Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-03-15 / 6. szám

- Néked más gyerekkorod volt - válaszolta Dávid némi szünet után. — Te nem ismerted a fasizmust. Rosszabb ez, mint a fázás . . . sokkal rosszabb, mert ha az ember fázik vagy éhes, mihelyt meleghez vagy ételhez jut, minden megváltozik, de mi segít a fasizmusban? . . . Ezt kérdem magamtól folyton. És nehogy azt hidd, hogy nem tisztelem apámat... de mit tegyek, ha nem helyeslem mindazt, amit ő helyesel?... Én például az önkéntes száműzetést sem helyeslem . . . Sokat gondolkoztam felette .. . és bevallom, nagyon szenvedek miatta.- Én is — válaszolta csöndesen az anyja. Akkor már teljesen besötétedett, de ez egyiküket sem zavarta. Az alkonyatban elhangzott szavak szinte világítottak. - Nekem nem könynyü ebben az idegen városban, távol a gyermekeimtől. De érte vállalom, ki tudja, nem fcrdul-e minden jóra? Ki tudja, vajon apádnak nem volt-e mégis igaza? Ki tudja?

Anyja utolsó kérdésére habozás nélkül válaszolhatott volna, de meggondolta . . . Nem akart kíméletlen lenni, egyelőre nem látta értelmét, nem is érett még meg benne a mondanivaló . . . Egyszerűen odavágni, ahogy apja tette, öncsalás volt és sokkal helyesebben

tette volna, na levágja szakállát meg füle mellől a fürtjeit, hogy soha senki ne ismerjen rá, hogy zsidó . . . olyan gorombaság lett volna, amit anyja sosem bocsátott volna meg neki. Dávid mo is Örült annak, hogy akkor hallgatott. Ma már tudta, hogy a szakáll és a hajfürtök levágása apjának mit sem használt volna, mert e külsőségek alapjában csak takarói voltak annak a lényegnek, amely apját élete utolsó percéig zsidóvá avatta.

A sötét alkonyati hangulatból a szunnyadó kanárik ébredezése, mozgolódása, majd egy trilla, amely mintha láthatatlan zongorabillentyűkön futott volna végig, riasztotta fel őket, és Dávid nyomban új erőre kapott. Fürgén leugrott a rozoga kanapéról, gyorsan villanyt gyújtott és megfeledkezve ólmáról, anyjával folytatott beszélgetéséről, a madarakkal kezdett foglalkozni. Anyja megszokott-mozdulattal о tűzhelyhez lépett, hogy elkészítse a szegényes, mindennapi vacsorát.

így szakadt vége meghitt beszélgetésüknek, anélkül, hogy befejezték volna. Egyikük sem mert döntő elhatározásra jutni. Mialatt tiszta vizet adott a kanáriknak, arra gondolt, vajon anyja nem érdeklődik-e tanonc-terve részletei írást?... De nem, egy szót sem szólt, miközben készítette a vacsorát, mozdulatai zártak vcltak, látni lehetett, hogy gondolatai messze járnak, ki tudja, talán gyerekeinél időznek? E hallgatás gondterhelt és tiszteletre méltó volt, többet mondott minden szónál, beszédnél, vallomásnál. Dávid mint kiváló tanítvány, aki követi mestere példáját, ugyancsak hallgatott, de akkor már határozott formában kezdtek kialakulni benne a közeljövő tervei.

Részlet Szabó Béla „A család kedvence“ című regényéből, amely a napokban jelenik meg.

„ ... Ha Gizi nem volt Égőnek mellett, elhanyagolt ember benyomását keltette a nagy író. Ezt ugyan csak kevesen vettük észre, mert ha Gizi elutazott, alaposan megcsappant a látogatók száma. Alig fértünk el a szobában, hemzsegtek a barátok, a tanácsért jövő kezdő írók, újságírók, a vitatkozók, ha Gizi visszajött. Kitűnő kávéjából, akárhol és bármily körülmények között, ki tudja már melyik országban, szobában, háború vagy béke ideién, legálisan vagy illegálisan főzte, ha tölteni kezdte az elénk állított csészéket - ki tudja, hogyan csinálta, - mindenkinek elég jutott. Kávéjától felmelegedtünk, vígak, beszédesek lettünk, szellemes lett az egész társaság ..

így ír Anna Seghers német írónő Egon Erwin Kisch feleségéről, munkatársáról. Gizi Kischről még sok más neves író is megemlékezik, mint Égőnek — ahogy о világon mindenütt becézték az írót — türelmes, megértő, fáradhatatlan munkatársáról.

Nem volt nehéz megtudni Gizi prágai címét és megtalálni vele a kapcsolatot. Kilátástalannak bizonyult azonban arra bírni, hogy magáról beszéljen.

Kül- és belföldi könyvtárakban, irattárakban kutat és fáradhatatlanul gyűjti, saitó alá rendezi a tíz év előtt elhúnyt író azon újságcikkeit, novelláit, riportjait, meséit, színdarabjait, kultúreseményekről írt beszámolóit stb., melyek kéziratai, sajnos, elvesztek. Arra kértük, beszéljen arról, hogyan alkotott férje, a nagy forradalmi, kommunista író, a híres szónok, emberbarát, akinek műveit az egész világon ismerik. Hiszen tizenkét nyelven, több mint 74 kiadásban jelentek meg írásai, s azokat mindig keresett könyvekként kapkodják széjjel.- Férjem művei szívós, kitartó munka gyümölcseként értek meg. Sokat érdeklődött a személyekről, dolgokról, alaposan meggyőződött az ügyek állásáról, míg papírra vetette és feldolgozta a témát, az anyagot, a gondolatot. Mondanivalóiát fáradhatatlanul csiszolgatta, javítgatta. Kéziratait gyakran tízszer is átdolgozta. Baráti körben, — és ha egy üzemről és dolgozóiról írt, ott is, - felolvasta írásait. A véleményre volt kíváncsi. Sokat adott c kritikára, különösen azokéra, akiknek íródtak a dolgok. Vajon elég érthetően, könnyen fejezte-e ki magát, eléri-e célját: buzdítani, vezetni, gyűlöletre szűnni azok iránt, akik kizsarolják a munkást, a parasztot.

Vitatkozott, elgondolkozott a hallottakon, megszívlelte, elfogadta a tanácsokat, s aszerint javítgatott, alakított kéziratán. Történelmi tanulmányain kívül, sohasem írt arról, amit maga nem látott vagy nem élt át. Még a tenger fenekére is leszállt, hogy egy búvárt élethűen megörökítsen. „írd fel, Kisch" műve a lövészárokban készített naplója alapján íródott. Behatolt az élet kellős közepébe, s mindenekelőtt az embert látta, mit, hogyan alkot, épít, szerkeszt. Franciaországban a selyemipari munkásról, Spanyolországban a higanybányászatról, Belgiumban a bányászokról, Ausztráliában a juhnyírókról, Amerikában a Ford Autógyár munkásairól, Mexikóban a gyapotültetvények munkásairól írt, hogy az olvasó előtt feltárja a valóságot. Szigorúan az igazsághoz ragaszkodott, gyűlölte a hazugságot. Csak nehezen és ügyessége révén tudott eljutni a gyárakba, ültetvényekre. A tulajdonosok féltek tollától, szónoki tehetségétől, tudták, hogy meggyőződéses, az igazságért mindig harcra kész kommunista íróval állanak szemben.

Nyugtalan természete, tudnivágyása és nagyfokú kíváncsisága vitte mindenfelé. Bejárta mind az öt világrészt. Kínán és Ausztrálián kívül, — addig mint Klára Zetkin titkárnője működtem a Szovjetunióban, — vele jártam a világot. Persze, ezek mind felejthetetlen élmények.

Férjemnek kitűnő viszonya volt az emberekhez, jó humora volt és érdekfeszítően tudott beszélni. Ugyanúgy végig tudott hallgatni másokat is. Erős akarat, kötelességtudás volt az egyik hajtó ereje. Pl. mint küldöltet delegálták Ausztráliába, a háború és fasizmus elleni kongresszusára. Az ottani hatóság mint veszélyes békeharcost nem engedte partraszállni. Egon nem sokat teketóriázott — ez 1934 november 13-án volt, — leugrott a 18 láb magasságú hajóról. Tehát részt vett a kongresszuson — óriási fájdalmak közepette - felszólalását így kezdte: „Tört angolsággal, törött lábbal, de nem tört szívvel szólok hozzátok . . ."

ötvenöt világhírnek örvendő író, mint Fegyin, Feuchtwanger, Barbusse, Mann, Majerová, Zweig, Mao Dun, Uhse, Frank, Weisskopf, Stern és mások értékelik férjem munkáját a Kisch-kalendáriumban. Nemcsak mint írót, de mint embert, barátot, harcost és tanítót is nagyon becsülik. —

Érdemes elolvasni, aki tudni akarja, ki volt Egon Erwin Kisch. LZ.

Egon Erwin Kisch