Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-05-15 / 10. szám

ABanská-Bystrica-i kerület déli részén, erdőkoszorús szelíd ívelésű domboldalok lábánál kicsi falu kuporog egy völgyhajlatban. Kertjeiben nyaranta ropogós almát, mézlevű körtét érlel a napsugár s a cseréptetős, takaros házak, gyümölcsösök és legelők fölé a többinél magasabb, pázsitszőnyeges domb emelkedik. Omladékos, viharmarta várfalakat hordoz a hátán, amelyeket lassan kőhalommá őröl az idő foga.

Cabradsky Vrbovok a falucska neve, s a várfalak a dombtetőn fényes termeket rejtegettek, dorbézoló vendégsereg nótázását hallgatták valaha. Cabrad' várában ugyancsak jó dolguk volt a grófoknak, báróknak, kortyondi földesuraknak. Minden éjjel kivilágos-kivirradtig lakomáztak, nyakalták a bort, pusztították az éhező jobbágyok keserves munkájának gyümölcsét. Kövérre hízott ökrök pirultak a nyársakon, lúdfalkák zsírja sercegett s hordószámra folyt a bor.

A várnagy egy szeszélyes, lobbanékony nemes úr, akinek-haragjától rettegett a vidék népe, első volt a mulatozásban és a szőlőnedvnél csak egy valamit kedvelt jobban: a vadászatot. Vadászni azonban csak szép, derült napokon lehetett, s mert a várnagy előre akarta tudni, nem ázik-e bőrig az erdőkben, csillagászt keresett. Olyat, aki a csillagok járásából megjósolja majd az idő fordulását. El is küldte hát két benső szolgáját még aratás után tudós csillagászmestert keresni. Am a szolgák almaszedéskor egymagukban tértek haza s reszketve álltak meg a hirtelen haragú, kegyetlen várnagy előtt:

— Hét vármegyét bejártunk, hat pár bocskort elnyüttünk, de csillagtudósnak hírét sem hallottuk, nagyurunk — rebegték.

Nosza, éktelenül megmérgeskedett a vitézlő úr ezekre a szavakra s olyat kiáltott, hogy majd a torka szakadt bele:- Hallottátok vagy nem hallottátok, az nem az én dolgom. A ti dolgotok, hogy a csillagászt előkerítsétek. Ha holdtöltéig nem lesz itt a mester, karóba húzatlak.

Búnak eresztett fővel kullogtak hát ki a szolgák a várból s éjt nappallá téve rótták az utakat, hogy teljesíthessék a parancsot. Hanem csillagászra csak nem akad,:#/ / / / ■

OKOS SZöJUcU'

tak sehol. Egy szép napon azonban egy falucskához érve az idősebbik szolga nagyot csapott a homlokára:- Helyben vagyunk már öcsém, ne félj! Meg lesz a kedve az úrnak biztosan. Eszembe jutott, hogy ebben a faluban lakik egy Filip nevű fickó, aki igen-igen szereti a munka nélkül szerzett garast. Most jó pár éve pásztorkodik már, ismeri a csillagok járását, madarak röptéből, fellegek fodrából előre megmondja az idő fordulását. Sok országot megjárt, a nyelve úgy pereg, akár a kereplő s ravaszabb, mint egy falka róka. Ennél jobb csillagászra, bizony mondom, sehol sem akadunk! Keressük csak meg szaporán — rikkantotta örvendezve.

Filip csakugyan szerette a munka nélkül szerzett pénzecskét meg az eszem-iszomot s ezért nem is gondolkozott sokat. Hét országot járt, híres bölcs csillagászmesterként elballagott a várnagyhoz.

Hogy történt aztán, hogy nem, meg is kedveltette magát vele hamarosan olyanynyira, hogy az mindenben reá hallgatott s a tanácsa nélkül még a várból sem mozdult ki egy tapodtat sem. S mert Filipnek egyszeriben gyöngyélete kerekedett, hamarosan beleszokott a dologtalan, henye úri életbe. Nappal léhűtősködött meg parancsolgatott a várbeli cselédségnek s éjjelenként mulatozott kedvére. Történt azonban egyszer, hogy amikor egy átmulatott éjszaka után, hajnali kakasszókor éppen alváshoz készülődött, bekopogott hozzá a várnagy:- Ha szép maradna az idő, szarvasvadászatra indulnék a krupinai erdőkbe. Ütrakelhetek-e, nem ér-e valahol vihar haragja, kedves magiszter uram? — kérdezte édeskés hangon.

Filip szeme megapadt már az álmosságtól és cseppet sem akarózott neki a felhők fodrát, mennybolt színét vizsgálgatni:- Dehogyis kerekedik most vihar. Egy álló hétig olyan derült idő lesz, hogy még éjnek idején is felszedheti a földről akár a szétszórt kölest is kegyelmed — vetette oda csak úgy foghegyről s azzal elaludt, mint a bunda.

A várnagy meg a fényes kíséret útnak indult hát a krupinai erdők felé. Poroszkál-18

tak a lovacskák a várból levezető kanyargás ösvényen s amint a hegy lábához értek, hangos kiabálásra figyeltek fel az urak:- Hé, Náncsi, mozdulj már! Hé, hopp, indulj! — nógatott egy szépszál jobbágylegény egy kétkerekű kordéba fogott, lesunyt fülű szürke csacsit.- Csuda okos szamarad van, komám, mondhatom. Még a füle botját sem mozdítja a szavadra, - gúnyolódott a várnagy.- Okos szamár bíz ez, vitézlő uram - felelte a legény, - mindig tőle tudom meg, hogy milyen lesz az időjárás. Most éppen nagy vihart érez a lelkem, azért ilyen makacs.- Ne beszélj már sületlenségeket, hékám- dörmögte a várnagy. - Az én csillagászom, a bölcs Filip úr biztosra mondta az imént, hogy hét nap - hét éjjel derült lesz az idő. Csak nem gondolod talán, hogy ez a szamár okosabb, mint egy hétországot járt csillagtudós? —

A legény szembenézett a várnaggyal:- Vihar lesz, vitézlő uram, bizonyosan nagy vihar - mondta határozottan.- Nahát, jól van - fordította tréfára a szót a várnagy, aki ezúttal véletlenül rózsás kedvében volt. - Ha valóban vihar támadna, ballagj fel a várba s én ezt a te okos szamaradat kicserélem egy még okosabbal- mondta s ezzel faképnél hagyva a csodálkozó legényt, elügetett. Am alig ért le a hegy lábához, máris szurokfekete felhők tornyosultak az égen. A felhőfüggönyt végigszabdalták a villámok tüzes kardjai, s olyan zápor zúdult a földre, hogy a közeli Litava-patak egyszeriben folyóvá dagadt a temérdek víztől. A vadászok, ahányon voltak, annyifelé futottak s a várnagy magára maradt az isszonyú viharban. A lova megsántult, a köpenyege elszakadt s ő maga csuromvizesen, nyakig sárosán tért haza. A várbeli szolgasereg reszketve várta haragját, de a fenyegetőzés, szitkozódás ezúttal — csodák csodája — elmaradt. Az történt csupán, hogy a várnagy kihúzatta az ágyból a horkoló Filipet s maga elé hivatta a jobbágylegényt a kordéyal.- Amit mondtam, megmondtam. Fogd ki a szamarat. Ezentúl itt marad a várban. Márványfalú istállóban lesz a lakása, ezüsttálból eszi majd a szénát. A kordádba pedig ezentúl oz én bölcs csillagászomat foghatod. így, ni! — mondta a várnagy. Egy szempillantás sem telt belé s a rúgkapáló álcsillagász vállán ott feszült a hám. Nem sajnálta őt senki. Még a várbeli cselédség sem, akihez soha jó szava sem volt. Persze őkelmének elég ravaszul forgott az esze kereke ahhoz, hogy ez elől a mesterség elöl hamarosan kereket oldjon, de a szürke csacsit azért a várnagy megtartotta magának - csillagász helyett. Mint mindig, a kárt ezúttal is csak a jobbágylegény szenvedte.

így látták, így hallották a régi históriát a cabradi vár falai, ámelyek lassú pusztulásnak indultak az idők múltával. A hajdani hivalkodó termek lassan omladékká váltak s elmúlt a rigolyás, kegyetlen urak, nyomorgó jobbágyok világa is. A várkastély helyén ma már csak romok állnak, de a gyümölcstermő Hont szorgos пере megmaradt. Cabradsky Vrbovok kertjeiben a piros almát, édes körtét, hamvas barackot ringató fák alatt, csendes nyári estéken már csak az elmúlt idők regéjeként hangzik el a várnagy és a ravasz Filip története.