Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1957-01-15 / 2. szám

KÍMÉLETESSÉG

— Napjaink átka, hogy az embereknem kíméletesek egymáshoz. Ez az érzés teljesen kiveszőfélben van — szólt az író és lemondóan legyintett.

Hatan ültünk az asztalka körül és mikor körülnéztem a társaságon, megint erőt vett rajtam az a kellemetlen érzés, ami oly gyakran elfog, hogy én ezt már egyszer végig éltem, vagy pontosan ugyanígy láttam valahol. De hol? Gömbölyű asztal, nagy fotelek, állólámpa, bágyasztó meleg, feketekávé, cigarettafüst. öt férfi és két nő, akik már majdnem 'mindent tudnak egymásról és mégis mindig van valami közölnivalójuk. Tiszta giccs film — gondolom — igen, előírás szerint! Ha most még valaki megkérdi: Asszonyom, egy cukrot, vagy kettőt? . . . én menthetetlenül elnevetem magam és kész a botrány. A kérdés azonban nem hangzott el. Szerencsémre a kedves háziasszony nagyon jól tudta, hogy a fehérhajó doktor bácsi két cukorral, az író egy féllel, a tanár, a mérnökbe a festő normálisan eggyel isszák. Jómagam eggyel sem — mert nem iszoth feketét. Nem mintha ártana® szíveidnek, -— oh, annak egész más dőltök ártanák — de egyszerűen nem találó^ benne; /semmi jót. Így mindig jól is járok, mért elém rendesen valami c'sökomdéféíét tesznek, kárpótlásul. '

Az író tehát legyintett és a tanár teljes tekintélyével egyetértett yjele. Nem úgy a mérnök, aki. néifikflyéfi szenzibjlSs,. anyagból van gyúbva. ~ ~' —

— A nagy kímélétssaéggelpehdszer.iút

többet ront az emberp^pM^t Ha teszem fel a feleségem rósipzbl f-őz, én csupa klméletességbő) azt mondjath'mini denre, hogy jó, evvel nemcsak, 'hogy saját gyomromnak vagyok gyilkosa, de a legközelebbi hozzátartozómat meggátolom a fejlődésben, ő abban a hiszemhen, hogy nagyszerű, amit összekotyvaszt', betokozódik egy valószínűtlen világira és kiteszem annak, hogy nevetségessé váljon. Én tehát mindent egyenesen megmondok.

A festő szeretettel nézett barátjára, kicsit irigyelte is ennek egészséges, önző természetét.

—- Amit mondtál, az száz százalékban igaz, de épp ott van a bibi, hogy hogyan mondod

— Ne tarts engem azért kíméletlennek, mindenesetre kíméletesebben teszem, mintha te megmondod egy fiatal kezdőnek, hogy tehetségtelen. Én mosolyogva odafordulok a feleségemhez és azt mondom: Drágám, ez a pörkölt kutyának való, de csak akkor, ha már egy hete nem evett szegény. Ezt nem tűrhetem szó nélkül, mert ez aláásná kitünően vezetett konyhád nívóját. Szóval, kíméletesen tudtára adom, hogy bár a pörkölt

rossz, de a konyhája jó. így ő sem haragszik és én is jól járok.

— A kíméletességet nem azért gyakoroljuk, hogy magunknak, hanem, hogy embertársainknak tegyük kellemessé az életét — vette fel a szót a tanár és a társaság minden tagja megmozdult ülőhelyén, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, ismerve a tanár alaposságát, most egy hosszú előadásra vártak. De tévedtek, mert a tanár csak énnyit mondott: — és ehhez nemcsak jólneveltség, nemcsak szív, hanem gyakran nagy lelki erő is kell.

Az orvos helyeslőleg bólintott:

— Kell, — mondta halkan, — kell, talán sehol annyi, mint épp az orv osi gyakorlatnál. Kegyes csalás — vulgárisán kíméletesség, az orvos egyik legnagyobb erénye. Kezdve attól a procedúrától, mikor benézünk egy kis gyerek torkába és végezve annál a nehéz pillanatnál, mikor tehetetlenül állunk a biztos halálraítélt beteg ágyánál, tudatlanságunk tudatában. Lázas keze görcsösen kapaszkodik a mienkbe, szemében dermedt, kétségbeesett könyörgés: ments meg! még annyi elintézni valóm van ezen a földön ... és akkor fel kell vennem a mindentudó fölényes mosolyét, meggyőzni őt arról, hogy reggelre túl lesz a krízisen, hogy túl éli még az unokáit is, szóval, kíméletesen átsegíteni a halálba. Aztán van az orvosnak még egy kötelessége. Kíméletesen tíucffetn i a hozzátartozóval a bekövetkezett-halált.

Eiptun ujjaival végigsimította halántókáh

’-j -:b2^5húa.szú praíjis alatt megedződik az ember — szóit az-író.

a, —yfelgltáz orvos anélkül, hogy i''ánézeít v<Ava;a j<érdezőre — én legalább *A vallom, hogy aki hozzáedződik, az nem Vojt kíméletes ember soha. Lehet Tto.azéёdzMni,ahhoz, hogy megmondja az eniber a férjnek: az első gyermeke megszületebtr'de az anya halott? Lehet elég kímélete?, j az ember, megmondani az ahyának, hogy nem tudtam megbirkózni a természettel? Lehet érveket felhozni annak, aki magát temeti, mikor lecsukom az előbb még csillogó gyermekszemet? Közhely, kontárság minden, amikor kíméletesen közlöm a hátramaradottal, hogy megváltás volt a halál . . .

— Doktor bácsi mindent megtesz, amit csak megtehet — szólt közbe a háziasszony.

— Ez igaz, megteszek, hogy legalább nyomába érhessek annak az asszonynak, akinél a kíméletesség és lelkierö legnagyobb fokát tapasztaltam, melyre nem is hiszem, hogy egy férfi képes volna.

— A doktor nagy tisztelője a női nemnek — nevette el magát a mérnök még ha a mi kárunkra is.

14

— Hosszú praxisom alatt volt alkalmam megítélni. Láttam elég asszonyt küzdeni az élettel, de a halállal is. Ahol az orvosi tudomány csődöt mondott, ott néha az anya vagy feleség csodákat művelt. Igen, a kíméletesség asszonyi tulajdonság. Nem követek el titoksértést, nem ismeritek a szereplőket , hallgassatok meg.

Háziorvos voltam egy családnál, szóval a ház barátja. Az öregekkel együtt öregedtem, a gyerekeket a világra segítettem. A kislány menyegzőjén én voltam az egyik tanú, a fiú orvossá avatásén én köszöntöttem fel az új kollégát. Mikor kitört a háború, a fiú bevonult. Az anya akkor már özvegyasszony volt és átköltözött a lányéhoz. Abban az időben sokat jártam hozzájuk, mert az amúgyis gyönge asszony állapotát még súlyosbította az állandó rettegés. Egy párszavas tábori lap többet segített, mint a leghatásosabb orvosság. Aztán egyszerre elmaradtak a lapok, a fiú elesett. Ha az anya erről tudomást szerez, bekövetkezik a második katasztrófa!

A fiatal asszony imádta az anyját, magára vállalta, hogy végigjátssza a legkeservesebb komédiát. Egy nap azt a titokzatos újságot közölte anyjával, hogy a fiú átszökött a fronton a franciákhoz. Egy barátja, akivel együtt szolgált, küldött értesítést, ő maga az x-i kórházban fekszik sebesülten. Hogy a szegény fiatalasszonynak milyen lelkierőre volt szüksége, azt nem kell bővebben elmondanom, hisz ez nem egy hétig, sem pár hónapig, hanem évekig tartott.Nem tudom, el tudjátok-e képzelni, mit jelent az, reményt tartani valakiben annak, aki maga is gyászol. Sugárzó arccal lépni be a szobába és bíztatni az anyát, hogy milyen okosan cselekedett a fia, mikor a biztos fogolytábort választotta a tűzvonal helyett. Hogy a háborúnak egyszer csak vége lesz és ő vissza jön. És a szegény fiatalasszony boldogan látta, hogy a mama hisz neki, hogy minden jó hír után felélénkül, nem betegeskedik már annyit, sőt, érdeklődni kezd újra minden iránt. Legszívesebben ott ült a rádió mellett és ő újságolta lányának, hogy már nem tarthat sokáig, verik a németeket, kivonulnak a francia földről.

— Meglátod, nemsokára együtt leszünk — vigasztalta most már ő a lányát és a családba visszatért a békés hangulat.

Mikor megkötötték a fegyverszünetet és megkezdődött' a nemzetközi vöröskereszt humánus munkája, névszerint kerestették a hadifoglyokat, az eltűnteket, a táborba hurcoltakat. A mamát már vigasztalni sem kellett, ő volt az, aki türelmesen várt.

— Nemsokára ír majd a fiam — szokta volt mondani, ha benéztem hozzájuk — a lányom írt a genfi vöröskeresztnek. Összenéztünk a fiatalasszonnyal. Szegény