Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)

1955-07-01 / 13. szám

Ощ(М$иЫ 3Wid

Charite Dickens (írói iUneven Boz) az angolok legnagyobb regényírója, legismertebb regényében, a „Copperfield David“-ban saját hányatott ifjúságát írja meg szomorúan-vígan, a gyermekléleknek olyan ismerője, hogy ma is számtalan olvasója akad az egész világon.

Dickens 1812 február 7-én született Landportban (Anglia). Apja szegény hivatalnok volt és így a kis Charlesnek már korán kellett magáról gondoskodnia. Vasszorgalommal pótolta iskolázatlanságát és újságíró lett. Később teljesen az irodalomnak szenteli magát, megjárja Amerikát, Olaszországot, hogy ismereteit bővítse. Halhatatlan regényeinek hosszú sorozatát a „Pickwick klub“ c. regényével kezdi, melyet követ: Dombey és fia, majd Puszta ház, Két város. Twist Olivér, Kis Dorrit, Nickleby Miklós stb.

Akár felnőttekről akár gyermekekről ír, a boldogságot csak a munkában és a szív jóságában találja meg. Lázas sietséggel dolgozott és ez aláásta egészségét, 1870 június 8-án halt meg és az angol nép nagy tisztelete jeléül Shakespeare sírja mellé temette él.

Részletet közlünk „Copperfield Dávid“ c. regénye azon részéből, hol leírja azt az iskolát, hová a kis Dávidot gonosz mostohaapja mint bennlakó növendéket elhelyezi, hogy eltávolítsa otthonról. Vonjatok párhuzamot az akkori angol diákélet és a ti mai boldog ifjúságtok között/

Körülnéztem a tanteremben, amelybe bevezetett. Elhagyatottabb, vigasztalanabb helyet sohasem láttam még. Most is látom. Hosszú terem, három hosszú sor íróasztallal és hat sor páddal; köröskörül meredező faszegekkel a kalapok és palatáblák számára. A piszkos padlón szanaszéjjel ócska irka- és gyakorlók önyv-foszlányok. A polcokon itt-ott néhány selyembogár doboz, ugyancsak efféle papírosból. Egypár nyomorult kis fehér egér, melyeket a gazdája itt hagyott, fel s alá futkos összedrótozott penészes kartonházikójában, s piros szemecskéjük minden zúgban ennivalót keres. Egy madárka kalitkájában, melybe alig hogy belefér, gyászosan zörömpöl, mikor hébe-hóba fölugrik két hüvelyk magas botocskájára, vagy amikor lepottyan róla: de sem nem énekel, sem nem csipog. Furcsa egészségtelen szagot áraszt az egész terem, mint a penészedő posztó, a rothadt alma vagy az egérrágta könyvek. Több tintafolt nem tarkíthatta volna akkor sem, ha építése óta födéltelenül áll, s az égből tintaeső, tintahó vagy tintajég szakadt volna szüntelenül, minden évszakon át.

Mell úr magamra hagyott, amíg javíthatatlan csizmáját fölvitte az emeletre 8 én halkan a terem túlsó végébe mentem, mindezt útközben figyelve meg. Egyszerre csak az egyik íróasztal tetején egy kartonplakátra bukkantam, melyre szép, nagy betűkkel ez volt írva:

„VIGYÁZZ! HARAP!“ Tüstént felmásztam az asztalra, attól tartva, hogy legalább is egy nagy kutya van alatta. De bár aggodalmasan tekintgettem mindenfelé, színét sem láthattam sehol. Még javában folytattam a fürkészést, mikor Mell úr visszatért s megkérdezte, mit csinálok az asztal tetején.

— Kérem szépen, bocsásson meg uram, — szóltam, — a kutyát keresem.

A kutyát? — kérdezte. — Miféle

1--Л---ÍJ. о

— Hát nem kutya?

Mi U7. mi nem 5"

— Az, amire vigyázni kell, uram, ami harap.

— Nem Copperfield, — szólt ünnepélyesen, — az nem kutya. Az egy fiú. Az a megbízásom Copperfield, hogy ezt a plakátot a maga hátára akasszam. Sajnálom, hogy így kezdődik ismeretségünk, de meg kell tennem.

Ezzel leemelt az asztalról s a plakátot, amely ügyesen fel volt szerelve erre a célra, mint valami tarisznyát, a vállamra akasztotta. S ezentúl, bárhová mentem, megvolt az a vígasztalásom, hogy magammal hordoztam.

Elképzelhetetlen, mit szenvedtem ettől a plakáttól.

Másnap komolyan megkezdődött az iskola. Emlékszem, milyen mély hatást tett rám, hogy a tanteremben dühöngő lárma, egyszerre halálos csenddé változott, mikor Creakle úr, a reggeli után belépett s megállt az ajtóban, körültekintve rajtunk, mint valami mesebeli óriás, ki szemlét tart foglyai felett.

Tunay is ott állt Creacle úr oldalán. Nem volt rá semmi oka, én legalább azt gondoltam, hogy oly mérgesen ,,Csend!“-et kiáltson, mert a fiúk kővémeredten meg se mukkantak.

Beszélni Cearkle urat láttuk, de hallani éppen azért Tunayt hallottuk.

— Nos, fiúk, megkezdjük az új félévet. Szedjétek össze magatokat az új félévben. Azt tanácsolom, hogy lássatok frissen a tanuláshoz, mert én is frissen látok a büntetéshez. Én nem tágítok. És hiába fogjátok dörzsölni magatokat, azt a jelet, amit tőlem kaptok, le nem dörzsölitek. Most pedig dologra mindannyian!

Mihelyt ez a félelmes bevezetés elhangzott és Tunay megint kibicegett, Creakle úr odajött hozzám és azt mondta, hogy ha én híres vagyok a harapásomról, ő is híres arról, hogy harap. Aztán elém tartotta a nádpálcát s azt kérdezte, mit gondolok, jó fog-e ez? Éles fog-e, he? Dupla fog-e, he? Hegyes fog-e, he? Harap-e, he? Harap-e, he? Minden kérdésnél jót húzott rám a pálcával, úgy, hogy vonaglottam fájdídmamban. így hát hamarosan polgárjogot nyertem a Salem-házban és hamarosan rákaptam a könnyekre is.

Nem mintha azt akarnám mondani, hogy mindez különös kitüntetésnek a jele volt, amelyben csak én részesültem. Ellenkezőleg, kijutott ugyanebből a megtiszteltetésből a fiúk túlnyomó részének (különösen a kisebbeknek), mialatt Creakle úr körülsétált a tanteremben. Az iskola fele vonaglott és jajgatott a napi munka megkezdése előtt, s hogy mennyien vonaglottak és jajgattak a napi munka befejezése előtt, arra igazán félek visszagondolni is, nehogy azt találják mondani, hogy túlzók.

Azt hiszem, nem volt a föld hátán soha ember, akinek több öröme telt volna hivatásában, mint Creakle úrnak. Olyan gyönyörűséggel ütötte-verte a fiúkat, mintha farkasétvágyát elégítette volna ki. Meg vagyok győződve róla, hogy különösen a pufókképű gyerekek voltak azok, akiknek nem tudott ellenállni, az ilyen úgy megigézte, hogy nem nyughatott addig, míg végig nem vágott rajta, hogy aznapra megbélyegezze. Magam is pufók fiú voltam, tudhatom hát. Ha eszembe jut ez a gazember, azzal az elfogulatlan felháborodással gondolok rá, amelyet éreznék akkor is, ha mindezt csak hallomásból tudnám róla, s magam sohasem lettem volna a hatalmában; de valósággal felforr a vérem arra a gondolatra, hogy ez az ember értelmetlen barom volt, akinek nem volt több joga arra a bizalomra, melyet élvezett, mint arra, hogy tengernagy, vagy hadvezér legyen — amely két utóbbi állás bármelyikében valószínűleg mérhetetlenül kevesebb kárt okozott volna.

óh, hogy megalázkodtunk előtte, mi nyomorult kis engesztelő áldozatai egy könyörtelen bálványnak! Most látom csak visszatekintve, milyen útrakelése volt életünk hajójának az a hitvány szolgaság ilyen üresfejű nagyképű alak rabságában!