Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-07-01 / 13. szám
шшшшщ а feiadatunk'hvjy.^a arra> hоду 9У csehszlovákul^^. SÄÄ‘"SK^^fl' . ^ *>*Ч ^ '^'"' ' Qegítdk> а> &ir&§KűJk, еШемщ,Az első igaz, nagy elismerésem a Német Demokratikus Köztársaságban tett látogatásom alatt nemcsak a német nép óriási teljesítményeinek szólt, de az új, megifjodott erőnek is, mely mindjobban legyőzi a múltnak még itt-ott felbukkanó káros maradványait. Az NDK asszonyainak javarésze előtt a sok megpróbáltatás után nem kétséges mit válasszon: a háború vagy a béke táborát. Ha nem volnának sziklaszilárdan meggyőződve arról, hogy a helyreállított értékeknek állandó jellegűeknek kell maradniok, akkor nem volna lehetséges a háború okozta óriási károkat, nehézségeket úgy legyőzni, mint ahogy azt az NDK népe kitartással és lelkesedéssel teszi. Nehéz szavakba önteni azt a tényt, ahogy a német anyák és asszonyok hisznek, bíznak kormányukban és a Német Egységes Szocialista Párt erejében. Ma csak egy példát szeretnék elmondani a sok szép közül, hogyan néz a német nő hivatására. A magdeburgi Thalmann-művek gyermekotthonába látogattam el. Ragyogó, szinte érezhető tisztaság, rend, fegyelem honol az épületben. Kacagó, kiváncsi, mintha csupa ismerős gyermekarcocska fogadna. A legkisebbek gagyogása üdítő, jóleső üdvözlés, hiszen nemzetközi beszédmódja a világ valamennyi csecsemőjének. Sok szépet, jót és lelkes munkát láttam ott. Ügy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül és mint anya megdicsértem, de talán még inkább hálásan megköszöntem az anyák nevében azt az odaadó szeretetet, amellyel az otthon kollektívája körülveszi, ápolja, tanítja a dolgozó anyák gyermekeit. — Amit a gyermekek érdekében teszünk, — mondta Hildegard nővér — mindnyájunk örömére tesszük, hiszen kincsünket, békés és boldog jövőnk biztosítóit csiszoljuk, ezért nem jár dicséret. Az elismerést a jövő adja meg nekünk, amikor gyümölcsözni fog munkánk. Amikor a háború befejezésekor visszatértem szülővárosomba, melyből csak egy romhalmazt, félelmetes vad külsejű formátlan valamit láttam viszont, — folytatja az otthon vezetője — engem is, mint sok-sok földimet elfogott az elkeseredés. Kilátástalannak, értelmetlennek láttam az életet, lehetetlennek a romok eltakarítását. Elhatározásom közelebb állt a meghalni, mi r, 1 élni-n 1 uwáahoz. 4 Ebben az állapotban egyszerre csak a kősivatag között egy lesoványodott, halványarcú 8 év körüli kisleányt pillantottam meg, aki egy virágzó bokor illatát szívta magába. Közelebb lépve láttam, hogy kezeivel a bokorkörüli kőhalmazt takarítja el. Megkérdeztem, mit csinál. Vadon csillogó, lázas szemei voltak. Percek múlva válaszolt csak. „Segítek a virágnak, hogy élhessen. Ha már nekem nincs senkim, legyen a virágnak valakije, aki gondozza.“ Az utóbbi szavak már sírva hangzottak el, amikor magamhoz öleltem, már sírógörcs rázta a szerencsétlen hadiárvát. Ez volt az a pillanat, amikor visszakaptam életkedvemet és eltökéltem magamban, hogy igenis élnem kell, segíteni kell eltakarítani az esztelen háború okozta sok bajt és egyengetni az utat egy virágzó, szép holnap felé. Azóta vagyok egészségügyi dolgozó. C" Hosszabb ideig tartózkodtam a villaszerű otthonban, ahol a gyermekek születésüktől 16.-ik életévük betöltéséig maradhatnak. Nem tudtam megválni a mosoly, a megelégedés kis birodalmától. Különösen feltűnt látogatásom alatt, hogy nem láttam se morcosképű, se durcás, se síró gyermeket. Megkérdeztem: itt mindig vagy csak a véletlen játszik közre, hogy a jókedv uralkodik? — Az otthon dolgozói a szolgálat átvételekor nemcsak ruhát váltanak, de szegre akasztják mindazt, ami jókedvüket vehetné, — esetleg az otthoni gondokat, nehézségeket. A gyermekekhez csak barátságos arccal közeledünk. Ha intést érdemelnek, azt is szép szóval, jó példával végezzük. Ezen módszerrel már néhány éve kísérletezünk és kitűnő eredményeket érünk el. Az a gyermek, akit szeretettel nevelünk, saját magából is azt árasztja, nem vágyik bosszúra, kegyetlenségre. Igen vigyázunk az igazságosság, az őszinteség és pontosság betartására. Kivételezést nem ismerünk, mégis egyénileg kezeljük a gondjainkra bízott jövő nemzedék csíráit. Hivatásunknál a szaktudáson felül főhelyet az érzés foglalja el, mely lelkünket a gyermekek lelkületéhez hangolja. Azután munkánk jó megszervezése következik, mellyel az jár, hogy a gyermekek nem észlelhetnek se idegességet, se hajszát. Mennyi gondot szentel a becsületes kertész az oltásnak, a palántáknak, hogy nemes növény, gyümölcs nőjön keze munkája alatt. Mitőlünk még többet vár az élet. Reánk vannak bízva az alkotás legérzékenyebb hajtásai, akiket megértéssel, szeretettel készítünk elő az élet számára. Ha aztán viharos is lenne némelyik jövője, tudni fogja legyőzni nemcsak testi erejével, de lelki felkészültségével is. A jó tapasztalatokat, melyeket a baráti ország dolgozói oly szívesen adtak át nekünk, gyakoroljuk mi is. Munkánkért hálásak lesznek a szülők, a gyermekek, az egész orsr/ig. 7.Z.
