Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1957-03-01 / 5. szám

— Apró ez a Krumpli, ha megszakadunk sem tudunk belőle egy mázsát egy nap kiásni.

— Ha ki is ásol egy mázsát, mit kapsz értet Nyolcvan krajcárt. Legalább korona hatvan volna, — hallatszott itt is ott is az elégedetlenség moraja, a vágveesei grófi birtokon dolgozó százuyolcvan aszszony ajkáról.

Figyeljetek csak asszonyok. A grófnő jószántából nem fizet többet az biztos. Mi azonban kényszeríthetjük rá. Ha letesszük a kapát, és addig nem dolgozunk, amíg meg nem adja. amit kérünk. Éjszaka ugyancsak csípős már az idő, ha nem akarja, hogy befagyjon a krumpli, megadja a rendes bért. — kiáltott hangosan Buzmané, egy hatgyerekes anya.

— így jó lesz, — kiáltották. — De próbáljon egy is alacsonyabb bérért munkát kezdeni — szorították a kapanyelét a csontos és széltől cserzett bőrű asszonyok.

A grófi szekerek kénytelenek voltak üresen visszafordulni. Az asszonyok elszántan ültek az üres ládákon.

Egyetlen fénykép a legidősebb gyerekekről, keltő közülök tüdővészben meghalt.

Káromkodva jött az ispán a grófnő üzenetével: Aki nem akar dolgozni, takarodjék le a földről. Nem fejezhette be a kacskaringós káromkodását, mert a néma asszony tekintetek beléfojtották a szót.

A déli napfényben hat csendőrszurony villant, utánuk a grófi hintó ringatódzott.

— Hé. csürhe banda, ki kezdte a sztrájkot, ki a vezetőtök? — kiáltott а parancsnok.

Én, — lépett elő Buzma Jánosné.

— Dobd el a kapát, és gyere közelebb. —- Azt nem tehetem, mert, a kapa az

én fegyverem.

— Tudd meg, hogy magunkkal viszünk. *— Édesanyám, elhoztam az ebédet, —

szakította félbe a zord párbeszédet egy vékony gyermekhang és Buzmané eíé tette a tarisznyát, a hajéba főtt krumplival.

Buzmané átölelte kislányát és felkiáltott:

— Vigyetek el a börtönbe hat gyermekemmel együtt. Ott sem lesz keservesebb a kosztunk. Az uram a fronton van, nein tudom, él-e, hal-e. Követelek, mert az ilyen keresetből mér erre sem telik, — ezzel a tarisznya tartalmát a csendőrcsizmák és a hintó elé szórta.

A barna krumpli gurúlt. gurúlt, egypárnak felhasadt a bőre és hófehér bele ott virított a barna rögökön.

A csendőrök, a grófnő, a kocsis, mind a szegényasszony ebédjét nézte. Majd szó nélkül megfordultak és elmentek.

Pár perc múlva az ispán jött jelenteni, hogy mától kezdve megadják a dupla bért.

így végződött 1917 novemberében Vágvecsén az első asszonysztrájk.

Buzma Jánosnénak majd leszakadt a két keze. a munkában, hogy hat éhes szájat úgy ahogy betömje. Á szíve is majd leszakadt. Mert az uráról csak néha, néha kapott bírt. A múltkor Irkuckból, legutoljára Taskentből írt. — Hajh, de messze is lehet, — sóhajtozott, — olyan messziről sóba sem talál haza.

Már a háborúnak is vége, hazafelé szállingóznak a katonák, hadifoglyok. Buzma Jánosnak azonban hírét sem hallani.

— Édesanyám, — jön haza a legnagyobbik gyerek, — azt hallottam a faluban, hogy a szovjetállamból a hadi-JűbkeU

fítíínA,

CÉLHOZ

foglyok mint magyar katonák jöttek Budapestre az első honvéd gyalogezredhez. Édesanyám, hátha közöttük van az édesapám is.

— Lehetetlen az gyermekem, — intette le az anya, de a szíve úgy dörömbölt, majd kiugrott a helyéből.

— Érsekújv’árott bitófát ácsolnak a felkelő munkások számára, felrobbantották a vasúti töltést, — újságolja kétségbeesetten a szomszédasszony.

—- Teremtő úristen, mi lesz még itt. Még most sem elég az özvegy, az árva? szorította össze torkát a félelem vasmarka.

— Megmenekültek a munkások. Érsekújvárt felszabadították az őszirózsás vöröskatonák, — széli az örömhír.

Éjszaka, amikor mindenki alszik, valaki halkan kopogtat az ablakon. Megjött a kedves, a szeretett férj, édesapa, a daliás vöröskatona. Csak titokban, csendben örüljetek gyerekek. Halkan dobogj te hűséges hitvesi szív, mert künn az utcán a korhadó rendszer katonája áll. Férjednek még ma vissza kell térnie elvtársai közé, hogy közösen elkergessék azokat, akik még a szegények Almát is keserűvé teszik.

Három hónapi örömrivalgás után а szomorúság, gyász, félelem és erőfeletti munka váltja egymást. Milyen jó, hogy most mellette van János és biztatja, nemcsak őt, hanem a szomszédokat is és egyre több ember gyűl össze Buzmáélt kis asztalos műhelyében.

— Amit egyszer a szovjet elvtársak megvalósítottak, az nálunk sein lehetetlen, csáfel dolgoznunk és akarnunk kell.

Ezerkilencszázhuszonnégy május elseje, a Buzma házaspár életének legszebb napja. Az újonnan megalakított vágvécséikommunista párt először bontja ki a vágéellyei felvonuláson a vörös lobogót .

— „Föl, föl t.i rabjai a földnek“ — éneklik tiszta szívből.

Mi ez a meleg, ami Póli néni arcán végigfut? Egy könnycsepp. A szenvedés, remény, az elszántság gyöngye. Jobbkezével a keblébe rejtett vadonatúj pártkönyvét szorítja.

Tovább forog az élet kereke.

Az ezorkilencszázhuszonnégyes választásokkor a vágveesei kommunistáknak 15 mandátumuk van.

— Ez lehetetlen, ez nem érvényes.

— Hogy is ne, — súgott-búgott ellenségesen a jegyző, a bíró, a földesúrral.

— Mi majd elintézzük.

Poli néni leolvasta férje arcáról, hogy nagy baj van. •

A kommunisták lehorgasztott fej jel topogtak a lépcső előtt.

A falu népe is lassan gyülekezik, de befelé senkinek sem akarodzott.

—Emberek, emberek, ide hallgassatok, — ugrott fel egy széles lépcsőoszlopra fiatalosan Buzma Poli néni. — Kijátszottak bennünket, aki becsületes embernek érzi magát, az ina nem szavaz az urai? kiszolgálóira.

— Ki szónokol az oszlop tetején? - kérdezik egymástól az urak.