Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-02-01 / 3. szám
A Magyar й Országos Tanácsa a Mező' felhívással fordul a Nemzefhözi Demokratikus iszöveíséghez Kedves Barátaink! Az elmxilt hetekben nagy vihar száguldott végig Magyarországon. A vihar után tisztultabb légkörben akarjuk újra kezdeni az életet. Őszinte, igazán szabad társadalmat, szocialista országot akarunk építeni. De a vihar nagyon sok áldozatot is követelt, fiatal életek Pusztultak el, otthonok váltak romhalmazzá, családok ulltak szót. Több mint százezer honfitársunk hagyta el az országot. Részben az idegen, ellenséges propaganda hatására. Ezek között igen sok a fiatal, 18 éven aluli — majdnem gyerek, akik kalandvágyból, hamis Ígéretektől csábítva, vagy hamis hírektől megfélemlítve hagyták el családjukat, — sokszor azok tudta és beleegyezése nélkül. Sok magyar család, sok magyar anya siratja gyermekét és tenne meg mindent, hogy újra magához ölelhesse. Sok meggondolatlan, félrevezetett fiatal térne vissza otthonába, ha tudná, hogy nincs oka menekülnie, nincs mitől félnie, hogy szeretettel és megértéssel várja otthon a család, a barátok, az egész ország. Sokan csalódva, a honvágytól hajtva, már visszatértek és újra folytatják munkájukat vagy tanulmányaikat, szeretteik körében töltötték a karácsonyt és az újévet. De nagyon sokan nem mernek szembenézni saját magukkal és a valósággal, mert többnyire csak torzítva jut hozzájuk az igazság, a nem tárgyilagos sajtó és a rádió hírein keresztül. A magyar anyák arra kérik a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetséget, a női szervezeteket, és, minden anyát, segítsen, hogy ezek a mi vihartól elsodort fiaink és leányaink visszatérjenek otthonaikba, esaládjuk-S)z. Segítsenek, hogy megtudják az igazságot, hogy egtudják, hogy várják őket, hogy nem lesz semmi bántódáeuk, úgy mint azoknak sem lett, akik már hazatértek. Nem ígérünk nekik könnyű életet, hisz hazánknak igen sok nehézséggel kell szembenéznie. De ígérünk megértést, szeretetek ígérjük, hogy segítünk olyan országot építeni, amilyet a legjobbak közülük szeretnének. Szükségünk van rájuk, fiatal karjaikra és szívükre. Kérjük, közöljék sajtójukban a magyar anyák kérését, menjenek el a menekültek táboraiba, ahol vannak ilyenek, keressék meg a magyar fiatalokat ott, ahol dolgoznak és mondják el nekik, mint a saját gyermekeiknek is mondanák: édesanyjuk, családjuk, hazájuk tárt karokkal, igaz szeretettel várja őket. A Magyar Nők Országos Tanácsa. A Dózsa György-úton a sorba - állók közé izgatott, feketefejkendős néni furakodott be. — Rettenetes—sipított, — a Marcibányi-téri iskolából Szibériába hurcolták a nyolcadik osztály tanulóit. Micsoda borzalmakat él meg az ember!! Sokan, akik eddig békésen várakoztak a kenyérre, most ne - hezen kiharcolt helyüket otthagyva rohantak el az iskolákba, hazavinni a gyereküket, el - dugni valahova, vidékre küldeni a nagymamához, bezárni szekrénybe, nehogy a Marcibányi-tériekhez hasonlóan a Dó - zsa György-útiakat is Szibériába vigyék. Az igazgató mindent tagad A Marcibányi-téri iskolában Erdőházi Hugó igazgatóval beszélgettünk. Ügy látszik, összeHáp-Háp-Hópü! Tanulságos körriport a Marcibányi-tértől a Dózsa Oyörgy-útig egy korán elhúnyt rémhírkacsa nyomában. játszik az oroszokkal, mert szemrebbenés nélkül letagadja, amit már a Dózsa György-úti vénasszonyok is tudnak. — A gyerekek bejárnak az is - kólába — mondja. — Kedden, csütörtökön és szombaton kilenctől tizenegyig ismétlik az anyagot. Ügy látszik, a tantestület, összejátszikaz igazgatóval, mer t ők is letagadják a deportálást. — Mindenki bej ár? —tesszük fel a ravasz keresztkérdést. Zavarba jönnek. Úgy látszik, letagadhatatlan, hogy' egy' pár gyerek hiányzik. Nosza, hamar elő a ceruzát, rohanunk a lakásokra felderíteni az igazságot . A deportált” sorba áll Oscherl Jánoséknál, a Lövőház-utca 22. harmadik emeletén a nagymama nyit ajtót. Csöppet sincs kétségbeesve. (Egyetlen unokája útban van Szibéria felé és ő mosolyogva nyit ajtót.) — Hol van Jancsika? — érdeklődünk. — Eltűnt az iskolából!-Hol lenne? —kérdi csodál - kozva a nagymama —, nekem segít. Szibériából? Dehogy' Szibériából, segít sorbaállni. A mamája elutazott, azért maradt itthon a gyerek. A „deportált“ hamarosan elő - került, kisimítja szeméből a rakoncátlanul előrebukó hajtincset, rettentően felderül a deportálás történetén, aztán megnyugtat, hamarosan hazajön anyuka és a többiekkel együtt ő is elmegy majd az iskolába. Aki itt hallotta — és aki ott hallotta A Lövőház-utca 16-ban Fojtek Kálmánba az ágy'ban fogad. Az ember már várja az elhurcolásról szóló borzalmas történetet és ehelyett kiderül . . . azt várja türelmetlenül, hogy' mikor múlik el a csalánkiütése, hogy aztán ő is iskolába mehessen. Oscherl János a VIII/b-be jár, Fojtek Kálmán а c-be. Talán az а-osztályt deportálták? Csiszár Béla odajár, és a Forintutca 8-ban nem is találjuk otthon. A mama fogad és mikor közöljük, hogy kisfiát nyilván deportálták, nagyon elcsodálkozik: — A férjemmel van, Pesten. Miért nem volt az iskolában? — Hallottam, hogy az iskolásokat Szibériába deportálják. — Én is hallottam. Hallottam, hogy itt a Marcibányitéren. Azért jöttem ide, hogy ezt tisztázzam. — Itt a Marcibányi-téren nem történt semmi. Ha történt volna, mi, mamák, már régen tudnánk. — Hát hol történt ? — Hallottam, hogy Pesten, a Dózsa György-úton — hangzik a megdöbbentő felelet, amelyik végre bezárja a kört. A Dózsa György-úton bújt ki a kiskacsa a tojásból. Kis rémhírkacsa, amelyiknek az lett volna a feladata, hogy a Dózsa György-úton a Marcibányi-térröl, a Marcibányi-térről a Dózsa György-útra hápogjon. Aztán hízzon, növekedjen, minden szü - lő legnagyobb rémületére. Alig bújt ki a tojásból, de a tények hatására elhalálozott szegény. Még olyan pici volt, mikor kiderült, hogy nem is igaz, hogy még a legkisebb ótkű reakciósnak sem elég nagy pecsenye. F. A. Átvéve a Népszabadságból Örömteli életkedv sugárzik a losonci kultúrszemle fiataljainak táncábdl (A 10-11-ik oldalon lévő riporthoz)
