Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-07-01 / 13. szám
(to anyai szeutei! Autóbuszon utaztam Banská Bystrica felé. Napsütésben ragyogott a táj s a napsugarak megcsillantak az országúiról látszó hatalmas emlékművön, amely minden alkalommal szívbe markolóan emlékeztet a Szlovák Nemzeti Felkelés hősi áldozataira. Felfoghatja-e emberi képzelet a szörnyűséget, hogy itt, ezen a helyen, a szelíd domboldal tövében kétezer embert végeztek ki a bosszúra szomjazó fasiszta gyilkosok ? Űj képet mutat a garammenti táj, de én gondolatban még mindig ott járok a hatalmas felkiáltójelként intő kőoszlop tövében. Eszembe juttatta Dr. Zlatko Klátik egyik feljegyzését a nagy harc emlékeit gyűjtő körútjáról, amely rám is, mint annyi más anyára, megrendítő hatással volt. Csak egy kis mozzanatról van szó a szörnyű vérontásból. A kremnicskai tanító emlékszik rá, hogy a gépfegyverropogás közepette egy kétségbeesett gyermekhang sikoltott: „Anyám, édesanyám, ne hagyj engem!“ „öt- vagy tízéves volt-e a gyermek, — mondja Z. Klátik, — szőke vagy barna, pufók vagy vékonyka, szalaggal a hajfonatában vagy boglyashajú, — azt nem tudom. Mégis élénken, szinte kézzelfoghatóan látom őt magam előtt, ahogyan anyja szoknyájába kapaszkodik, ahogy átfogja a derekát, ahogy szinte eszét vesztve mered a gépfegyverek csövébe, majd anyja elfehéredő arcába s benne keres menedéket, mert hiszen egész rövidke életében hitte, hogy nincs hatalmasabb erő, mint az édesanyja. S aztán, ahogyan...“ Ehhez a szörnyű képhez annyi más hasonló kapcsolódik. Városunk bombázásakor összeomlott egy kis ház. Az anya a romok között kereste két gyermekét, akik az előbb még édesen pihentek karjaiban. A kisfiú már halott volt, a kislányt még két napig ápolta, de nem tudott rajta segíteni. Anyák, akik gyermekekkel a karjukon léptek a gázkamrába. Anyák, akiknek kiapadt keblén éhenhalt a nyirkos, sötét pincében legyengült csecsemő. Anyák, akik mellől a háború forgatagában elsodródott a gyermek. Mindannyian szerették kicsinyeiket, az életüket is szívesen odaadták volna értük. Miért nem volt elég az anyai szeretet, hogy kiragadja a gyilkosok kezéből a fegyvert, megálljt parancsoljon a halált hozó repülőgépeknek, tankoknak? Miért nem tiltakoztak az anyák? Miért hagyták megölni magzataikat? Nyilván azért, mert akkor még az anyák nem fogtak össze. Legtöbbje csak saját gyermekeire gondolt és viselte az élet terhét, ahogyan lehetett, de nem társult a többiekkel, hogy jobb sorsot verekedjen ki számukra. Szívükben külön-külön sikoltott a rémület, mikor a háborús veszély hajlékukig ért, de nem egyesült egyetlen hangos tiltakozássá, amely az egekig hat. Karjuk védőén tárult a bölcső fölé, de nem nyúlt más asszonyok keze után, hogy erős védőláncot alkosson milliónyi bölcső körül. Az anyai szeretet egymagában gyenge és tehetetlen volt. A gyilkosok még élnek, készülődnek, kovácsolják ellenünk az eddigieknél is sokkalta veszedelmesebb fegyvereket. De ma már más a helyzet. Először a történelem folyamán összefogtak az anyák. Az anyai szeretet csermelyecskéi az országokban folyókká egyesülnek és a folyók elindulnak oda, ahol az anyai szeretet tengerré válik: az Anyák V ilágkongressz usár a. Most dől el, mekkora hatalom az anyai szeretet, erősebb-e minden gonoszságnál és ármánynál ? Most dől el, meg tudják-e védeni az anyák a beléjük fogódzó, oltalmat kereső apróságokat s ki tudják-e harcolni számukra a békét. 65 ország képviselői vesznek részt az Anyák Világkongresszusán. Azok az anyák, akiknek gyermekei már napsugaras úton járnak, nem engedhetik, hogy elvegyék előlük a napot. Azok pedig, akik ma még elnyomott asszony - tömegeket képviselnek, azt akarják, hogy az ő kicsinyeik is kijussanak a napra. Én nem mehetek el a kongresszusra. De hazánk asszonyainak képviselői helyettem is ott lesznek, a világ minden tájáról összesereglett anyák az én kislányom életéről, jövőjéről is döntenek. Gondolatban ott leszek velük, magamban pedig számot vetek, mit teszek én a békéért, és hogyan nevelem gyermekemet békés, igaz életre. S hiszem, erősen hiszem, hogy az anyai szeretet most végre győzni fog! Jánoska Flóra 3
