Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1957-01-15 / 2. szám

mama, ő adta meg önkéntelenül az útmutatást. A fiatalasszony nemsokára megfogalmazott egy párszavas francia levelet.

— Mama, írt a fiad — és mosolyogva olvasta és fordította le ennek tartalmát:

— Drága anyám, testvérem, nemsokára кicserélnek minket. Egészséges vagyok, hiszem, hogy ti is. A viszontlátásra! Fiad.

— Tudtam, tudtam — suttogta az anya és sírva ölelte meg lányát, akinek végre szabadott anyja előtt is sírnia.

És a kegyes csalás, a végtelen kímélet ment tovább. Levelek jöttek és soha fel nem adott levelek íródtak. Egyszer, kétszer fénykép is jött a fiútól. A legjobb fényképész retusálta, öregitette, látta el katonaruhával a fiú régi képeit. Az érettségizőből frontharcos lett, egy régi kirándulási képről szakállas hadifogoly mosolygott a mamára. Szegény öregasszony napokig forgatta kezében az elmosódó fényképet, összecsókolta, le se tette. És várt, várt. Míg egyszer már nem lehetett ugyanazt hazudni neki. A szomszédban hazajött egy hadifogoly, egy ismerős is visszatért a koncentrációs táborból. És akkor újra „jött“ egy levél:

Drága anyám, tudom, hogy te mindent megbocsátasz nekem, azt is, ha én még egyelőre nem jövök haza,. Itt azt az ajánlatot kaptam, hogy ha szerződést kötök, hogy három évre francia Marokkóba megyek, ott egy kórház vezetését bízzák rám. Ez nemcsak kitűnő fizetéssel jár, hanem utána egy párizsi kórházban mint főorvost helyeznének el. De ezt az állást azonnal el kell foglalnom, tehát ne haragudjatok rám, drágáim, de főleg te édes jó anyám, ha ezt az alkalmat nem mulasztom el. Egészséges vagyok és fiatal, a háború úgyis elég időmet elvette, most kell cselekednem. Három év nem olyan hosszú idő, de lehet, hogy közben is haza tudok látogatni. Ne haragudj tehát a te nagyravágyó rossz fiadra, ki téged mindenekfelett szeret. Csókolom drága kezedet.

— Milyen okos — sírta el magát a kis öregasszony — mindig ilyen volt kis korától, azért becsülik még ott idegenben is.

De a következő hetekben egyszerre leromlott az anya egészsége és én alapos vizsgálat után sem tudtam semmi szervi bajt felfedezni — folytatta az orvos kis szünet után, — csupán a szíve, a szíve nem akart rendesen működni. De ilyen

korban — akkor már túl volt a hetvenen — ez nem különös dolog. Egy este telefonált értem a lánya, hogy jöjjek azonnal, a mama nagyon rosszul van. Mikor beléptem, szegény már jobban volt, de azért odaadtam a lányának az injekciós tűt, hogy főzz.e ki. Magunkra maradtunk a beteggel, odaültem az ágya szélére. És akkor ő szelíden megfogta a kezemet.

— Nem kell nekem injekció, doktor úr, hagyjon inkább elmenni a fiam után.

Nagyon össze kellett szednem magam, mikor mosolyogva így szóltam:

— No, ahhoz kell még egy kis idő. Nem tudja, hogy oda most nem lehet olyan egyszerűen útlevelet kapni?

Hozzám fordította megtört szemét.

— Oda, ahová az én fiam ment, oda útlevél nélkül lehet utazni — majd megdöbbent arcomat látva folytatta: — esküdjön meg, esküdjön meg, hogy a lányom soha nem fogja megtudni, hogy én tudom ... az első pillanattól fogva tudom . . . csak nem akartam, hogy neki fájjon, ő meg akart engem kímélni. . . ő így boldog, hogy nekem megkönnyítette az életet . . .

Majd lázasan, mint aki nagyon siet, lihegte:

— Esküdjön meg, a régi barátságunkra kérem, esküdjön meg . . .

Megszorítottam apró, ráncos kezét.

— Becsületszavamra, soha!

— Ne így, kérem, ne haragudjQn, mondja úgy. hogy esküszöm . . .

— Esküszöm! — szóltam megrendülve.

Mire a lánya behozta a kifőzött injekciós tűt, már nem volt szükség rá. Már elment a fiához, oda, ahová nem kell útlevél.

— Csodálatos — mondtam és mindannyian egymásra néztünk — és mi lett a lányával?

— Tavaly követte az anyját, az eskü alól már fel vagyok mentve, ő abban a hitben halt meg, hogy az anyja nem tudott semmiről. Mert a kíméletesség ma is megvan, csak talán nagy siettünkben nem vesszük észre. Tudom — fordult hozzám a doktor — Ön szeret ilyen lelki problémákkal foglalkozni, próbálja megírni.

Megpróbáltam.

Simkó Margit

RámmosolYgoii a

fiam!

Halk kopogással nyitom, az ajtót, nem akarom a fiamat zavarni. Akárhányszor betoppanok, mindig az anyja keblén van.

Felneszei a legkisebb zajra is. Most is felém fordul, és nagy kerek, tágranyílt szemeivel rámnéz. Hosszasan nézzük egymást. Így szoktuk mindig, ez nálunk a hétvégi ismerkedés. Még a pici tejes szájacskáját is nyitva■ felejti, majd hozzám szól, talán kérdez valamit.

— öj, öj, — gagyogja nagykomolyan, elmosolyodik és újra anyja keblébe fúrja kicsi pufók arcocskáját.

Még néhányszor pajkosan rámtekint, mosolyog, szopik, ártatlanul, kisdeden. Enyelgünk egymással, amikor hirtelen végeszakad a jó kedvnek. Egy fejkendős néni nyit be és sopánkodva mondja:

— Segítsen megkeresni a rokonokat Magyarországon.

Megszólal a rádió is, közvetíti az eseményeket. Borzalom hallgatni, a modern barbárok, az* emberi mivoltukból kivetkőzött fehér terroristák ölik a becsületes embereket, önkéntelenül is a fiamra nézek. Mily kedvesen mosolyog, jobb is, hogy nem érti még, mi történik odaát. Elszorul a szívem. Micsoda lelketlenek, nincs azokban egy szikrányi emberi érzés sem. A rengeteg megcsonkított halott és a számtalan meggyilkolt kisded, akiknek örökre megfagyott a mosoly az arcukon. Mennyi sok ártatlan emberpalántát öltek meg, mennyi élni akaró kis pufók életet.

ölbe veszem a kisfiam. Ő belekapaszkodik a hajamba, rámnéz és én mesélek neki:

Mindkét nagyapádat tönkretették az urak, akik ma ismét ölnek. Cselédsors, szolgakenyér, ez volt osztályrészük. Az egyik már 19-ben lázadt, fegyver szólt a kezében az urak ellen. Vörös katona volt a te nagyapád, vörös kokárdával ment büszkén a csatába és futott az ellenség, szaladtak az úri patkányok.

Én beszélek, ő bizonygat. Szorgalmasan ismételgeti: — öj, öj.

Olyan értelmesen néz, mintha értene, pedig csak négyhónapos csöppség. Igaz, hogy nagyon érzékeny, már háromhónapos korában elpityergett, amikor tréfából m,egütögettiik.

Nem mesélhetek tovább, mert édesen elszunnyad a karomon.

— Majd folytatom a mesét, ha nagyobb leszel, beszélek nagyapáidról. Mesélek neked a vadúri tatárokról, akik tönkretették őseidet, rúgták és arculcsapták apádat, mesélek a becsületes emberekről, akik ma dolgoznak, virrasztónak, hogy te meg a többi kis pajtásaid örökké mosolyogjanak.

J В