Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-07-01 / 13. szám
Azért mesélem el önnek ezt a történetet, mert tudom, hogy ön írogat, s azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy történetemet mások is megismerjék. Az már az ön dolga, hogy az én egyszerű szavaimat úgy fűzze össze, ahogy az az irodalomban szokásos. Nagyon kérem, öntse bele minden hitét és erejét, minden haragját és felháborodását. Bérházban lakom. Ismeretlen aszszony vagyok, akivel — úgy hiszik — semmi különös nem történt az életben. Jóformán senki sem ismer. Lakásom két ablaka egy soha napot nem látott utcára nyílik, s a függönyök mögül nem látok mást, csak a szemben lévő ház falait. Egyszer-kétszer napjában találkozom csak a ház többi lakóival, olyankor, amikor kis fekete táskámmal bevásárolni megyek, vagy onnan visszatérek. Lassan járok. Beteg a szívem, nehezen lélegzem. Pedig életem nem volt mindig ilyen. Férjemmel együtt boldogan éltünk. Gyermekünk is született. Aztán jött a háború. Ebben nincs semmi különös, mindnyájan keresztüléltük és mindnyájan tudjuk jól, milyen volt. Milyen egyszerű is kimondani ezt a szót: háború. Mindössze egy szó az egész. S egyeseknek mégis mennyi fájdalmat jelent. A férjem is harcolt ebben a háborúban. Elfogták — nem fegyverrel a kezében, ez nálunk lehetetlen volt — és felforgató tevékenység címén halálra ítélték. Egyedül maradtam a gyerekkel. Kell, hogy megértsen két dolgot: az ijedtséget és ennek a szónak keménységét, hogy háború, ami minden cselekvést kiforgat eredeti értelméből, ahol a halál ugyanannál az asztalnál ül, mint az élők — és ezzel szemben egy gyerek báját és gyöngédségét, aki Mindén álmában összeszorítja öklét, hogy a röpülő álom ne tudjon elszállni. Minden gyerek szép, de legszebbek az alvó gyerekek. Ügy belesüppednek az álomba, mint a tollas ágyba és ha szemüket fáradtan becsukják, máris napfény bolyong szájuk körül. Akkor felülnek fejetlen lovacskájukra és tovább élnek, mert ennek a világnak szépségei sohasem érnek véget. Miért mesélem mindezt ilyen hoszszan? Én láttam gyermekeket a halálba menni. Ment, zavart gyerektekintettel, ment rémülten attól, amit látott és amit sejtett, kéz a kézben a többiekkel. Vajon mire gondolt, amikor a halálba mentek. Olyan kicsik voltak, olyan elesettek, olyan reménytvesztettek. Gyermekem... nem, nem fogok sírni, ne féljen, csak a hangom remeg. A panaszkodáson már régen túl vagyok, csak az iszonyat maradt és az iszonyat nem panaszkodik. Amit most elmondok, pontosan és jól írja meg. Sivár, rideg volt a vidék. A vágány melletti egyetlen úton összeszáradt a sár. Ott topogtak a gyereklábacskák. Kiáltás nélkül mentek, mert nem tudták, mi történik velük. Ügy mentek hosszú sorban, mintha az iskolából jönnének. Szépen fogták egymás kezét, őreik megpatkolt bakancsban csattogtak mellettük. Újra akkor láttam őket, amikor engem is a többi asszonyokkal, lezárt vagonokban a halál felé vitték. Azt a helyet hivatalosan „rendeltetési állomás“-nak hívták. Szomjasak voltunk, éhesek, sok ott halt meg közülünk. Akkor ment el mellettünk a gyerekek vonata. Lassan haladt el a mi szállítmányunk mellett. Mi akkor már régóta ott vesztegeltünk. Lassan és csendesen ment útján, amelynek végén a kemencék füstölögtek. Amikor mindnyájan a rácsozott, kicsinyke ablak felé tolongtunk, hogy láthassuk a gyerekeket, megpillantottam az enyémet. Fiam! — kiáltottam és öntudatom utolsó fellobbanásában még láttam, amint megfordult, amikor kiáltásomat meghallotta, de akkor már a többi asszony ellökött az ablaktól, mert ők is látni akarták az övéiket. Egyikünk sem volt észnél. 12 Látja, ez az egész történet: láttam a gyerekemet a halálba menni. Hogy miért mesélem ezt ? Miért akarom, hogy ezt a szomorú történetet leírja, amikor e mellett az olvasók biztosan sírni fognak, s szívesebben olvasnának vidám történeteket szerelemről, meg más dolgokról; Azért meséltem el, mert most megint háborúról beszélnek. A mi családunkat már nem tudja darabokra törni a háború, az én ürességemből nem tud mit elrabolni. De vannak még asszonyok és gyerekek, akik ugyanúgy nevetnek, mint az én kis fiam, akik ugyanúgy fáradtan alszanak el és ugyanazokat a játékokat játsszák. Értük írja meg, hogy én őrködöm. Hogy őrködjenek ők is. Amikor az emberek háborúról beszélnek és a fegyvereket élesítik, én a megölt gyerekek kiáltására gondolok. Gondoljanak rá ők is. És amikor a parkokban sétálok, nemcsak azokat a gyermekeket látom, akik ott sétálnak, hanem azokat is, akik nem élték túl a háborút, akiket a vagonokba löktek, azokat is, akik még a halál küszöbén is azt kérdezték: Igaz-e, hogy a nap olyan nagy mint az ő tányérjuk? Jól hallom, mit mondanak az uszítók a háborúról. Anya vagyok, öreg, ezer éves, akit megtört az ezernyi fájdalom. Gyermekeim sírját senki sem számlálta össze, mert minden halott az én gyermekem volt. És senki sincs, aki csak egyet is visszaadna közülük, hogy kis kezecskéjével megsímogasson. Háború? Nem, sohase legyen háború! A halálba menő gyerekek lépése riadó legyen: soha többé háborút! Az én nevem Marie, az én nevem Katja, az ón nevem Rachel, ezer nevem van, s az egész világ örök anyja vagyok Vannak, akik .háborúról beszélnek, de én nem hallom ezeket a beszédeket. Csak gyetek-zsivajt hallok és a meggyilkoltak kiáltását. Kitárom karom, nézzétek, kitárom karom, hogy feltartóztassak minden szörnyűséget. Feltartóztatom. S ha szükséges, kezeimmel, amelyek már soha többé gyereket nem simogathatnak, kezeimmel szorítom össze torkát annak, aki háborúról beszél.
