Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-12-01 / 23. szám
N. V. Csehov: — Galambocskám! — motyogta az örömtől remegve — Vlagyimir Platonics! Mi szél hozta errefelé? — Itt akarok letelepedni — magyarázta az állatorvos. — Nyugdíjaztattam magam és most idejöttem, hogy a magam szakállára próbáljak szerencsét és végre egy helyben éljek. A fiamat is be kell adni a gimnáziumba. Meg aztán, tudja, kibékültem a feleségemmel. • Hol van most ? —kérdezte Olenka. — A szállóban van a fiúnkkal együtt, én meg lakást keresek. — Istenemuram, hát vegye ki az én házamat! Az csak elég jó lakás? És egy fillért sem fogadok el magától — lelkesedett Olenka és ismét sírvafakadt. — Éljenek itt a házamban, nekem jó lesz a szárnyépület is. Micsoda öröm, Uramisten, micsoda öröm! Másnap már pirosították a háztetőt, meszelték a falakat. Olenka pedig csípőre rakott kézzel járkált az udvaron és intézkedett. Arcán régi mosolya tündökölt, megélénkült, felfrissült, mintha hosszú álomból ébredne. Megérkezett az állatorvos felesége is, sovány, csúnyácska hölgy, rövidrevágott hajjal, szeszélyes arckifejezéssel, s vele együtt a fia, Szása, korához képest kisnövésű (már tizedik évben járt) pufók gyerek, ragyogó kékszemű, gödröeskés arcú. Amint belépett az udvarra, a macska után szaladt és felhangzott vidám, csilingelő kacagása. — Ez a néni macskája? — kérdezte Olenkától. — Néni kérem, ha kölykei lesznek, tessék nekünk is adni egyet a kismacskákból. Anyukám nagyon fél az egerektől. Olenka beszélgetett vele, teával itatta és szíve egyszerre csak egészen átforrósodott, édesen összeszorult, akárcsak édes fia lenne ez a gyerek. Amikor Szása este az ebédlőben ült és leckéjét tanulta, meghatottan, szánakozva nézte:- Galambocskám, szépségem, suttogta. — Kicsi fiam, milyen okos vagy, milyen ügyes... — Szigetnek nevezzük a szárazföld olyan részét, — olvasta a gyerek fennhangon — amelyet minden oldaláról víz vesz körül. — Szigetnek nevezzük a szárazföld olyan részét... — ismételte Olenka és ez volt az első vélemény, amelyet határozottan mondott ki ennyi évi hallgatás és üresség után. Most már megint volt véleménye és vacsoránál arról beszélgetett Szása szüleivel, milyen nehéz sora van manapság a gyerekeknek a gimnáziumban, JPelkecákém (Folytatás) dehát azért a klasszikus műveltség mégis többet ér a reáliskolainál, mert a gimnáziumból mindenfelé nyitva áll az út: aki akar, orvosnak megy, aki akar, mérnöknek. Szását beíratták a gimnáziumba. Anyja elutazott Hárkovba nővéréhez és sokáig nem jött vissza; édesapja állandóan a vidéket járta, nyájat, csordát felülvizsgálni és megesett, hogy csak három nap múlva érkezett haza. Olenkának úgy tetszett, Szását mindenki elhagyta, senki sem törődik vele a házban és a végén még éhenhal; így hát átköltöztette magához a kis házba és ott elhelyezte az egyik szobácskábán. És íme, Szása már egy féléve él Olenkánál a kis házban. Olenka minden reggel bemegy hozzá a szobájába; a gyerek mélyen alszik, kezét feje alá fektetve, a lélegzete se hallatszik. Olenka sajnálja felkölteni. — Szásenka! — suttogja halkan — kelj fel, galambocskám! Ideje iskolába menni! Szásenka felkel, felöltözik, imádkozik, azután leül teázni; megiszik három pohárral és megeszik hozzá két hatalmas kiflit, meg egy fél francia kenyeret vajjal. Félig-meddig még alszik és ezért rosszkedvű. — Szásenka, nem nagyon tudod azt a verset, — mondja ilyenkor Olenka és olyan pillantással néz rá, mintha messzi útra engedné el. — Sok a gondom, miattad. Igyekezz, galambocskám, tanulj szépen... És engedelmeskedj a tanár uraknak. — Ugyan tessék hagyni — mormogja Szása rosszkedvűen. Azután elindul az iskolába, kicsi gyerek nagy sapkában, iskolatáskával a hátán. Olenka nesztelenül követi lépteit. — Szásenka! — szólítja meg hirtelen; Szásenka megfordul ős 6 gyorsan cukrozott datolyát, karamellát dug a markába. Amikor befordulnak abba az utcába, ahol a gimnázium van, Szása szégyelni kezdi, hogy ez a magas, kövér néni követi őt; megfordul: — Néni, most már tessék hazamenni, innen magam is eltalálok. Olenka megáll és utánanéz, mindaddig, amíg el nem tűnik az iskola kapujában. Istenem, mennyire szereti ezt a gyereket! Régi érzései közül egy sem volt olyan mély, egynek sem engedte át magát ennyire fenntartás nélkül, ilyen önzetlenül és boldogan, mint most, amikor az anyai szeretet lángolt fel benne. Ezért az idegen gyerekért, gödröcskéiért, diáksapkájáért odaadná egész életét, boldogan odaadná. Miért? Ugyan ki tudná azt megmondani, hogy miért? Miután elkísérte Szását a gimnáziumba, Olenka szép csendesen hazamegy, szíve tele nyugalommal, elégedettséggel, szeretettel: arca, amely az utolsó félévben megfiatalodott, mosolyt sugárzik; aki csak találkozik vele, örömmel köszönti: — Jóreggelt, Olga Szemjonovna, leikecském! Hogy van ma reggel, leikecském? — Sokat követelnek ma a gyerekektől a gimnáziumban — beszéli Olenka a piacon, bevásárlás közben. — Nem tréfadolog. Tegnap is föladtak az elsősöknek egy egész verset kívülről, latin fordítás, számtanpéldát... Szegény kicsinyek! És beszélt tanárokról, tanórákról, tankönyvekről — ugyanazt, amit Szása mond. Három órakor együtt ebédelnek, este együtt tanulják a leckét és sírdogálnak. Amikor lefekteti Szását ágyába, Olenka sokáig veti reá a keresztet és imádságot suttog, azután maga is lefekszik és a távoli ködös jövőről álmodozik, amikor Szása elvégzi majd az egyetemet, orvos lesz vagy mérnök, saját, nagy háza lesz, lovai, kocsija; majd megnősül és gyermekei születnek... Elalszik, de még álmában is erre gondol és könnyek csorognak lehúnyt szemhéja alól, végig az arcán. A fekete macska mellette fekszik és dorombol: Murr... murr... murr... Hirtelen dörömbölés a kapun, Olenka felriad és lélegzete elakad a félelemtől: szíve csak úgy kalimpál. Félperc eltelik, majd újabb dörömbölés. „Bizonyára sürgöny érkezett Hárkovból“ — gondolja Olenka egész testében remegve. — „Az édesanyja hivatja magához Szását Hárkovba... Óh, istenem!“ Már-már úrrá lesz rajta a kétségbeesés, feje, keze, lába jéghideg és úgy érzi, nincs nála szerencsétlenebb ember az egész kerek világon. Azután eltelik még egy hosszú perc, hangok hallatsza nak: az állatorvos jött haza a klubból „Hála istennek“ — gondolja Olenka Lassan-lassan megkönnyebbül a szí ve, megint jól érzi magát; fejét a párná ra hajtja és Szására gondol, aki a szom széd szobában mélyen alszik és néha álmában beszél: — Majd adok én neked! Eriggy innen! Ne merj hozzám nyúlni! 1899.
