Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1957-01-01 / 1. szám

élvezték, hanem azt is, hogy messze vidék legderekabb legénye, Tisztességes Palkó ma-holnap elveszi az ő édes kislányukat.

De egyszerre honnan, honnan nem, a városban termett egy furcsa fickó. Ez ti lickó naphosszat csak lantját pengette és énekelt. Amerre járt. körülállták az emberek, áhítattá] hallgatlak énekét és különösen a lányok bolondultak érte, pedig nem volt se mittudomén milyen arca, se bajnoki termete, sőt mondhatni, hitványabb volt, mint az e vidékbeli legények legtöbbje. De a hangja és szemében az a furcsa láng! Úgy nézett, úgy kutatott, úgy vizslatott, úgy fürkészett mindig és mindenütt, mintha nagyon keresne valamit.

Mikor aztán egyszer szemtől-szembe került Margitkával és tekintete beleakadt annak parázs szemébe, többé már nem nézett kutatva másfelé, hanem odalépett hozzá és így szólt:

— Megtaláltalak?

Margitka pedig sarkonfordult és meg

sem állt hazáig, ottan i'aédesanyja lábáig.

ERÉNYES KLÁRA éppen babot főzött vacsorára, ibájjá, amikor kislánya elébependerült és sírva, remegve, reszketve, zihálva, pihegve vállára hajtotta kipirult arcocskáját.

— Anyu édes — súgja Margitka — én szerelmes vagyok. Jaj, olyan nagyon jó, bizsergető érzés!

— Ugye, ugye, kincsem-bogárkám ?! — veregette meg jóságosán kislányának vállát Klára asszony, — mondtam én, hogy megjön a szerelem. No, hála istennek! Az igazat megvallva — kacsintott rábámuló lányára — nem reméltem, hogy ilyen hamar megjöjjön. Igaz, Palkó deli legény.

— Én nem Palkóba vagyok szerelmes, anyu édes, hanem . . .

De nem folytathatta Margitka, mert édesanyja magasra emelte a fakanalat és csak azért nem törte szét azt kislányénak fején, mert ugyanakkor elkezdett számolni, mivel az ő édesanyukája így tanította öt és ő is szófogadó kislány volt.

Margitka pedig rögtön vacsora után, mint az egy szófogadó kislányhoz illik, hozzálátott, hogy kiverje fejéből a furcsa idegen fickót. Azonban akárhogy igyekezett, az nemhogy előjött volna, hanem ment mint beljebb és beljebb, mígnem elérte a szívét és befészkelte magát annak legrejtettebb zugába és ott dalolt, egyre csak dalolt. Mergitkának meg ettől a dalolástól egész éjszaka sóhajtoznia kellett és bár édesanyja erre határozottan felszólította, mégsem tudott elaludni, pedig nagyon szófogadó kislány volt.

És másnap, mikor éppen befejezték az ebédelést, egyszerre közvetlen a ház előtt fölhangzott az idegen éneke. Margitka fölpattant az asztaltól és indult kifelé.-— Hova, hova. Margitka? — kapott utána Erényes Klára.

—j Sétálni megyek — mondta Margitka és még a fülehegyén túl is elpirult.

— Majd együtt megyünk sétálni — állt elébe az édesanyja.

Margitka csak sóhajtott és megadóan bólintott, mert hiszen ő szófogadó kis lány volt.

És sétált a hegyekben Erényes Klára és az ő szépséges kislánya, Margitka. Ragyogott az őszi napfény, énekeltek a madarak, lenge szellő játszadozott a fék ezerszínű levelei között és körülöttük minden olyan pompás és vidám volt. Csak Margitka kedve borongott búsan-bánatosan, arcocskája sápadt volt, tekintete a messze semmibe révedt és sóhajtozott, sóhajtozott, hej, csak sóhajtozott.

— Ejnye-bejhye, édes kincsem, bogárkám — simogatta vigasztalva az édesanyja, — hidd el nekem, nem földi ember az a lantos, hanem az ördög, engem is megkísértett. De aki lány okos, józan, a fejével gondolkozik és nem a szívével, az megmenekszik tőle és olyan nyugodt, békés életet él egészen haláléig, mint én is.

— Én gondolkodnék a fejemmel, drága jó anyukám, ha el nem vesztettem volna,—sóhaj tóttá Margitka, és mutatt a, hogy lám nincs a nyakán semmi.

— Az én . . . az enyém . . . — folytatta oda se nézve, ábrándos önfeledten Erényes Klára — az is dalolt, mindig csak dalolt. Szeme sötéten csillogó kék volt, szemöldöke bozontos és a homlokán egy kis sebhely. Az én kísértésem nem tartott két napig sem. Szótfogadtam az én édesanyukámnak és úgy elfeledtem az énekével együtt, hogy rá nem is gondoltam soha többé.

És, hogy Margitka erre sem derült fel, édesanyja énekelni kezdett :

Ej, haj, gyöngyvirág,

Teljes szegfű, szarkaláb,

Rimbós majoránna!

És ekkor távolból, az erdő sűrűjéből egy' mélyzengésű, erős férfihang folytatta a dalt:

H.a kertedben lehetnék.

Piros rózsát szedhetnék,

Szivem megújulna.

ZENGETT, SZÁLLT AZ ÉNEK, közeledett, egyre közeledett a hang. És amikor az út mentén, nem messze Margitkáéktól megjelent a hang tulajdonosa, Érónyes Klára arca halottsápadt lett, megtántorodott és halk sikoltással elvágódott.

Á férfi pedig, aki az imént előjött az erdőből, odalépett hozzá, ölébe vonta az elalélt asszony fejét, megcsókolta a homlokát és amikor Klára asszony ettől életre nyitotta szemét, fölállt, megfordult és sebes léptekkel újra eltűnt az erdőben.

— Jaj, a szívem, jaj, édes istenem, belémart az ördög — szólalt meg ijedten, halkan Erényes Klára, amint magához tért.

— Nem az ördög járt itt anyám édes, hanem egy daliás férfi — mondta őszintén és az igazságnak megfelelően Margitka. — Szeme sötéten csillogó kék volt, szemöldöke bozontos és a homlokán egy kis sebhely'!

— Képzelődsz, te lány', az ördög járt itt személyesen — intette le az édesanyja.

— De anyám édes, amikor tulajdon szememmel láttam.

— Alkonyodik, nem láttad tisztán! Ekkor a távolból újra felcsendült zengve-szállva a férfi erős hangja:

Ha kertedbe mehetnék, És ott kertész lehetnék, Mindjárt meggyógyulnék

— Hallod anyám, hallod, ő énekel — szólott a hang irány'ába mutatva Margitka.

— A hold karéján ül az ördög, onnan incselkedik velünk.

—- De ... — próbálkozott Margitka.

— Semmidé! —szakította félbe Erényes Klára. — Ha én azt mondom, hogy az ördög, akkor az ördög!

— Igen, anyám édes, az ördög — válaszolta fejét engedelmesen lehajtva Margitka, mert végeredményben ő szófogadó kislány volt.

És másnap feleségül ment Tisztességes Palkóhoz, mert hiszen szófogadó kislány volt. És megígérte az ő édesanyjának, hogy' örökre elfelejt i a lantos személyében őt megkísértő ördögöt, mert hiszen szófogadó kislány7 volt. És megfogadta, hogy igyekszik boldog lenni az ő édes egy' urával, mert hiszen szófogadó kislány volt.

És hogy' a szófógadó kislány élt, amíg meg nem halt — az egészen bizonyos. De, hogy boldogan élt-e, azt nem lehet tudni, mert a boldogság — legalábbis így' tartották ebben a kis városkában — a lélek legmélyén fészkel, azt meg nem láthatja, senki emberfia, csalt az tud róla, akiben benne lakozik, ha ugy'an lakozik. Margitka azonban olyan nagy'on szemérmes és szerény volt. h'ogy' maga magáról soha, de soha nem beszélt. S. L.

15