Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-07-01 / 13. szám
A bratislavai Nemzeti Színháznak ez év május 28-án nagy napja volt. Az Operaház fogadótermében. összejöttek a művészek és színházi dolgozók, hogy résztvegyenek a Szlovák Nemzeti Színház 36. évfordulója alkalmából megtartandó ünnepségeken. Tíz órakor a nézőtér már szinültig megtelt a kulturális és politikai élet képviselőivel. A csehszlovák kormány és a CsKP Központi Bizottságának képviseletében Ladislav Stoll a kulturális ügyek minisztere és a CsKP KB tagja adta át a kormány és a párt legmagasabb kitüntetéseit azoknak a művészeknek, akik gazdag életük fáradhatatlan munkájával úttörői voltak a szlovák színpadi kultúrának . Ezen kitüntetett művészek közt volt Helena BartoSová-Schützová, aki 31 éve itt él a bratislavai Nemzeti Színház falai között. Helenka. Így nevezik színésztársai, így ismeri itt mindenki a színház igazgatójától kezdve a kapusig ezt a kedves, melegmosolyú nőt, aki nemcsak tisztacsengésű, színtelt énekével, meggyőző színészi teljesítményével, hanem egyéniségével, segítőkészségével olyan légkört teremtett maga körül, amelyben jó alkotni, élni. Harmincegy óv teli dallal, muzsikával, teli odaadó tiszta szeretettel aziránt a művészet iránt, amely szebbé, gazdagabbá teszi az ember életét. Éppen a tanulóitól búcsúzott, amikor meglátogattuk őt Ízléses, szerény, barátságos otthonában. Mert Helena BartoSová egész sor fiatal, tehetséges művészt nevelt a nemzetnek. Közülük sokan már vele együtt is fellépnek az operában.-— Ej, hiszen Bars-megyei vagyok én, — szól vidáman a művésznő, amikor megmondjuk neki, hogy magyar olvasóinkat akarjuk megismertetni életével, munkájával és terveivel. — Édesanyám Budapesten volt varrónő. Hosszú éjszakákon át kellett dolgoznia, hogy valahogyan megéljünk, mert az apám „gázsija“ nagyon csekély volt. Az édesapám Morvaországból jött Pestre, ahol egy katonai zenekarban játszott. Míg beszél, a szeme mosolyog és a tekintetében mély, élénk tűz lobog. Olyan embernek a tekintete ez, aki nemcsak hogy szereti az életet, de aki tudja, hogy munkájával nem maradt adósa az életnek. — Ez bizony nem mindennapi találkozás! — célzok arra, hogy egy budapesti varróleány egy morva muzsikussal kötött házasságot. — Tényleg nem az! — nevet a művésznő — hiszen mondják is nekem nem egyszer, hogy Morvaországtól kaptam a muzikalitást, Magyarországtól pedig a temperamentumot...“ A kis Helenka 1917-ben Plzenbe került, ahová az apját áthelyezték, de már 1919-ben szülei Bratislavába költöztek és Helenka azóta is hű maradt ehhez a városhoz. Itt kezdett tanulni a zeneművészeti akadémián — tizenöt éves volt akkor — és mert otthon az anyagi helyzet nagyon nyomasztó volt, már félévi tanulás után ő maga kezdett zongoraleckéket adni, hogy valahogyan segítsen szülein és hogy ne kelljen cserben hagyni legnagyobb szerelmét — a zenét. De pályafutása mihamar más irányt vett, hiába tervezték szülei úgy, hogy zongoratanárnőt nevelnek belőle. 1920 tavaszán meghallotta Helenka hangját Egem J. professzor, aki az akadémián tanított és ez döntött. A tanár mindjárt meglátta, hogy Helenka hangjában arany van. Rábeszélte tehát szüleit arra, hogy Írassák át lányukat az énekszakra. Helenka tehát a zongorán kívül most énekelni is tanult. És már 1924-ben Oskar Nedbal, a világhírű cseh zeneszerző, aki sok éven át a bratislavai Nemzeti Színház igazgatója volt, leszerződtette Helena BartoSovát. Milyen más is volt akkor az élet, a munka a művészi pályán! Nem is véletlen az, hogy éppen a művészek, — nemcsak a színészek, hanem a zenészek és a képzőművészek is — azok közé a dolgozók közé tartoztak, akik Же1епа (BaztoA ézdüunaé I 9 jft I I ffc I I Őr a legélesebben látják azt az óriási különbséget, ami a múlt, — a kapitalista rendszer és erkölcs között, — és a jelenlegi élet között Amikor 1924-ben első nap beléptem a bratislavai Nemzeti Színházba, máris éreztem magamon azokat a bizalmatlan tekinteteket, amelyeket egyes kollégáim rámszegezlek. Azért voltak bizalmatlanok és azért gyűlöltek minden új rriűvószt, mert az egész jövőjük a vállalkozó kénye-kedvétől függött — és minden új művész veszélyt jelentett a többieknek. Veszélyt, hogy elveszítik kenyerüket és kikerülnek az utcára! Hogyan lehet ilyen körülmények közt a művészetnek fejlődnie, amikor már alapjában
