Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-15 / 6. szám
Motto: Szenvedéstől megkínzott, gyűrött arcomat még egyszer felétek fordítom; bölcsömtől hordom e ráncokat, ki sosem voltam sem fiatal, sem gondtalan Kopár sziklához tapadnak gyökereim, egyszerre voltam zsidó, magyar és szegény, és bizony mondom, nem védett engem sem szülő, sem testvér, sem törvény. Kegyetlen, kínzó hosszá esztendőkön át védett, ami nekünk a legdrágább; úgy kapaszkodtam a letiport szabadságba, mint gyermek anyja rongyos szoknyájába. Ki megszabadultam a legrosszabbtól, az emberi méltóság végső gyalázatától, legyek, mint a megajándékozott gyermek, ki játékért kincset ád szülőnek, felnőttnek. Fakadjon ezért a kopár sziklából eleven forrás, öntözze, táplálja életem, munkám áldja meg a hős harcosokat, kik a szabadsággal megajándékoztak. Nyomban ebéd után arra hivatkozott, hogy fáj a feje, ledőlt a rozoga díványra, amely recsegett, ropogott testének könnyű terhe alatt. Valóban erős fejfájás kínozta, mintha a délelőtti izgalmak most fejfájásban törtek volna ki, és noha oz életében eddig még egyetlen ízben sem fordult elő, hogy nappal pihenésre gondoljon, most kénytelen volt lefeküdni. A ránehezedő gondok túlságosan súlyosaknak bizonyultak. Az önállóság első gondjai voltak ezek, amelyeket önként vállalt magára. Amikor örökké tevékeny, gondűző anyja a hideg borogatással feléje közeledett, a boldogság ujjongó árama futott végig a testén, hagyta, hogy körülcsavarja fájó, lüktető homlokát és míg anyja utánozhatatlan lágy mozdulatokkal elsimította rakoncátlan szőke haja göndör fürtjeit, az álom eleven, de sötét szálai zárták le kék szemét. Különösen fájdalmas, szívet gyötrő álmot látott. Nem volt kezdete, csak vége volt, mégis mint egész maradt meg emlékezetében és élete során - mint most, tizennyolcadik születésnapján — gyakran kellett rá gondolnia. Ott látta magát újra a Ventur utcán, ugyanott, a Rózsa játékboltja előtt, ahol először találta magát szemben a fasizmus igazi arculatával. A helyzet csupán annyiban változott, hogy nem voltak ott a csínytevő kölykök, az utca teljesen néptelen volt, a boltajtók redőnyeit lehúzták és úgy tetszett, mintha az ég sem lett volna kék, mintha az ég is lehúzta volna redőnyét a nap elől, a levegő fojtogatott, egy élőlényt, macskát vagy kutyát sem lehetett látni sehol. Csak ő volt ott meg az öszhajú néni, aki kézen fogta, és nem tudni miért, mentek, vonszolódtak előre . . . Amint mennek, egyszerre csak megjelenik előttük Hitler díszes egyenruhában, ahogy a filmhíradóban több ízben látta, és úgy is lépegetett . . . Lábát magasra emelte, ügyelve, hogy térdét meg ne .hajlítsa, közeledett feléjük . . . Rémület vert benne tanyát . . . úgy érezte, hogy Hitler ezen a néptelen, fojtó, nyomasztó levegőjű utcán most titokban gyakorlatozik . . . Senki ennek a gyakorlatozasnak nem lehet tanúja és íme, ő mégis itt van Menekülni akart, a néni szoknyája mögé bújt, behúnyta szemét és egy lépéssel sem akart előre menni.‘A néni azonban erősen fogta. - Ne félj, - könyörgött neki remegő hangon, - én sem félek.- Jaj, én félek tőié, — válaszolta fojtottan és rettegve.- Ne félj, nem tudja, hogy zsidó vagy.- De tudja, egész biztos, hogy tudja . . . - válaszolta halálos rémülettel, — i.m tudja, — felelte suttogva, mert Hitler már a közműkben volt, — csak köszönj szépen... csak köszön, . . köszönj ... — a néni hangja könyörgő suttogássá vált. Így halt el . . És Hitler ott volt előttük szürkés színben, fénylő arcán szeme kidülledt és tátongó, óriásira nyitott szája felett fekete tömött bajusza szinte ordított . . . Egyenesen feléjük tartott, fényes csizmája piszkos talpát rájuk emelte, a szöges talp egyre szélesedett, nagyobbodott, érezte, ha most köszönne ... ha most kimondaná a varázsszót, „Heil Hitler", megmenekülne. Hitler sosem tudná meg, hogy zsidó ... az anyja, a néni, Bari és Richterék, о testvérei meg mindenki, aki kedves neki, megmenekülne és élne... De ő nem tudja kimondani a varázsszót, karját nem bírja felemelni, mintha ólomsúly nehezedne rá, és inkább viseli, vállalja ezt a súlyt, azt az elviselhetetlen terhet, semhogy szóljon, semhogy karját ama sajátos módon köszöntésre lendítse és ezzel mintegy igenlését, hozzájárulását adja a szabadság, az emberi méltóság gúzsbakötéséhez, letiprásához, amely ellen Chira harcolt. Határozottan érzi, hogy mindazok élete, akiket szeret és akikért eddig érdemes volt élnie, E dédelgető szokatlan kifejezés „gyermekem" értésére adto, hogy anyja betegnek, lázasnak véli. Becéző mozdulata is, ahogy megíörülte verejtékes arcát, homlokát, arról tanúskodott, hogy anyja tanúja volt álombéli viaskodásának. Almát most végtelenül szégyellte. . . mintha ezzel feltárta volna anyja előtt gyöngeségét, holott erősnek kell lennie, hisz a szerepek lassan kicserélődnek és rövidesen ő lesz szüleinek egyetlen szilárd támasza . . . — Már nem emlékszem - válaszolta kitérően, és hogy meggyőzővé tegye állítását, még hozzátette: - Amint kinyitom a szememet, nyomban elfelejtem az álmaimat. — Szörnyű lehetett, — folytatta az anyja — olyan keservesen nyöszörögtél, lihegtél, mintha egy sereg ellenséggel birkóztál volna. — Hát ami az ellenséget illeti, abból van bőven — moodta könnyed iróniával, mint egy felnőtt. — Van, tagadhatatlan, — fűzte tovább az anyja a gondolatmenetet — de éppen azért vigyáznod kell magadra. Ne engedd, hogy álmaidat is megtámadják. Bíznod kell oz Úristenben. Másképpen lehetetlen ma élni . . . Nem tudom, helyesen cselekszem-e, de meg kell a kezében van, soha még agya olyan világosan nem működött, mint most, soha még oly tisztán nem látta maga előtt anyja kenyerszínű, barna arcát és szomorúan fénylő, sötét szemét, de szólásra, köszöntésre ő sem serkenti és noha a néni könyörgő hangja gyötrődő visszhangot vert benne, az ellenállás diadalmaskodik rajta, úgy hull rá, akár a redőny a boltra, akár a redőny az égre, amely alatt Hitler most titokban gyakorlatozik és fényes csizmája gyilkos talpát emeli rájuk, hogy szétzúzza és eitapossa őket. Már oly közei volt az egyre növekvő szennyes csizmatalp, hogy eltakarta előlük a zárt eget is .. . Ekkor az ősz hajú néni még erősebben fogta a kezét és védekezve, szívet facsaró moz-t dulattal a Rózsa-bolt sötét üvegkirakatához szorult. Ez a mozdulat őt is kilendítette merev bénultságából, a halálos veszedelem nem váltott ki belőle többé rettegést, habozás nélkül összeszorította szabadon maradt gyermeköklét és teljes erővel a talpra sújtott. . . amely nyomban sarkig levált a fényes csizmáról és úgy hatott, mint valami mesebeli szörny bűzösleheletű szája ... A bűz oiy erővel áramlott, akárcsak a vihar, elkábult tőle . . . Hirtelen üvegcsörömpölést hallott, és mindketten a kirakatba zuhantak, a babák, medvék és gyermekjátékok tömege közé. Homályosan érezte, hogy a néni még mindig fogja a kezét, de akkor már egyre erőteljesebben zengett benne az elégtétel, hogy egyszerre kapta meg mindazokat a gyerekjátékokat, amelyek után titokban annyi éve áhitozott. Sosem tudta meg, mi ébresztette fel tulajdonképpen, a bezúzott kirakatüveg recsegő, robbanó hangja, avagy a kanári házaspár diadalmas trillája, amely nagyon is hasonlított a végső megmenekülés győzelemittas harsonáihoz. Amikor kinyitotta az izgalom lázától csillogó szemét, a kanapén ott ült előtte az anyja, szomorú és mégis vigaszt és derűt nyújtó tekintettel. — Miről álmodtál, gyermekem? — kérdezte aggódva. u mondanom, apádból komoly nyugtalanságot váltott ki a tegnapi nap. Azt állítja, hogy Hitlerék tegnapi támadása az oroszok ellen eldöntötte a mi sorsunkat is. Ha ö mondja, okkor ebben van valami . . . Nem szokott asszonymódra mindenfélét összefecsegni. Ezt te is tudod . . . Komoly gondjai vannak, ezért nem tartom helyesnek, ha illetlen módon bánsz vele. Az ilyen viselkedés nem méltó hozzád. Hidd el, gyermekkoromban sosem mertem volna úgy beszélni apómmal, ahogy te tetted ma délben. Fájt neki anyja szemrehányása. Az alkonyodó órákban barna arca szürkés árnyalatot kapott és csöndes, suttogó szavai is olyanok voltak, mintha hangjába az alkony homálya férkőzött volna. Két bütykös keze most az ölében pihent kérges tenyerével fölfelé, tűnődő tekintetén úgy látszott, mintha valamit keresne, kutatna, mert szeme körül a finom ráncok elmélyültek.