Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-05-15 / 10. szám
Kmiii Oiaxh uí'Vt 1873-1935 E napokban ünnepelte a haladószellemü emberek sokmilliós tömege Henri Barbusse, a háborúellenes és antifasiszta világmozgalom egyik legnagyobbjának 85-ik születésnapját. Barbusse Párizs környékén, Asnieres-ben született, apja színpadi szerző és író volt. Már fiatal korában feltűnt irodalmi körökben verseivel, kisebb elbeszéléseivel és éleshangú újságírói tevékenységével. 1908-ban már több ismert párizsi lap munkatársa és a „Je sais tout" (Mindent tudok) főszerkesztője. Világsikert az I. világháború derekán, az „Oeure" hasábjain megjelent folytatásos regényével, „A tűz"-zel aratott. Barbusse-nak, a frontkatonának volt mersze már 1916-ban megírni a háborút, annak minden véres szennyével, teljes meztelenségében. Mire a háborúnak vége volt, ez a regény Európa majdnem minden nyelvén megjelent. Barbusse irodalmi tevékenységét Zola híveként mint naturalista kezdte, de „A tűz"zel egy új művészeti iránynak, a szocialista realizmusnak vonta meg körvonalait. 1923- ban belépett a kommunista pártba, 1926-ban nagy írótársával, Romain Rollanddal megalakítja a fasizmus ellen küzdők nemzetközi bizottságát. Az első világháború óta egész irodalmi tevékenységét a háború és a fasizmus elleni harcnak szentelte. Második Szovjetunióbeli tartózkodása alatt, 193S. IX. 30-án Moszkvában halt meg. Számos regénye mellett irt egy kitűnő Sztálin-életrajzot is. Nagyobb politikai jellegű müvei mellett lírai hangú elbeszéléseket is irt. Ezek közül választottuk ki olvasóink részére alábbi kisebb írását. ж JJK НГ Удй Шп чЬ JR ш ш -ш 'ш К ■ It Яр ЯГ к К шш ... És hovatovább meghasonlottak. Miért? Voltaképpen semmiért. Mert a szerelem nem tart örökké; a megértés idővel gyűlöletté változik. Valamilyen vita támadt, amely mindent összetört.- Isten önnel! - kiáltotta Jeanne.- Jó éjt! — üvöltötte Gérard. A leány elment, kendőjébe burkolódzva, két megfagyott könnyel szemében. És a munkás falnak vetett háttal követte tekintetével, gyűlölködő és diadalmas arckifejezéssel. Este senki sem várta a gyár kijáratánál; megkönnyebbülten sóhajtott. S amikor a hosszú külvárosi út végén belépett a huszonhármas udvarba, kezét dörzsölte örömében. Keresztülment a rozoga fa-pitvaron, végighaladt az élőösvény és a vén fal között húzódó kurta sikátoron, átszelte a sötét udvart, ahol három lépcsőfoknyi magasságban két bódé közé szorítva nyílik az üvegajtó. Belépett a szobába, ahol annyiszor rejtőztek el, hogy sokmindent mondjanak egymásnak. És nézte a kis szoba nagy sivárságát. Botladozva járt a homályban, melyben annyiszor elmerültek.- Annál jobb! - ismételgette, vékony bajuszát pödörve hatalmas kezével, mely megszürkült a napi munkában... — Ah! annál jobb! . . . Mégis elkeseredett. Ingerlékeny, sőt veszettül indulatos lett. Kis híja volt, hogy a rue des Turcs-beli szűk kis csapszékben meg nem fojtotta Bibond valami haszontalanság miatt. Keserűen és rosszmájúan vitatkozott politikai kérdésekről. — Mi lelte Gérardot? — csodálkoztak az emberek. Lea néni, a huszonhármas udvar házmesternője, aki időnként bekukucskált az üvegajtón, az általános felháborodástól megszeppenve megkérdezte Gérardot. De megijedt sötét ráncokba szedett homlokától. Gérard abbahagyta a kocsmázást és a legtöbb időt úgynevezett özvegyi-szobájában töltötte. Az üvegajtón beszűrődő szomorú fényre bámult, mintha várna valakit. Jeannet várta. Ugyan mit csinálhat máshol? Nem, lehetetlen, hogy vissza ne jöjjön — legalább egyszer. Az együtt vásárolt bútorok, a fénylő vörös ebédlőszekrény, a négy hajlított faszék, a viaszosvászonnal bevont asztal, szinte lézengtek a szobában, mind ő után sírtak. Még a kalitkában a madárkák is oly elhagyatottnak látszottak, mint az elárvult gyerekek. Gérard elkeseredett csökönyösséggel várt, halántékára szorított ököllel, sehogysem túdva megérteni az elmaradás okát és a száműzött türelmét. Elmúlt egy hét, két hét; Jeanne nem jött vissza ismeretlen tartózkodási helyéről. Gérard ezt is, amazt is megkérdezte, mi lett a leányból, igyekezett hírt kapni felőle, s mindenkivel szóba elegyedett összehunyorítva szemét. Ezer részletet mondtak el györy dezsö Zengő Dunatáj cimű verseskötetéhez Győry Dezső 1900-ban született, Rimaszombatban. Zaklatott, örök-diákos életet élt. A szegény, sokgyerekes tanár fia második gimnazista korától házitanító volt. 1917-ben jelentek meg első versei, amikpr a háborús tanárhiány miatt egy abaúji faluban mint nevelő dolgozott. 1919-ben' az Eötvös Kollégiumnak lett Budapesten ösztöndíjas lakója, a filológia azonban nem elégítette ki. Festő szeretett volna lenni, de író lett. Nyelvet tanulni, világot látni kölcsönpénzből a weimari Németországba ment és amikor pénze elfogyott — ez pedig 14 hamar bekövetkezett, - kétkezi mezőgazdasági munkásnak állott be. Közben pedig írt. Aztán sok minden volt: titkár, kassai, bratisiavai, prágai újságíró, állástalan poéta, majd ismét évekig nevelő egy eldugott gömöri faluban. Volt a Csehszlovákiai Magyar Újságírók Uniójának elnöke, a Pen Club tagja, válságos időkben a Csehszlovákiai Magyar írókor elnöke. 1938 után menekülnie kellett Prágából, Bratislavában bújdosott a nem kevésbé veszélyes Hlinkagárdisták elől és Magyarországra csak 1940 végén térhetett haza. A költő és újságíró Győry ezekben az években elhallgatott, újságírói munkát a Horthy-érában nem vállalt, csak Móricz merte három versét a Kelet Népében léközölni. A háború vége, a felszabadulás egy kárpátukrajnai kisvárosban éri. 1949-ig, Magyarországra való költözéséig néha-néha az uzgorodi „Igaz Szó"-ban jelennek meg versei és műfordításai. Az azóta eltelt hét év alatt ismét újságíró és csendben - majdnem azt mondhatni, észrevétlenül - négy-öt regényt megírva, regényíró lett, mégpedig a javából. Viharvirág című regénye nyolc hónap alatt három kiadást is megért. Győry Dezsőt kétszer tüntették ki a József Attila irodalmi díjjal.
