Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1959-09-01 / 17. szám
ЕИЯВ ALFÖLDI IMRE amit a bejárónő csinált eddig. Ezzel megoldódik az én zsebpénzkérdésem is, a különbözetet pedig elköltjük . ., magunkra. Sőt mondok neked egyebet is. Ne vidd ezután a szennyesemet sehová. Én szombaton délután kimosom a saját fehérneműmet, s te megfizeted nekem. Ing 5 forint, alsónadrág 3 forint, zokni 2 forint, zsebkendő 1 forint. A szenesembernek eddig 6 forintot adtál télen, hogy felcipeljen a pincéből egy kis tüzelőt. Én felhozom neked négyért. Jó lesz? Marika nem kap levegőt. Csak nézi a férjét, aki vidám, sugárzó és fölényes. Tényleg ő az a rangos technikus, aki nem vikszelt eddig? — De . . . félek ... - rebegi az asszony - félek . . . hogy nehezedre esik majd ... Hiszen mindig fáradt vagy . . . A férfi felkacag: — Ugyan? Elhitted, hogy kifog rajtam ez a kis pöszmögés? Hát mit képzelsz, odahaza, amikor anyám beteg volt, kicsoda tartotta rendben a lakást? Tán a jóisten? Bízd csak ide, szivikém. Arra válaszolj, óll-e az alku? Az asszonyka mosolyogni próbált a meghatottságtól és azt mondja: — Áll. — Akkor készítheted az ötvenest — szól a férfi nagy lendülettel hajítva le magáról a kabátot —, mert én már kezdem is a mai műszakot! Estére ragyogni fog a két szoba! Te pedig csináld nyugodtan a vacsorát, drágám. — Csinálom. És vasalnom is kell még egy kicsit. Készítheted a harmincast. — Miféle harmincast? — Hát a vacsora a vendéglőben tizenöt forint, szerényen. Én tízért adom neked. A vasalásért is kellene fizetnünk vagy negyven forintot. Húszért megcsinálom. Még mindig keresel rajtam egy húszast, mert az ötvenből nekem csak harminc jár vissza. Igaz ugyan, hogy ma bevásároltam, s ha azt a sok mindent egy hordár cipeli, belekerül vagy harminc forintba. Marad a javadra még öt forint. Hozom a padlókrémet! — Megálljunk azzal a padlókrémmel! Ezt te hogy képzeled? - üvöltött Feri baritonja. — Hát teljesen megőrültél? Vagy azt hiszed, hogy velem mindent lehet csinálni? Én technikus létemre ideállok neked padlót kefélni és te gúnyolsz, sértegetsz? Pénzért akarod nekem adni a ... a kaját? — Miért, szívem? Hát te nem pénzért takarítod nekem a kettőnk lakását? — Az más. Azért eddig nehéz százasokat dobáltunk ki az ablakon és most én feláldozom férfiúi rangomat, hogy takarékoskodjunk. De az ennivalót eddig ingyen kaptam itthon, illetve a közös pénzünket költötted kosztra! — És a munka, amit beleölök? Hol főznének neked ingyen vacsorát? Mi? Hol?? Hát szerinted a halászlé leve, hala, fűszere annyiba kerül a csárdának, amennyiért adja? s a — Jó, jó, ne tarts nekem szemináriumot a munka értékképző jellegéről. Én is vagyok olyan képzett ideológiailag, mint te. És nem is a más jegyzeteit használtam, hanem mindig magam jegyzeteltem. Marika most már szintén fölényes: Jaa, kedvesem, nekem akkor sem maradt időm jegyzetelésre, mert ugyebár... de mit soroljam. Feri a szekrény közepéhez vágja a partvist, és belebújik a kabátjába. — Jó. Hát ha neked még segíteni sem lehet, akkor kész. Én nem töröm magamat. Nekem úgy is jó, ahogy eddig volt! — De nekem nem jó. Én rájöttem, hogy igazad van. Nem kívánhatjuk egymástól ingyen a munkát. Kérek azonnal öt forintot! — Ugyan mire? — Felvarrtam az új esőkabátodra hat darab gombot. Még egy forintot se kérek darabjáért. Mutass egy szabót, amelyik olcsóbb. Feri lehanyatlik a kerevetre. Most már ő is kacag, fölényesen szenvtelenül, mérgében : — öt forintot? Ha-ha! Ugyan miből? — Dolgozz, fiacskám, lesz több. Emeld magasra az eldobott partvist, ma este kinéz egy ötvenes. S abból nekem nem is kell visszaadnod, csak egyszer harmincat, egyszer tizenötöt és egyszer ötöt. — Szóval ötvenet? Marika felhúzza a vállát: — Mit csináljak? Úgy is lehetne, hogy nem adnád vissza, hanem takarítás közben megfőznéd kettőnk vacsoráját, kivasalnád a ruhákat, és ha akarod, én szívesen levágom azokat a felvarrott gombokat az esőkabátodról, s majd ha lesz egy kis időd, felvarrod magadnak. Elvégre egy technikusnak ez igazán nem nagy műszaki megpróbáltatás. — Igen? — a férfi félelmetesen lóbálja a partvist. - Inkább visszaadom. Csakhogy én ma ablakot is mosok. Az újabb huszonöt forint, s az tisztán az enyém. — Talán. Mert holnapra ki kell vasalnom a nadrágjaidat s az tizenöt. Szabónál húsz. A férfi nem hagyja magát: — Akkor is marad még egy tízesem. — Jó. Л Л Л Este tízre elkészültek. Marika szó nélkül átnyújtotta férjének a tízest. Ragyogott a padló, fénylettek az ablakok, csillogtak a bútorok, finoman áradt szét a vacsoraillat, peckes-keményen feszítettek a vasalt fehérneműek, s a nadrág élével borotválkozni lehetett volna. Csak éppen az ajtókat tették be egy kissé hangosabban a szokásosnál, ha átmentek egyik szobából a másikba . . . Egy hétig ment így. Egyik este Feri, másikon Marika keresett 10—20 forinttal többet, de a hét végén mindkettőjüknek ugyanannyi pénze volt. Pedig Feri mindent elkövetett, hogy a bevételt növelje - titokban felsúrolta az előszobát és kimeszelte a spájzot. Mégse maradt egy vasa sem, mert Marika kiporszívózta a téli holmit és befőzött kettőjüknek egy szakajtó uborkát, egy kosár zöldpaprikát. A paradicsomfőzésnél már 30 forint 40 filléres előnye volt, amelyet a férje csak a reggeli ágyvetések és a kis portörlések önkéntes vállalásával tudott, úgy ahogy, lekvittelni. A hét végén rájöttek, hogy teljesen felesleges csereberélni a pénzt. írni fogják inkább, s szombaton csak a szaldót egyenlítik ki készpénzben. Pár hét múlva kiderült azonban, hogy a szaldó többnyire egyezik. Akkor minek írni? Nem kell. Nem érdemes. Akinek van feje, magától is rájön erre. Ahol fej van, minek ott az írás? <2ipatislatmi emlék Alkony huüt szép Bratislavára, s a vár felé haladva már egymás kezét fogtuk, emlékszel Magda, Magda . . . A Dóm körül királyok árnyéka szállt az estben, és kettőnknek lépte koppant a történelemben. Lenn zsibongott a város a Mihály-kapun által szűk utcán egy néni bandukolt telt kfttnrrnl úgy tűnt, viszi a múltat, hátán meg az öregség, a bástyafal tövében tücsöknesz szőtte csendjét. A táj villant, a kő szólt? - a házak ránk hajoltak jurátusok, kalmárok, őszhajú papok: holtak suttogták - erre jártunk s amott két gyermek éppen labdával kergetőzött a merengő ösvényen. Dús rózsaágként nyílt ki, önmagát felmutatta a csipkés tornyú távol - emlékszel, Magda, Magda . . . Hajadra csillag röppent, a ködben fák remegtek s én már arcod néztem s éreztem, hogy szeretlek. Be szép volt, ó milyen szép, az aranylángú este, hű kezed a kezemben s ballagtunk fel a hegyre. Bár örökre igy mennénk, ha mélybe, ha magasba ahogy egykor Bratislavában, kedvesem, Magda, Magda. VIHAR BÉLA Sajnálatos mulasztás folytán a lapunk 16-ik számában közölt „Bize anyá tehénkéje" című elbeszélés íróját nem tűntettük fel. Utólag közöljük kedves olvasóinkkal, hogy az elbeszélés írója: ZSÍROS ISTVÁN.
