Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-05-15 / 10. szám
neki, de valójában senki sem tudott semmit. így hát nem szólt többé senkinek. Inkább egyenesen hozzá fordult — amennyiben csendesen és tétlenül várta. És egyik éjjel - február utolsó napján - valamivel éjfél előtt a szoba egyik rejtett zugában megpillantotta kedvesét. Az lágyan betaszította az ajtót és besurrant a szobába. Alig látszott, ruhái belevesztek a homály ködébe, arca szürke yolt mint a gyöngy. Olyan volt, mint az éjszakába lopódzott alkony. A szoba közepéig osont előre, ott megállt, tétovázott, ide-oda libegett. Egyenes volt, de ködszerű, s úgy tetszett, mintha nem mozgatná lábát. A bútorok felé vette útját, kinyitotta az ebédlőszekrény kulcsos fiókját, melyben levelek voltak, és föléjük hajolt: zörgött a papiros . . . Majd megfordult, hat lépést tett, felemelte fejét és megvizsgálta a kalitkát meg a fészket, ahol a frissen kiköltött három madárka gubbasztott kis karoknak tetsző szárnyakkal. Leakasztotta a kalitkát, és hogy jobban szemügyre vehesse, az ablakpárkányra helyezte. Gérard visszafojtotta lélegzetét, elkábulya a hazatérés csodájától. De lassan-lasjan, hirtelen mozdulatokkal felegyenesedett. Egy erős rugaszkodással talpraszökött és iámolyogva, előrenyújtott karral ment az asszony felé ... De keze átszaladt a ködszerű alakon. Nevén szólította. Hangja nem érte el a kisértetet, mely közönyös maradt, mint egy angyal, ügyet sem vetett rá, félrelibbent, elsuhant előle, érintésére szertefoszlott. Egyedül volt ő is és a férfi is egyedül volt.- Az ördögbe is! Gérard megértve, hogy ébren álmodik, felnyögött, s elernyedt karral leroskadt az asztal melletti zsámolyra és a vioszosvászonra könyökölt. Arcát lehajtott karjába temette és nagysokára elszehderült, álom nélkül, a halottak biztos nyugalmával. Amikor felébredt, végét járta a reggel: már csaknem dél volt. Mocskos idő volt, eső esett... igen, de ő eljött! Megdörzsölte szemét és tüstént mosolygott. Az üvegajtó kinyílt, és Lea néni ráncos arca jelent meg az ajtórésben. Gérard felocsúdva kábultságából rátekintett.- Jeanette ma éjjel visszajött, - újságolta neki.- Dehogy is jött vissza, szegény fiacskám, kiáltotta a vén asszony. — Nem jöhetett vissza, minthogy egész éjjel egy teremtett léleknek sem nyitottam kaput! A házmesterné égnek emelte két szemét és karját, hogy kifejezést adjon megdöbbent szánakozásának, melyet szegény megzavarodott unokaöccse fölött érez, aki nemlétező embereket lát. Amikor elment, Gérard bárgyún tekintett jobbra-balra. A vén asszony perdöntő szavain rágódott. Majd egyszerre visszaemlékezett a fantóm légiességére. Nem, Jeanne nem jött vissza! Álmodott!. . . Néhány lépést tett a poros ég által roszszul megvilágított szobában. Hirtelen kimeresztette szemét. — Ah! - dadogta. A rendszerint mindig zárt levelesfiók nyitva volt; a levelek szét voltak szórva, sőt az egyik, a fiók szélén, éppen le akart esni... A kalitka, mely előző este még a szögre volt akasztva, ott állt leemelve az ablakpárkányon ... És amott, az egyik széktámlán, egy fehér tollboa díszelgett!... Az ő boája volt, az övé, melynek a válás óta nyoma veszett, mely vele együtt távozott! És aztán még valami! Beszítta a szegényes levegőt. Valami illat terjengett a szobában. Igen, igen ő használta ezt a rózsaparfőmöt. . . Feldúltan lesütötte szemét. És most nyomokat vett észre, melyeket az utca sarában gázolt apró cipők rajzoltak a padlóra. Nevetett és sírt. — Mégis visszajött! Jól láttam! Megint együtt fogunk élni. Gérard tényleg hallucinált... De az asszszony csakugyan visszajött. Csakhogy nem akkor, amikor látni vélte. Később jött vissza, az esős délelőtt folyamán, mialatt süketen és vakon aludt. A látomás csak érzéki csalódás volt, de az agyrém igazat mondott, minthogy néhány órával később Jeanne tényleg megjött, hogy megérintse dolgait, hogy egész halkan elbeszélgessen leveleivel, hogy viszontlássa a kalitkát és mint valami virágcsokor illattal szórja tele a szobát, hírül adva, hogy vissza akart térni. Győry életművének magas erkölcsi színvonalát nem tanulságnélküli megmutatni a mai olvasónak, a mi mai fiatalságunknak. Erőt és a versek írása korának korlátáit figyelembe véve erkölcsi mértéket lehet még ma is tanulni abból, hogyan harcolt a haladásért a népellenes régi világ ellen — a Horthy-rendszer és annak utódállambeli letéteményesei ellen — ez a költő. És helyes megmutatni ma, amikor a Duna menti népek a szocializmus alapján egyesültek egy hatalmas családba, hogy a népét szenvedélyesen szerető h a z a f i s á g Győry költészetében megtalálta a rokonsorsú dunatáji kisnépek egymásrautaltságának költői kifejezését. Л N ÉP SZ AVA — Verses glossza politikusainknak -Európa reszket, forr a lég, porzik a dunavölgyi ég, s új párharcra lovagolnak ki a jó maradi uramék. Diszemelvényen titkos üst, bizottság, s diplomata-füst, nem kell a népnek mindent látni, közel jön? szót szól? rajta: üsd! Mi, nép: Jánosék, Péterék, szólunk, kezeink kérgesek: Urak, ne egymás ellen! Értünk legyetek egyszer mérgesek! Minket most csak egy érdekel: minden személyi érdek — el! Jöjjön a nép politikája s, a múlt hibákra gyors lepel. A nép politikája ez: kenyér és munka! Kárbavesz minden más. De a kenyér-munka a magyar élet hídja lesz. Polgár, munkás és paraszt között, híd ember és ember között, híd minden dolgozó kéz és agy, s itt élő testvérnép között. Béke! Kenyér! És munka! Sok, Urak írók, kolomposok, ezt kéri a nép és a népek: (1937) 15
