Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-02-01 / 3. szám
MEDVECZKY BELLA Mozdulatlanul állt és nézte a felesége arcát. Jól ismerte ezt az arcot. Ismerte minden^rándulósát, minden gúnyos kis fintorát, lágy mosolyát, ismerte szemének felvillanását és ismerte a panaszos kis sóhajokat, melyek olyan gyakran törtek fel a telt ajkak közül. Most mégis megdöbbentette ez az arc. Volt valami új és szokatlan a vonásaiban a szép száj szögletében és mintha mélyebb lett volna a bánat és a szemek fénytelenek és meredt pillantásúak.- Nagyon beteg lehetek - szólalt meg hosszas várakozás után az asszony, — az orvos nem is akarta megmondani, hogy mi van velem. De operációról beszél . . . Kéret, hogy délután menj el hozzá, veled akarja megbeszélni. Talán . . . talán megtehetnéd ezt értem? Óvatosan kérdezte és reszketett a hangja.- Persze, hogy megteszem - felelte szárazon a férfi, pedig legszívesebben az ölébe vonta volna az asszonyt, forró öleléssel és símogatással, hiszen ez a hír megdermesztette a szívét. Az ijedtség szétóradt az egész testében és minden erejére szüksége volt, fel ne törjön belőle a kétségbeesett zokogás. Szerencsére az asszony már elfordult, nem vett észre semmit. Valószínűleg csodálkozott volna, ha meglátja sápadt arcát, remegő száját. Délután elment az orvoshoz. Amikor kijött, nem tudta, hová és merre menjen. Elhagyott utcákon csavargóit késő estig. A szíve a torkában dobogott, az arca forró volt, a lépte álmosan nehéz. Mert a valóság mázsásán súlyos volt. Ez a valóság szörnyű volt, mégsem lehetett elmenekülni előle! Tudta, hogy vissza kell mennie a feleségéhez, közönyös arccal elmondani, hogy az orvos voltaképpen semmi nagyobb bajt nem talált és csak óvatosságból ajánlotta az operációt. De az egész dolog semmiség, néhány hét múlva már meg is feledkeznek róla. Ezt kell mondania és ezt fogja mondani. Pedig most vágyódna az asszony elé borulni, forró arcát az ölébe rejteni és szeretne hangosan sírni és könyörögve szólni: bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, hogy mindig hideg, merev, kellemetlen voltam hozzád. Ez a természetem, átkozom érte magamat, de mit tegyek? Most szeretném az eget lehozni a lábaid elé, szeretnélek földöntúli szerelemmel körülvenni, szeretném megértetni veled, hogy imádlak! Mindig is imádtalak! De szégyelltem bevallani, resteltem szerelmemet, nem tudtam felolvadni ebben a szerelemben, tébolyodott voltam ostoba férfigőgömben, félszeg lemondásomban, amikor pedig imádtalak! Most már tudom, hogy el kell pusztulnod! Meg kell halnod fiatalon, nyomorultul és nincsen orvosi segítség, ami megmenthetne. De mit tegyek, mit tegyek? Hogyan mondjam meg neked, hogy beleőrülök a gondolatba, hogy nem bírom el a valóságot!? Mit tegyek? Mit mondjak neked? Tudom, ha most gyöngéd vággyal, szívemnek kétségbeesett szenvedélyével közelednék hozzá, kitalálná az igazságot. Hát nem lehetek őszinte most sem. Nem mondhatom meg neked, hogy a napjaid meg vannak számlálva ... A réginek kell maradnom, ostoba és jeges páncélban kell járnom melletted, amikor sírni és jajgatni szeretnék kétségbeesésemben! Késő este ért haza. Az asszony reszkető aggodalommal várta. — Mit mondott az orvos ... - kérdezte nagyon-nagyon halkan. — Nincs semmi baj, ne aggódj. Az orvos most néhány hétig megfigyel és ha nem javul az állapotod, kisebb műtétet ajánl. Az asszony feszülten figyelt. Figyelt és várt. De az ura arca közönyös és nyugodt volt, mint mindig. Mégis várt. . . várta, hogy a férfi, akit melléje állított a sors, most talán mégis az ölébe vonja, talán mégis megérzi riadt félelmét, amit nem tud legyőzni magában ... talán megsímogatja, vigasztalja ... ó, milyen jó is lett volna most a mellére borulva sírni, kiűzni magából a rossz előérzetet és csókok között felejteni azt a valamit, amire gondolnia kell éjjel és nappal ... De a férfi már az újságjába temetkezett és az asszony egyedül sírta át a hosszú éjszakát. , A férfi pedig figyelte az asszonyt. Szörnyű bizonyossággal látta, hogyan közeledik nap-nap után a sírhoz. Megdöbbentő tisztánlátással látta az imádott asszony útját. A finom arc egyre keskenyebb lesz, a fehér bőr megsárgul, a friss léptek elnehezednek, a gyorsan lendülő karok már csak fáradtan mozdulnak ... — Nem hagyhatom magára! — kínlódott fokozódó rémülettel. — Szenved! Testi és lelki kínok gyötrik és nem szól és ... én sem merek szólni. Pedig a szívemre kellene szorítanom, a karjaim között tartanom, jóvá kellene tennem minden ridegségemet és meg kellene mutatnom neki végre a vérző lelkemet is! De szólhatok-e? Éppen most? Vad kétségbeesésemből azonnal megértené, hogy a tragédiát nem lehet elkerülni. Nem... nem szólhatok. Nem tárhatom fel előtte boldogtalan, vérző szívemet, hallgatnom kell. Erősnek kell maradnom, hogy erőt adhassak neki is. Az asszony meg feküdt az ágyban. Fáradt kis arcában fel-felvillantak még a szép szemek. Hívtak és vártak ezek a szemek, sírtak és vádoltak. Mennyi keserűség sírt ezekben a szemekben! — Légy nyugodt, kedvesem. Az operáció után elmúlik minden fájdalmad. Az orvos mondta. A férfi hangja csendes és nyugodt volt és az asszony nyelte a könnyeket és mosolygott. Ö tudta a legjobban, hogy közeledik a vég. Mosolyogni kellett a sok-sok önzésen, rövidlátáson, kicsinyességen és kegyetlenségen. — Holnap reggel bemegyünk a kórházba újságolta egyik nap az orvos. Odakint, az előszobában, már megmondta a férjnek, hogy ez az utolsó kétségbeesett kísérlet. Talán sikerül? Ki tudja! Az asszony nézte az ura arcát. Milyen szörnyű, hogy nem láthat a magas homloka mögé. Hát igazán nem sajnálja? Ennyire közönyös? Csak beleegyezően bólint és nem kapja a karjai közé, hogy melengesse, erősítse, vigasztalja?! A férfi meg azt felelte: — Nagyon helyes. Legalább siettetjük a gyógyulást — és közben a lábában ólom nehezedett és percekig nem bírt elmozdulni az ágy végétől. — Most már mindegy ... - gondolta az asszony, amikor a tolókocsin a műtő felé gurították. — Meg kell halnom. Remélem gyorsan átesek mindenen. Csak az fáj, hogy ő ilyen közönyösen megy itt mellettem és még a kezemet sem fogja meg. Olyan erős, olyan biztos, olyan nyugodt. Pedig, ha most sírna vagy bíztatna, vagy szerelmes szavakat suttogna . . . ó, sokkal könnyebben menne az egész ... Óvatosan az urára nézett. A fogai összeverődtek a félelemtől, de a férfi nagy nyugalma visszafojtotta ajkára a panaszt, megfagyasztotta szemében a könnyeket. A műtő ajtajában a férfi megcsókolta a felesége kezét. — Légy erős, kedvesem, - bíztatta. - Minden jól fog menni és te gyorsan meggyógyulsz . . . A hangja elakadt és az asszony ebben a pillanatban hirtelen megfogta az ura kezét és hideg verejtéktől nedves tenyerébe szorította ... — Erős leszek - súgta fájdalmasan. A szeme belekapaszkodott a férje tekintetébe és hirtelen meglátta az ismerős szemek mélyén a halálos rettegést. . . észrevette, hogy férjének is reszket az ajka és keze éppolyan hideg és nedves, akár az ő remegő keze ... — Te .. . te .. . édes ... - dadogta elfulladva és még sok mindent akart mondani, de nem volt idő hozzá, mert a kocsit betolták a műtőbe és néhány perc múlva már aludt... mélyen, nagyon mélyen. 14
