ködben, majd jeges szélben, fagyban . . . némelyik cipő nélkül ... én is. Sötét hajnalok, álomnélküli éjszakák! A csillagok még sápadtan remegnek a hajnalban, és mi már a falu országútján állunk. Vezényszó': Lapátot, csákányt vállra, indulás! Egyszer két kislány beszökött egy házba, csak megmelegedni .. . Szegényeket elfogták . . . Meleg kell? kérdezte vészjóslóan az őr... Nesztek, itt a meleg! Jeges.vízzel ájulásig öntözték őket. Az örvény kering . . . felkavarja az elmúlt hónapok vérfagyasztó élményeit Szegény asszony, eltitkoltad az állapotodat. De az életet nem lehet elhallgattatni . . . Egy esté halálos csend, rémülten várjuk mi lesz? Hogy szüli meg ’ gyermekét orvos, víz nélkül... Pelenka kellene, de miből készítsük?... A koldusnál is koldusabbak vagyunk ... A pelenka felesleges, a gyermek halva született. Az aszszony másnap munkába lámolygcít. . .Az őr jót nevetett: Lám, leapadt a hasad! Az örvény mintha szétfolyna . . . Megmozdítom a kisujjam. Nagy ég, hisz élek! Hol vagyok? Mi esik az arcomra? Hideg, szúró nedvesség . . . Résnyire kinyitom a szemem, felettem zúzmarás fa, s a hideg szél rámszórja a zúzmarát. — Ne mozdulj — hangzik fojtottan mellettem —, a németek még itt vannak, az élőkre újból rávágnak. — Légy csendben . . . Szót fogadok, és az ár újból elsodor. Milyen hónap van? Január? Igen. nemrég karácsony volt. . . fekete kenyérből tortát formáltunk. Megráznak ... szedd össze magad, hisz megfagysz? Mozogj, a németek elmentek! Elmentek? Gyönyörű pillanat! A közelben ágyúk dörögnek. Sebaj, hisz ezt vártuk hónapok óta, — a felszabadítókat. Megpróbálok lábraállni. Szédülök. Újból elesem . . . újabb erőfeszítés, — sikerült imbolyogva megállnom. Kegyetlenül fáj a tarkóm. Körülnézek, amerre látok, hullák össze-visszasága. Ó, hisz az imént még éltek! El, el erről az átkozott helyről! Siessünk, szaladjunk! De hogyan, ilyen kolonccal a lábamon? Ledobom a szalmát, rongyot. így ni, lábam szabad, mór futhatunk. Kiérünk az országútra. A fagyos hó csípi, süti a lábam, az erős mozgás átmelegít. . . ujjongok, - átéltem a borzalmakat, élek! A közelben házra, mellette istállóra bukkanunk. Lihegve elérjük. Már heten vagyunk... Az állatok riadtan magasba kapják a fejüket. Közéjük zuhanok le a friss szalmára. Felettünk háború tombol, repülőgépek zúgnak, ágyúk dörögnek. Sebaj! Érezzük, hogy közelednek a szovjet csapatok. A kis parasztház valóságos kastélynak tűnik. Falán tükör. Belenéztem, majd megfordultam, vajon ki lehet mögöttem? Senki sem volt, nem ismertem saját magamra. Belecsöppentünk egy falusi gazdaságba. Az istállóban állatok. Hogyan fejjük meg a tehenet? Egyikünknek sikerült, és mi elbűvölten nézzük, amint a tej éles sugárban a sajtárba ömlik. A kis ház ragyogó tiszta, asztalán finom étel illatozik. Mohón falatozunk, miközben ágyúzás remegteti az ablakokat. Kinézünk, csillagok! 0, ezek ragyognak odahaza is. Harmadnapra hirtelen nagy csend lett, elhalkult a harci zaj. Kint ragyogó napsütés, a végtelen mezőn szikrázik a hó. Puha takaró borítja a véráztatta földet. Szótlanul egymásra nézünk és várjuk, mit hoznak a következő percek. Odakint megzörgetik az ablakot. . . Ijedten húzom félre a függönyt. Idősebb férfi nevetve kiált. Miért kuksoltok odabent? Szabadok vagyunk, a németek elmenekültek. Gesztikulál. Hát nem értitek? - kérdi újból. Néhány pillanat múlva a kitárt ajtóban megpillantjuk az első szovjet katonát. A fiatal, poros, borostásképű katona és hét nő némán mered egymásra, majd nagy össze-visszaságban, nevetvesírva megölelik egymást. STRAUSZ MARGIT Megígértem gyermekkori barátnőmnek, hogy vasárnap délután felkeresem. Nagy munkában találtam. Habos fehér blúzt vasalt, a kimosott piros pulóver már száradt, a szilonharisnya ázott. Hiába, dolgozó nő ilyenkor hozza rendbe a holmiját. Nem, ebből semmi sem az övé, minden a kislányáé. — Nórikám színházban van — újságolja örömmel. — Hadd szórakozzék vasárnap. Hogy máskor segít-e? Nem mondhatnám. Igaz, ,nem is igen kívánom tőle. A tizenhárom éves Nórán meglátszik az anyai kéz nyoma. Elegáns kis hölgy. A színházról nem beszél, pedig bizonyára alig várja, hogy megoszthassa anyjával élményeit. Talán az én jelenlétem feszélyezi. — Anyu, kérek pénzt mozira. A lányok is mennek. De hiszen színházból jössz, kislányom. Moziban délelőtt voltál. — Az nem számít, ifjúsági előadás volt. Mit csináljak itthon estig? Talán csak az én megbotránkozó tekintetem tartotta vissza az anyát, hogy teljesítse a kívánságot. Nóra otthon maradt és szemmel láthatólag unatkozott. Éreztette, hogy anyja és a vendég néni nem társaság számára. Olaj volt a tűzre, amikor az anya arról panaszkodott, milyen nehéz előteremteni a sok divatos holmit, ami az iskolában kell. Szégyen volna úgy járni az iskolába, ahogyan Te szeretnéd, anyu. Harisnyanadrág, magas szárú cipő, mindig csak kockás flanellblúz. Kinevetnének a lányok. VASÁRNAPJA — Talán az osztályfőnöknővel kellene megbeszélni, hogy korlátozza a kislányok között a helytelen versengést — jegyeztem meg óvatosan. — Ha-ha-ha . . . kapom meg a magamét. Még csak az kellene. Ö merjen szólni, mikor minden áldott nap más ruhában jön iskolába. Megdöbbent a tiszteletlen hang, ahogy a tanárnőről beszél. Sok szó esik mostanában a serdülők problémájáról, és arról, hogy hol is vétjük el a nevelésüket. Nóránál például ott, hogy kis fruska létére csinosabban öltözködik, mint az anyja. Ez a színházügy is elgondolkoztató. A színház élmény és ünnep később is, nemcsak a gyermekkorban. Szomorú, ha már a gyermekkorban sem az. Igazán művelt ember nem megy az egyik moziból a másikba, mert úgy járna, mint aki két ebédet eszik végig s végül az egyiket sem tudja megemészteni. Hát még a serdülőnél milyen megdöbbentő a szórakozás ilyen féktelen, felületes habzsolása! Hol történt a hiba? Nórit már kislány korában elvitték a színházba, nem ügyelve arra, hogy elég érett-e az élményre. Bizonyára nem hagytak ki nála egyetlen szórakozási lehetőséget sem. A szülők nála akarták pótolni, amit nekik nem adott meg a gyermekkoruk, s közben elvesztették a mértéket. Pedig ki adja meg a gyermeknek a szórakozás helyes mértékét, ha nem a szülő? Nem szabad őt túlhalmozni, nem szabad neki annyit nyújtani, mint amennyire az anyagiakból telik. Okosan kell adagolni a szép ruhát, játékszert, de még inkább a szórakozást. Különben a gyermek jódolgában is elégedetlen, s már ma hiányzik belőle az élet iránti komoly áhítat, az apró örömök élvezni tudása és a szülők iránti hála. így alakul nak ki hánya-veti jellemek, akik mindig csak kapni akarnak, de adni sohasem. Arról is beszélhetnénk, miért nem szórakozik a család vasárnap együtt. Az apa sakkozni ment. Nem csinálhatna a lányával közös programot? Az anya beoszthatná úgy a munkát, hogy vasárnap délután szabad legyen. Nórának szüksége van az egykorúak társaságára, de a közös családi élményekre is. Ha pedig egyik sincs soron, hol marad a könyv, napló, rá'dió, kézimunka? Lehet unatkozni egy tizenhároméves kislánynak? Az unatkozó gyermek a legnagyobb vád a szülő ellen. Az unalomtól kell megmenteni Nórát, amíg nem késő! J. F. 7
