Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1959-03-01 / 5. szám
egyet, ha lehet, de gyakran nem lehet, mert Klári kihoz valami varrnivalót — milyen szerencse, hogy megtanult varrni — vagy egy-egy szép selyemblúzt, hogy vasalja ki. És ö vasal és varr szívesen, bár az ujjai érzékenyek és fájósak a köszvénytől, de sohasem panaszkodik. És azt is sajnálja, hogy egyszer-kétszer panaszkodott a szívére, mert Klári olyan furcsa volt, mintha haragudott volna rá, úgy, hogy nem is említi többet. . . A konyhaajtó kissé nyitva van, és Szabó néni egyszer csak hallja, hogy Klári belép az előszobába, persze most délutános. Idegen női hangot is hall. Az idegen, aki egy megkezdett beszélgetést folytathat — ezeket mondja: . . . bizony, a gyerekek sokba kerülnek, és te igazán sokat áldozol rájuk. Most Klári hangját hallja. Kissé éles ez a hang, kissé panaszos. — Képzelheted, micsoda életem van! öltözködnöm már igazán nincs miből. Két jóétvágyú gyerek, akik úgy rongálják a ruhát, mintha fizetnének érte ... s ráadásul eltartom a beteges, öreg anyámat! Ajtó csapódik. Mintha ez a hang lenne a pont a mondat végén, mintha tőr hegye is lenne ugyanakkor, mely Szabó néni szívébe szúr, s csak ül, ül, lecsüggesztett karral a díványon, tágra nyitja fakó kék szemét és furcsa, halott pillantással nézi a fal ismerős mintáját és nem akarja hinni, hogy Klári ezt mondta róla, így mondta, ilyen hidegen, szívtelenül, panaszosan ... És újra hallja a mondatot és minden szó úgy fáj, olyan rettenetesen fáj, mint azok a szavak, amelyeket az ura temetésén mondottak ott a sírnál, mint ahogy a göröngyök koppanósa fájt. . . Hogy őt eltartják ... És úgy mondta róla, hogy beteges és öreg, szóval az az idegen asszony, azt hiheti, hogy ő csak teher, súlyos, nehéz teher Klári és a gyerekek életében ... És így gondolja talán Klári maga is, biztosan így gondolja, pedig ő azt hitte, hogy ő a munkájával igazán megszolgálja, azt a kis ételt . . . Édes jó istenem — sír fel magában ott a konyhában —, hiszen ha süteményt sütök nekik, meg se kóstolom, és teszem el ősszel a sok befőttet és azt sem tudom milyenek, és én olyan keveset eszem. Mibe kerülök én nekik? Hát a munkám nem ér semmit? S mit jelent az, hogy eltart, hiszen nyugdíjam van, s azt is rájuk költőm, karácsonykor is, milyen szép kötött blúzt vettem neki és a gyerekeknek játékokat... És nem tud magához térni. Olyan gyöngének érzi magát, mint éjszakánként, ha rosszul van. Egy darabig csak ül, s hirtelen valami furcsa dolog történik vele. Mintha megkeményedne görnyedt gerince, összeszorítja vértelen száját és azt mondja maga elé félhangosan: „Én felneveltem őt, mindenről lemondtam érte, s mégis terhére vagyok. Én elmegyek innen. Hazamegyek Annához, úgyis régen hív . .. Nem, itt nem maradok ..Közben hallja, hogy Klára és a vendég kijönnek az előszobába s lánya beszól a konyhaajtón: — Anya, mégis inkább rakottkrumplit csináljon . . . Mert fodrászhoz megyek .. . — Jó — szól gépiesen s hallja, hogy lánya még azt mondja „kezicsókolom", de a vendéget nem hozza be a konyhába, nem ismerteti meg vele. Mért is tenné, hisz olyan csúnya ebben az ócska flanellruhóban. Legalább egy szép fehér köténye lenne! ... De nincs. Semmije és senkije sincs Annán kívül. Ö ebben a házban csak teher, és őt itt nem szeretik . .. A léptek eltávolodnak. S akkor Szabó néni olyan erőt érez magában, mint soha évek óta. Tavaly, mikor meglátogatta Annát, félháromkor indult a vonata. Addig rendben lehet mindennel. Gyorsan, fürgén, mély elszántsággal dolgozik. Megfőzi az ebédet, megterit, gyönyörű rendet csinál a konyhában. Aztán levesz a szekrény tetejéről egy kopott kis bőröndöt. És csomagol. Könnyű ez, nem kell hozzá sok idő. Alig van holmija, s mindene ócska, kopott, színtelen, foltozott. Neki itt soha nem vettek, nem adtak semmit. Nem is kért, mert ha kérni kell, nem ér az egész semmit. . . Már kész is van, tompaorrú ceruzát vesz elő, ezzel szokta felírni, mit költ a piacon, mikor Klári elszámoltatja. Az egyik unoka füzetéből kitép egy lapot és a konyhaasztalhoz ülve írni kezd: Kedves Klári! Én most elmegyek. Ne csodálkozz. Hallottam, hogy mit mondtál ma rólam. Nagyon keserűen mondtad, hogy te tartasz el engem is. Klári, én téged felneveltelek, egyedül és sohasem mondtam senkinek, hegy el kell téged tartanom. És te ezt mondod panaszosan. Ezért megyek el. Sajnálom, ha terhedre voltam. Nem haragszom rád, isten áldjon meg téged és a gyermekeket. ÉDESANYÁD Ü. I. Sajnálom, hogy a ruhát nem vasalhattam ki, de még nem . volt száraz. Szépen odatette a levelet a konyhaasztalra a ragyogóra törölt tányérok közé, vette a kis bőröndjét és görnyedt háttal elindult az állomás felé hangos zokogással borult az ágyra. Komolyan megrémültem. Elővettem minden gyengédségemet, becéző szép szavaimat, míg ki tudtam venni belőle a kétségbeesés okát. Feleségem vállamra borulva szaggatottan sírta a fülembe: — Hát ember vagy te, hogy ezen a szép napon semmit, de semmit nem hoztál ajándékul? - De drágám, tudtommal se születés-, sem névnapod nincs... — De nőnap van! Az M. L. persze a te szemedben semmi! Nem érted, anyák napia van és épp ma ... — és fülembe súgja azt az édes titkot, amely még Ádámot is visszatartotta az öngyilkosságtól és amely engem a világ legboldogabb emberévé tett. Most lépett akcióba lélekjelenlétem! Gyengéden magamhoz öleltem és így szóltam hozzá: — Egyetlenem, hát neked ez semmi? Hát mit tud ennél többet adni egy szerető férj? Sem brilliánst, sem nercbundát! Én ennél sokkal többet ajándékoztam neked, szívem — egy gyermeket! A hatás frappáns volt. Feleségem forrón magához ölelt és újból elsírta magát, de most már boldogságában: — Igazad van,, drágám, ez a legszebb ajándék! Mit szól, kedves szerkesztőség, a lélekjelenlétemhez? Tisztelettel egy boldog apajelölt: Simko Márton Ях anyákhoz a nők napján! Kezdetben az élet és a halál, válassz: - Akarom vagy nem akarom! Tudod-e, hogy te vagy a világon ma a legnagyobb nagyhatalom? Anyaszívekből épüljön bástya, az anyák szava legyen büszke kürt, az anya lépjen a barikádra, ki idők áta hangtalanul tűrt. Kiből kitépték magzatjáé* s vitték a hazugságok harcmezejire. Vagy elkorcsult már bennetek végképp a nősténytigris ősi ösztöne? Igavonója voltál uradnak,' voltál kéjt adó selyemvánkosa, voltál szép dísztárgy vitrinbe zárva, csak szabad ember nem voltál soha. Most vagy. Hát kiálts jajongva vétót! Fogjatok össze édes, jó anyák, megállítjátok, ha összefogtok e halált érlelő komédiát. Fekete, fehér, gazdag vagy szegény leány, asszony lész egyszer és anya, te döntőd el, hogy mi lesz fiadból, üszkös halott, vagy hajnal csillaga. Te döntőd el, hát csendüljön szavad: Ne háborút! Én békét akarok! S áldani fognak, mint egy új szentet az eljövendő messzi századok. De ha nem harcolsz utódod nevében, s csonka utódod mégis megmarad, vak szemeivel is megtalálja és elátkozza bedőlt sírodat. Simko Margit.
