Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-01-01 / 1. szám
. .. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves kis fiúcska. Zolikának hívták. Alig töltötte be a gyermek a három esztendőt, kapott édesapjától egy szépen feldíszített, gyönyörű hintalovat. Ki tudná elmondani Zolika boldogságát, amikor meglátta és magáénak mondhatta a gyönyörű és annyira áhított játékot. Alig ébredt fel reggel, máris felugrott a lovacska hátára és illa-berek-nádak-erek, repült hetedhétországon keresztül. Este azután, amikor holtfáradtan ágyba к «'ült, újra végigálmodta mesebeli útját a táltos hátán. Gyönyörű álmai voltak a kis fiúcskának. A napok pedig teltek, múltak. Zolika lassan iskolás sorba cseperedett és egy nap rájött, hogy bizony neki már nem nagyon illik hintalóval vágtatni, mégha ezerszer meseországba repül is a kedves paripa vele. Barátai előtt a világért sem ült volna rá, sőt, egyik reggel becípelte a játékot a legbelső szobába, ne lássa senki, hogy ő még ennyire gyerek, hiszen ma-holnap írni, olvasni tanul! Titokban, amikor senki sem láthatta, beosont azonban ezentúl is és délcegen ülve paripáján, sok kedves percet töltött még a meseországban. Aztán Zolika megtanult írni, sőt olvasni is folyékonyan tudott. Bizony már nem volt szükség arra, hogy felüljön a csikó hátára és meséket költsön magában, mert ha éppen kedve t artotta, elővett egy meséskönyvet és annyit olvasott belőle, amennyit akart. A kis lovacska pedig egyre szomorúbban, kopottabban álldogált a szobában. Egyszer aztán onnan is kitették a szűrét. Ugyan, mit lábatlankodik itt ez a játék, fel kell vinni a padlásra, — mondta édesanyja, amikor egyszer megbotlott benne. Zolika maga cipelte fel régi kedves játszótársát a meredek létrán a padlásra, mert ekkor már kijárta az elemi iskolát is, szóval nagy fiú lett. Aztán sebesen szálltak az évek. Zoli tanult, tanult és tanult. 27 éves korában megszerezte a doktori diplomát! Orvos lett. És tudjátok-e, hogy éppen abban a pillanatban, amikor diplomáját kezébe adták és kezet fogott a tanárral, eszébe jutott kedves játszótársa, a hintaló. Talán éppen azért, mert valamikor ilyen álmokat, meséket szőtt rajta! Gyógyítani, segíteni! Amitakart, elért, a hintaló vágtatása közben szőtt álmok, ha nem is olyan könnyen, mint annakidején kigondolta, megvalósultak! Ember lett! Orvos! Nagyhatalom rejlik tudásában! Hatalma van a halál, a betegség felett ! Amikor hazament, azonnal a padlásra sietett. Alig találta meg a hintalovat. Rossz asztalt, töröttlábú széket, ládákat dobáltak rá, kopott volt és fáradt. Szeme sem ragyogott olyan biztató fénnyel, mint azelőtt, de Zoli, azaz Zoltán, megsímogatta beporosodott sörényét és elmosolyodott. Aztán megint repülni kezdtek az évek, mint addig. Zoltán megnősült és csakhamar megjelent a családban a kis Zolika. És ugyan mi az, ami még a gombánál is gyorsabban nő? A gyermek! Zoltán azon vette észre, hogy kisfia szalad, beszél és mindig újabb és újabb játékot követel! Mindent akar tudni, mindent meg akar ismerni! Karácsony előtt egy, este eszébe jutott Zoltánnak a régi, kedves kis hintaló. Meg sem várta a reggelt, felment érte a padlásra. A lovacska gondosan leporolva, megmosva egy ezermester bácsihoz került. Sokáig dolgozott, fúrt, faragott, szögeit rajta az öreg, amíg a rozzant, öreg híntaló szebb lett, mint valaha. Szájában ezüstös zabla, hátán piros bőrnyereg, ugyanolyan kantár és kengyel. Teste szürkére festve, farka, sörénye valódi lószőr, szóval szebbet el sem lehetne képzelni. S így vonult be a hintaló közel harminc évi pihenő után újra a házba, hogy most már az ifjabbik Zolikát röpítse soha nem látott gyönyörű tá jak, vágyak felé. Vígh Rózsa 16
