Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-12-15 / 24. szám
Noак-е.ви к б Feketeruhás, vézna kis alak vonszolja magát a koporsó után. Tízéves gyerekesze még nem érti, hogyan is történhetett mindez. Azt már megszokta, hogy apja részegen, hangoskodva rontott be esténként a kis szobába és fojtogatta, taposta hol az anyját, hol őt. És mindezt eltűrték attól az embertől, aki a keserűségen, bánaton kívül semmi 'mást — még nevet sem adott nekik. A szél vésztjósló »üvöltésére újból azt a hideg szorítást érzi a nyaka körül, mint akkor este, amikor a rémület bénította meg tagjait, hangszálait — amikor úgy, mint most is, csalt fájó nyöszörgésre volt képes. Pedig jó volna sírni úgy, mint mikor már a vérző, haldokló anya mellett rázta a görcsös zokogás, és a berohanó szomszédok oly nehezen értették meg a tízéves kisleány összefüggéstelen szavait: ,,Az apa, — igen, ő — a hamutartóval — igen, ő tette! És ott, a temetőben eldőlt a sorsa: a meggyilkolt anya és a gyilkos apa leányát a nagynéni veszi magához. Nem rossz asszony, törődik a gyermekkel, de vajon mi készteti arra, hogy Betka mind gyakrabban hallja tőle: „Miattad tette az apád, miattad, ér tedf És a tizenötéves kisleányt ez a mondat üldözi akkor is, amikor már az egyéves üzemi tanonciskolában van a vidám, fiatal leányok között. „Miattad“ — hallja a visszhangot és most már tényleg miatta történnek a kisebb csínyek, fegyelmezetlenségek az iskolában. Egy év múlva már az üzembe kerül és ott is folytatódik a „miattad maradt le a munka, sokat fecsegsz, kíváncsiskodsz"! De itt, a panaszok hallatára egy kéz nyúl a leányka felé, amely az egyszer nem ütni akar, hanem segítséget, oltalmat nyújt. Az első percben nem is hiszi ezt el. De ami - kor már jóideje ül az igazgatónő szobájában, látja annak meleg, szomorú szemét, egy kis fény tör át a megkérgesedett jégpáncélon és a szőkefürtös, rózsásarcú kis fej ráborul a feléje nyújtott kézre és sír, sír, úgy mint hat évvel ezelőtt vérző anyja mellett. A könnyek kiapadnak és az évek óta nehezedő súlyos teher lassan könnyebbé válik, megoszlik kettőjük között. Már nem az igazgatónőnek ígéri, hogy megpróbálja, igyekezni fog jobban dolgozni -— de a sokat szenvedett, mindig szomorú arcú mamának. Lévay Erzsébet: Nem, ezt nem lehet kibírni - nyelte feltolakodó könnyeit Éva, közben az órájára pillantott és meglassította lépteit. — Eh, ::sak nem fogok sírni — bátorította önmagát. .— Tulajdonképpen örülnöm kellene — és megtapogatta a vasúti igazolvány közé csúsztatott pénz szélét. Ötszáz korona. Ez az első keresete. Mennyit álmodott erről, amíg iskolába járt. Leérettségizett. December elsejéig várt az állására, amely nem messze a falujuktól a járás székhelyén adódott. Havi hétszáznyolcvan, és otthon lakhat. Mennyit félretehet. - Itt ismét elkomorult az arca. — Persze, ő már ki is nézte magának azt a csodaszép prémmel díszített cipőt, ugyanolyan táskát, kesztyűt és ma reggel . . ., node ilyet... A haragtól lobbot vetett az arca. Újra meg újra a mama jutott eszébe. A mama mint minden reggel ma is elsőnek kelt föl. A szobaajtó résein belopakodott a frissen sült fonottkalács illata. Mire Éva kijött a konyhába, egy nagy tálban fel púpozva kínálgatta magát a frissen sült bobajka. — Jaj, de ügyes az én anyukám örvendezett Éva. — Sietek, hogy mire hazajösz, minden kész legyen, csak a karácsonyfát kelljen öltöztetni. Láttad már a fát? Ezüst fenyő. Apu vette. Olyan ö, mint egy gyerek. Ahogyan a szövetkezetből hozta a fizetésünket, egyenesen a boltba ment. Mindekinek hozott valamit. . ., majd meglátod este — sorolta a mama leányának ragyogó szemekkel. Reggelenként csak kettesben voltak a mamával. Az apa a szövetkezet istállójában etetett. A három kisebb még aludt. Évának jól estek ezek a beszélgetések. Úgy érezte, hogy anyja ezzel elismeri, hogy ő is felnőtt. Ma reggel már a táskája is a hóna alatt volt, amikor édesanyja kipirult arccal titokzatos mosollyal elébe állt. Évikém, aztán csak okosan, hasznos dolgot vegyél. Édesapádnak egy jó erős bicskát, amin kiskés is van, hogy tudjjon vele fát metszeni. De nehogy drágát vegyél! Bélának vehetsz sakkjátékot. Karcsi kis szerszámot szeretne. Sárikának bababölcsőt, a babát már megvette apuka. Nekem ne vegyél semmit kislányom, inkább magadnak. Tudod, itthon jó minden régi. Éva megkövültén állt. Hogy ő az első fizetését a családra herdálja. összeszorított ajkai közül élesen pattogtak a szavak. Miből gondolja anyuka, hogy egyáltalán számítok valakinek valamit veimi? A mamának valami dolga akadt a tűzhely körül. Elfordult és nagyon csendesen így felelt: — A fizetésedről egy szót sem szóltál, gondoltam, valamiben töröd a fejedet. Ma lesz karácsony előestéje . . ., azt hittem . . .
