Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-10-01 / 19. szám

A J* I

; )

iir Ь а

ж

ш

л/ y

u

j^y

'ТГ~тшт^^~

Я ~ ■ •**• Ч.-'"®^Ке

ЯШ*£:$^| г.

^ ■•■■ J. л,_,_

Nagyapóka kiskertjének a kerítése mögött, ott, ahol a virágtermő selyemrét meg a csacsogó vizű patak éppen összetalálkozik, volt egyszer egy öreg fűzfa. A fűzfa alatt jókora lapos kő heverészett, a kő mellett horpadás s ebben a kerek horpadt lyukban három kisfiával együtt egy fürge lábú nyúlanyó lakott. A nyúlfiókák - Füles, Tapsi és Pufók, amint egy kicsit felcseperedtek, pitymallattól napszundításig egyre kinn futkároztak, kinn hancúroztak a virágtermő selyemréten. Rógicsálták a füvet, játszottak bújócskát. Ha pedig nagyon nekimerészkedtek, eljutottak még a káposztásföldre is. Ott aztán olyan dínom-dánom lakomát csaptak a ropogós káposztalevelekből, hogy a fülük is kétfelé állt tőle. Pufók, aki a legtorkosabb és legdundibb volt köztük, úgy jóllakott ilyenkor, hogy moccanni is alig-olig bírt egy tapodtat.

Egy késő őszi reggelen azonban hiába fente a fogát a három nyuszi eleségre. A gömbölyödő kemény káposztafejek úgy eltűntek, mintha az a szélvész vitte volna el őket, amelyik éppen nagymérgesen ott dudált a rétek és mezők felett. És ezentúl nyúlanyó is csak szénafőzeléket meg lóherelevest rakott delenként a csemetéi tányérjára. Édes sárgarépacsemegét, amiből eddig mindig jutott Fülesnek, Tapsinak meg Pufóknak, bizony messziről sem láttak többé. Még annyit sem, amivel egy hangya jóllakhatott volna.- Anyókám, leikecském, úgy ehetném már egy kis sárgarépát. Harmincháromszor kapaszkodott azóta delelőre a nap, amióta színét sem láttam. Ha kaphatnék egy falatkát, még talán fütyülni is megtanulnék tőle. Szebben mint a feketerigó. Csak egy harapásnyit adj! — makogta egy napon nyúlanyónak nagy kérincsélve Pufók, s Tapsi meg Füles rábólintottak:- Csak egy harapásnyit! Csak egy harapásnyit adj, anyó!

Nyúlanyó mit tehetett egyebet, kihozott az éléskamrából egy hasas, kövérke sárgarépát, igazságosan elosztotta és odaadta о makogó három csemetének:- Itt van, la! Rágcsáljátok meg egészséggel. Többet most úgysem kaptok. Ami még az éléskamrában maradt, Újévre hagyjuk. Nagyon hangosan dudál már a szél, nagyon sok hópehellyel tömött fellegdunyhát repít a hátán. Messze még nagyon a friss, tavaszi füvecske. Takarékoskodni kell a csemegével, hogy jusson is, marodjon is. Nehogy hóolvadáskor fakéregre fanyalodjunk - bólogatott komolyan s meghimbálta fekete hegyű jobbfülét.

A nyülfiókák vígan ropogtatták el az édes répakarikákat s kisvártatva elfutottak a rétre. Most azonban csak ketten játszottak bújócskót a kúpos hátú vakondtúrás mögött. Tapsi meg Füles. Pufók, a legkisebb

nyúllurkó, otthon maradt. Be-besomfordált anyához a konyhába, ugrabugrált a fűzfa tövében, körülfutkosta a lapos, mohos követ, de kiváltképpen az éléskamra körül tengett-lengett, csellengett egész álló estig. Egy óvatlan pillanatban pedig sutty - villámgyorsan besurrant a kamrácskába. Egy kurta szempillantás múlva meg már ki is dugta fejét az ajtón, körülpislantott s nosza, uccu neki, vesd el magad, válla közé kapta a két bice-bóca lábát. Ügy kifutott a kamrából, mintha nem is egy, de legalábbis 77 vadászkopó kergette volna. Meg sem állt a selyemrét legtávolibb csücskéig, ahol egy pár megsárgult fűszál felébredt álmából s először csodálkozva, aztán meg rosszallóan dugta össze a fejét valami hangos, jóízű ropogtatás hallatára.

Nyúlanyó pedig, amikor másnap reggelre kelve bekukkantott az éléskamrába, majdhogy sóbálvánnyá nem változott a nagy csodálkozástól. Annak a három, mosolygó sárga, kövérke répagyökérnek, amit újévre tett el, csa'k hült helyét találta a kispolcon.

— Irgum-birgum, ebugatta, gézengúz fiókái, elcsenték a kamrácskából a finom répacsemegét! Melyikötök majszolta meg? Ne köntörfalazzatok, makogjátok ki iziben, - mérgelődött 'nyuszianyó, libasorba állítva a fűzfa alatt nagyfülű csemetéit. Tapsi rápillantott Fülesre, Füles meg Pufókra, de szólni nem szólt egyik sem. Olyan mukk nélkül álltak ott a fa alatt mindhárman, hogy a réti patak fürge halacskái bízvást eljöhettek volna hozzájuk egy kis némaságot tanulni. Csak éppen Pufók moccant egyet és sütötte le egy percre barna, fényes golyóbisszemét.

Hogy történt azonban, hogy nyúlanyó nem vette észre ezt a szemlesütést és fejcsóválva szólt oda a három lurkónak.

— Hót már most mit cselekedjem veletek? Hátra kössem a sarkatokat? Bogra kössem a farkatokat? Melyikötök csente el a répát? - kérdezte újfent, de feleletet most sem kapott.

— Hót jól van, - folytatta ekkor az okos nyúlanyó, — én nem firtatom tovább, hogy ki garázdálkodott a kamrácskában. Amelyitek megrágicsálta a csemegét, amúgy is póruljár. Nélkülem is. Mert hát, tudjátok meg, - fogta a hangját egyszeriben titokzatosra, — az a répa ott a kispolcon nemcsak olyan akármilyen dib-dáb mezei vagy kerti portéka volt ám! Az bizony varázsrépa volt. Aki megette, annak estig olyan két piros, fényes bibircsók nő tőle a füle gombján, mint egy jól megtermett káposztafej. Abból lesz a nyuszi-nemzetség csúfsága. Ügy bizony, — hunyorított nyúlanyó. Amit pedig ezzel a beszéddel el akart érni, arra nem kellett várnia. Még talán ki sem mondta az utolsó szót s Pufók úgy odakapott a

18

mellső praclijával a két szőrpamacsos füléhez, mintha a hegyükön máris ott éktelenkedne egy-egy káposztafejnyi bibircsók.- Jajaj, jaj végem, én leszek a nyuszinemzetség csúfsága, jaj, - makogta nagykeservesen s egyre a fülét fogva, két lábon sántított el a fűzfa alól. Tapsi meg Füles, álmélkodva, tátott szájjal bámultak rá, nyúlanyó meg komoly, nagyon komoly képpel bólogatott utána:- Látjátok, fiókóim, akinek rossz a lelkiismerete, az előbbutóbb elárulja magát még sarokhátrakötés nélkül is. Ezt tanuljátok meg. Ügy ám! — mondta és beballagott a szálláskára.

Füles meg Tapsi pedig hiába keresték torkos, füllentő kisöcscsüket. Pufók bevette magát a rét legközepébe s csepereghetett a havas eső, rikoltozhatott az északi szélvész, elő nem jött volna semmiért. Három nap meg három éjjel egyre csak azt várta, mikor nő ki a füle gombján az a bizonyos cseresznyeszínű bibircsók. A negyedik napon aztán ózva-fózva, dideregve előkecmergett ugyan, de a torkoskodástól bizony elment a kedve. Szőrcsimbókos fülét azóta is egyre csak lesúnyva, hátracsapva tartja s a kamrácskába nem surranna be többé még talán egy boglya friss szénáért sem.

Rényi M. Magda