Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1959-02-15 / 4. szám

18

Zsuzsi és Pityu

Pityukám, megáll az eszemI Azt olvasom az újságban, hogy a Szovjetunióban kilőtték az első rakétát a Holdra. Mint a mesékben I

Hosszú haj, rövid ész, húgocskám. Hát ez is kunszt? Veszek egy nagy pléhdobozt, körülkerítem „pakondeklivel", néhány sróffal összeszerelem, antennadrót lesz a hegye, és ami a fő, három léggömböt kötök rá . ,

. . . azután csak átölelem és huss . . .1 szállók az ürbei Majd a Holdról telefonálok, Zsuzsikám I

Hát ha nem is a Holdra, de a jó kemény padlóra szállt Pityunk, csak úgy nyekkent. És hiába rakott fejére borogatást, dagadtabb, mint a három léggömb, melyek jót vihognak az ürrakétáson és így énekelnek: Aki nem ért semmit és nagyzol meg henceg, az a Holdban is majd — csak zabot hegyezhet. Alkotni nem tudhat, ki tanulni restet, inas legyél előbb, Pityu, aztán mesteri ____________________________________________S. M.

Rajzok: SUDA P

Andriska *«■ m meggy együtt

Ezerkilencszáznegyvenötben, a háború befejezése előtt Andriska pöttömnyi, 3 éves lurkó volt. Édesapja arcára, okit akkor már nagyon régen nem látott, nem is emlékezett. Ha meghallotta azt a szót, hogy „apa", nem emberi arc, vagy alak jutott az eszébe, hanem apró, átlátszó üveggolyóbisok csillantak meg előtte. Talán azért, mert e szó hallatára ilyen fényes golyóbisok futkároztak végig az anyuska arcán. Csakhogy azok nem üvegből voltak, hanem valami furcsa vízből és a felnőttek azt mondták rájuk, hogy: könnycseppek. A háborúról azonban már Andriska is tudott. Éjjelente hallotta, hogy fenn a fekete égen furcsa, láthatatlan madarak repülnek nagy zúgással s ilyenkor bárhogy félt, sírt, rimánkodott is, anyuska sohasem gyújtott világot. Csak a karjára kapta őt és szaladt, szaladt vele le a pincébe. És kenyérkét is egyre kevesebbet adott anyu. Amit pedig adott, az nem volt „igazi" kenyérke. Lenyelni alig lehetett és az íze is olyan . . . csudafurcsa volt. Kesernyés. Andriska nem szerette ezt a kesernyés kenyérkét. Inkább valami édeset szopogatott volna. Kockacukrot vagy nyalókát. Csakhogy akkoriban színét sem látta az ilyesminek. Nem volt sem a boltokban, sem otthon a konyhai kisszekrény fiókjában. És mindezt a háború okozta. A csúnya, rossz háború.

Amikor meg az udvaron jéggé dermedt •az esővíztócsák fényes háta, akkor már nappal is a levegőben röpdöstek azok a zúgó gépmadarak és egy napon anyuka kézen fogta Andriskát:- Nem maradhatunk ,.д lakásban, kisfiam! Bajunk történhetnék. Ezúttal lenn lakunk majd a szomszédék pincéjében — mondta anyu és kulcsra zárta a konyhaajtót.

Ám a pincében hideg is volt, sötét is volt s így Andriska reggeltől estig az ajtó körül sündörgött. Hiába mesélt csodaszép meséket anyuska, ő egyre kifelé vágyott az udvarra, ahol fehér hópillék kavarogtak a kerekeskút fölött. Csak akkor bújt reszketve anyu ölébe, amikor olyan nagy zaj volt odakinn, hogy beleremegtek még a pince vastag falai is. Andriska ilyenkor hangos sírásra fakadt, a felnőttek pedig lehajtották a fejüket és azt mondták, hogy: szólnak az ágyúk. Ott a pincében történt az is, hogy Andriska megbetegedett.

Először sehogysem bírta lenyelni a pincében főtt, koromszagú rántottlevest, aztán meg dideregni kezdett. Hiába bugyolálta be őt anyuska a fekete hárászkendőjébe, ami máskor úgy melegítette, mint egy kiskályha. Most olyan volt a kendő, mintha gonoszkodó tündérkék jeget varázsoltak volna belé. Andriskának egyre jobban vacogott alatta a foga.

Sok, sok nap múlva pedig, egy délután, valami nagy dolog történt. Odakinn hirtelen elcsitult a zaj és kisvártatva megcsikordult a pinceajtó. Egy nagyon magas, sovány katona bácsi jött be a pincébe, akinek prémcicás sapka volt a fején és a sapkán egy gyönyörűséges, fényes, piros csillag díszelgett. A felnőttek mintha egyszeriben gyerekekké változtak volna, felugráltak és össze-vissza kezdtek kiabálni mindenfélét. Azt hogy: most mór béke van, meg azt is, hogy: vége a háborúnak! Andriska azonban kiabálás helyett azt a csillagot szerette volna megfogni, ami a katona bácsi sapkáján fénylett. Persze szájbavenni sem lett voína rossz, de anyuska nem engedte. Ezen sírt is a kisfiú egy jó sort, de a bánatáról hamar megfeledkezett, mert még cznap feljöttek a pincéből és a torokfájás már az ismerős kis szobában, anyu pihés dunnája alatt múlt el. Csak az volt a baj, hogy most meg a jobblába kezdett sajogni. Hiába festette a tavasz kékre az eget odafenn, Andriska nem futkározhatott kinn a kisudvaron. Andriska bicegett.

— Nem volt sem orvos, sem orvosság! A megfázástól, háborútól lett ilyen kicsink lába - mondta anyu egy tavaszi napon annak a bácsinak, aki valahonnan nagyon messziről jött vissza hozzájuk és — édesapukának hívták. Ennek az édesapunak pedig mindig vidám fényecskék ragyogtak a szemében és olyan volt, mint valami „igazi" varázsló. Egy-két szempillantás alatt lakatot csinált a konyhaajtóra, megreparálta a lyukas leveses fazekat és papírból meg ragasztóból akármikor cifra papírsárkányt varázsolt. Andriskát azonban még ő sem tudta meggyógyítani.

— Fürdőbe kellene mennie ennek a gyereknek. Oda, ahol gyógyerejű forró víz bugyborékol fel a földből. Dehát - oda most csak az urak gyerekei mehetnek. A mi fiaink, leányaink, a szegények gyerekei csak azután kerülhetnek majd oda — mondta egyik este anyuskának édesapu és hirtelen kialudtak szemében a vidám lángocskák. A kisfiú pedig nem tudta, hogy kivel is kell apunak megbirkóznia, ölremennie . . . Mert hiszen akkor még éppen csak négyéves volt.

Tél utóján azonban, úgy február vége felé valami nagyon nagy dolog történhetett. Ezt abból gondolta Andriska, hogy ezen a napon édesapa a szokottnál előbb tért haza a munkából és nagyon sietett. A kabátja nyitva volt, mintha nem lett volna ideje begombolni és lelkendezve, sietős léptekkel nekiiramodott a konyhának. A tűzhely mellett gubbasztó Andriskát a karjára vette és felemelte a levegőbe:

— Meggyógyulsz! Most már meggyógyulsz, kiskomám! Megbirkóztunk velük és győztünk! Most már te is eljuthatsz majd a gyógyerejű vizecskéhez. Olyan fürge legény leszel jövőre, hogy utoléred még a legfürgébb tapsifülest is. Meg kenyérke is lesz most már elég. Fehér és ropogós! Meglásd! - súgta az Andriska fülébe édesapu és fejét a kisfiú buksi fejéhez szorította.

S mert az idő kerekét nem lehet megállítani, sok-sok hosszú esztendő múlt el már azóta. A sántító Andriskából hétéves korára fürge lábú Andris lett és most Andrásnak hívják már. Jónéhány évvel ezelőtt félénk kis elsős volt, aztán meg cseresznyeszínű pionírnyakkendő simult a nyakához. Tavalyelőtt pedig, amikor felcserélte a piros nyakkendőt a puha, kék vászoninggel, pontosan tudta azt is, hogy édesapának meg"a többi apukának kiket kellett legyőzniük ahhoz, hogy ő meggyógyulhasson. És hiába múlt el azóta a sok, sok hosszú esztendő! Arra a februári napra, amikor édesapa lélekszakadva sietett haza s levegőbe emelte a biccentő Andriskát, még most is emlékszik a fürge lábú András. S nem feledkezik meg róla soha!

Az a nap 1948. február huszonötödiké volt! Rényi Magda