Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-01 / 1. szám
sét, esők után a meleg párát, a porhanyós barázdán érezze a déli szél símogatását. csupasz erős lábszárán? . . . De hát a szentnek se húzott cipőt aztán se, nem mondott le a piacról, a talicskáról, a rucáról. Tömte, hizlalta, adta el és keltette. Csak annyit tett meg, hogy nem a Fő-utcán tólta végig a talicskát, hanem lekerült a Madár-utcára, a Görbe-utcán 8 a János-utcán bújt be a piacra, szinte észrevétlenül, a rucások közé, és ha netalán pirospipacsos kalapú menyét megpillantotta a sorok között, azonnal úgy összeszáradt, mint a szivacs. Szomorúságban élte napjait. De ezeket a szomorú napokat pár órácska, fél nap azért mindig bearanyozta. A kicsi Marika 4 éves volt, Janika kettő és fél. Ott leselkedtek a kerítés mellett a sűrű orgonabokrok alatt. Lestek ki az utcára. Az út közepén már vonult el a piac, délfelé járt az idő, szekerek zörögtek el egymás után, asszonyok, lányok üres kosarakkal siettek haza. Vége volt a szerdai vásárnak. Marika felkúszott a vaskerítés tetejére és onnan nézett ki az utcára egy sűrű lomb alól. ő mindent és mindenkit látott, őt senki sem látta, öcsike cémahangján felszólt hozzá: — Nem jön mód? Marika bánatosan rázta pirosbóbitás szöszke fejét, pisszegett. —• Pszt! . . . Ne beszólj olyan hangosan, meghallja nagymama . . . — Miért nem jön méd? — Nyivákolt tovább Öcsi. munak mondom a hamut, ha szóba kerül. S ha majd apró hallgatóim egyike megkérdi: „mondd ükapó, miért éppen 1958-ban kezdtél új életet?" — azt fogom felelni: „azért kisfiam, mert akkor jött el az ideje!" Hic Rhodos hic salta! Felemelő érzés eltalálni a döntő pillanatot, a siker biztos titka! S mily izgató tudat: lefekszem december 31-én. csak amúgy egyszerűen, szinte mit sem sejtve, és talpra szökkenek reggel ötkor, január elsején . . . Január elsejéit? Hogyhogy január elsején? Hiszen az munkaszünet. Es hogyhogy reggel ötkor? Reggel ötkor még otthon sem leszek. Idegenben csak nem szökkenek talpra? És miért menjek keresztül a ligeten január elsején ? Hová menjek a ligeten keresztül? No lám, nem január elsején kell új életet kezdeni. Éppen január elsején nem lehet. Jamiár másodika, az más. Akkor már lehet. Azaz, hogy lehetne, de január másodika már épp olyan nap, mint március hetedike vagy október huszonhatodika. Akkor hát miért épjien január másodikán ? Értesítem az olvasót, hogy a következő év valamelyik napján új életet kezdek. Hogy melyiken, még nem tudom. Nem is tartozik a nyilvánosságra. Magánügy. Senkinek semmi közi hozzá A —- Hol vagytok gyerekek ? — hangzott^ fel nagymama hangja a kert mélyéről. Marika megszeppent, nem válaszolt. — Miben töritek a fejeteket? . . . Ahá, persze szerda van . . . Meg ne tudjam, hogy . . . Majd adok én nektek! . . . benti nagymama tiltakozott erősen valamiért, de már akkor a két gyerek remegett az izgalomtól, mert. az utca túlsó oldalán egy mezítlábas nénike állt talicskájával. Alit, állt, nézett az úriház felé, kötője csücskével a száját törölgette, aztán lassan átóvakodott a talicskával a kerítés alá. — Marikám, Janikám, itt vagytok? — suttogta az orgonabokrok felé. — Gyertek ki! Csend. A két unoka szíve erősen kalimpált, szinte hallotta nagymama, az utcán álló, a talicskás. Már mint tudniillik maga Sepsi néni! — Itt vagytok drágáim! — hangzott fel mély bugással újra a hangja a mezítlábosnak. — Gyertek kicsikéim, üljetek bele a talicskába! . . . Gyertek! A benti nagymama felfülelt. Rekedten szállt száraz, ízenélküli hangja az orgonabokrok felé. — Marika, meg né tudjam, hogy ki-, mentek! . . . Meg ne tudjam, mert kicibálom a hajatokat! És maga Sepsi néni kint esengett tovább mezítlábosan az utcán, halkan mondogatta, bíztatgatta tiltott unokáit: — Gyertek bogaraim, gyertek! . . . Itt vagyok a talicskával, tán látjátok is, vagy máma nem vártatok? — Kitekerem a nyakatokat, ha . . . —■ Estére majd vissza is tóllak benneteket . . . Most nagyon jól nyikorog a talicska, nem kenytem meg, mert. tudón:. hogy úgy szeretitek ... — Kitekerem a nyakatokat . . . — Hol vagytok Marika, Janika? Igazán nem vártatok volna ? send. Olyan, mint mikor valaki Ca víz alá bukik és várjuk döbbenetes megállással, mikor jön fel. És ebben a döbbenetes csendben, melyben a két asz- Bzony szeme egymást kutatja a sűrű orgonabokrokon keresztül, a benti sápadt a dühtől, a kinti esengő lélekkel várja unokáit, egyszer csak Marika elkapja kisöccse kezét, nagy erővel húzza a kapu felé, kiugrik vele a kapun. Janika hasravágódik. De nem baj, most semmi se baj. Már kint szaladnak a talicskás asszonyhoz, odaérnek, a talicskás nagymama húsos ajka cuppog halványmécsű arcukon, beemeli őket a talicskába, egymás mellé ülteti. A gyerekek összeverik apró kis kezüket. Örömtől lángol az arcuk . . . És megkezdődik a gyönyörű utazás végig a flaszteron. Nagymama boldogan tólja a talicskát, mely nyikorog, visít, de a gyerekek úgy szeretik . . . Ez az egyetlen bűbájos valami volt éveken keresztül ebben a csendes kis városkában, mikor maga Sepsi néni kilopta unokáit a kerítés mögül az utcára. Ablakok nyíltak csendesen, fejek emelkedtek óvatosan a kerítések fölé, emberek húzódtak el a fák árnyékába mosolyogva. Ügy nézték a gyönyörű utazást. Megírtam ezt unokáinak, dédunokáinak, akik elkísérték magát Sepsi néni a leggyönyörűbb útjára. Akik közül már legtöbben visszatértek a maga fia által elhagyott barázdába, a ma markos, erős parasztjai, nemcsak a koporsója mellett, hanem maga mellett álltak mindig lélekben és most szépítse meg őket és a maga emlékét Sepsi néni ez a kis történet. Nagy barátunk ARAGON T ouis Aragon kommunista költőt Fran -j ciaországban a haladás és a francia - szellem újjászületésének megtestesítőjét 1957. decemberében a nemzetközi Lenin- Rékedijjal tüntették ki. Abban az időben találkoztam Párizsban Aragonnal, amikor a világreakció talán a legvadabb üldöző hadjáratát szervezte a kommunisták ellen. A burzsoá sajtó legkülönbözőbb irányú lapjai naponta sértegették a kommunista írókat, főleg Aragont. Ezek az újságok tele voltak a legocsmányabb karilcatiírákkal, hazugságokkal és pletykákkal. Aragon úgy fogadta ezeket a támadásokat, mint egy mindenre elszánt katona, akit minden oldalról támadnak, aki harcrakészen áll és bízik a győzelemben. Együtt róttuk Párizs utcáit, egész éjszaka. A szűk. kis utcákon át felmentünk a Montmartre-a. Hajnal felé betértünk egy kis kávémérésbe, ahol taxisofőrök, tehergépkocsivezetők és sürgönykihordók asztalra könyökölve pihentek egy pohár vörösbor mellett. Kint Párizs zajlott. A sofőrök egyike hangosan szidta az algériai háborút. Aragonra néztem és közben arra gondoltam, hagy csak ő, aki annyira szereti népét. írhatott olyan gyönyörű költeményt, mint „Ó. Te szebb mint a könnyek", ezt a demokraták és komunardok örök balladáját Párizsról, a városról, mely sohasem adja meg magát, és ha elveszti fegyvereit, a párizsiak az utca kövezetét szakítják fel, hogy életüket sem kímélve újra harcba induljanak. Aragon, az ellenállás nagy harcosa gyakran említette, mit jelentett neki a megszállás alatt a szovjet nép nagy példája. Ugyanúgy bízott akkor a győzelemben, mint ma hisz a béke erőinek győzelmében a háborús uszítok ellen. Moszkvában, a Szakszervezetek Házának oszloptermében mesélte, hogyan hatott rá, amikor a francia hegyekben a rádióban hallotta a Kreml nagy harangjának kongását a Vörös-térről, és'hogy úgy tűnt neki, mintha az ablakon keresztül Moszkva utcáinak zaja hallatszott volna. Elmondta, mire gondolt akkor. Csak annyi volt az egész: „Egyszer majd mi is . . .“ anélkül, hogy hozzáfűzött volna valamit ehhez a pár szóhoz. És azon az éjszakán Párizsban a nagy művész, aki müveivel a francia nép iránti szeretetve tudta ragadtatni az egész világot, újra kifejezést adott a haladás és a béke győzelmébe vetett hitének. Boris Polevojnak a „L’Humani" té“-ben megjelent írásából fordította: SMi.
