Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-07-01 / 13. szám
j2&fzéetetés REGGELRE döntött. Hosszú, álmatlan éjszakája volt. Hol lerúgta magáról a takarót, hol a nyakáig húzta fel, hol vacogott, hol verejték ült a homlokára. De elhatározása már a leikéről leguríthatatlan szikla lett, mikor reggel hatkor öltözködésbe fogott. A felesége még aludt, nyugodtan pihegett az ágyban, mint akit nem érhet semmi vád. A bíró a saját ügyében is olyan alapossággal mérlegelte a körülményeket, mint hivatalos ügyeiben. Nem adott a pletykára, pedig tegnap délben is meggyőződött arról, hogy a felesége, tilalma dacára, fogadja a doktort. Pedig már megígérte neki, hogy ha nem jól érzi magát, az öreg orvost fogja hivatni. A megbecsülés, mely minden szerelem alapja, elpárolgott belőle. Szeretni csak azt lehet, aki iránt tiszteletet is érzünk. Ügy gondolt most feleségének szép, hajlékony alakjára, selymes hajára, gyönyörű ívelésű nyakára, mint ahogyan a múzeumban néz az ember egy szobrot. Nem lehet elfelejteni, de szerelmesnek sem lehet beléje lenni. Volt egy kislányuk, az a nagymamánál lakott a nagyvárosban, ott járt iskolába. A gyerek tehát nem volt akadálya a válásnak. Mert hogy válni fog, az most már holtbizonyos. A felesége már nyitogatta szemét, eszében forgott a tegnapesti jelenet, némán ébredt, szótlan maradt, az első hangot az ura szájából várta. Az ura gyorsan felöltözött, még a teát is maga készítette a konyhai gyorsfőzőn. — Miért nem keltettél fel, hogy elkészítsem a reggelidet? — kérdezte az asszony, kibújva az ágyból. — Ezután úgyis magam fogom készíteni, — felelte a bíró, száraz ridegséggel. Az asszony elsírta magát. Tehát? Igen. Mire hazaérek a hivatalból, már itt se találjalak. Elég volt. Égette a ház levegője, menekülnie kellett, csak a kapuban gyújtott rá cigarettájára is. A BÍRÓSÁG épülete a szokott hangulatban várta. Kocsik és motorkerékpárok álltak az utcán, aktatáskás ügyvédek siettek be a kapun, peres felek hevertek a fák alatt a fűben s paprikás szalonnát fogyasztottak nagy falat kenyér kíséretében. A segédhivatalban már kopogtak az írógépek, készültek a hivatalos iratok másolatai. A bírónak éppen tárgyalási napja volt. Az ilyen napok jók arra, hogy az ember elmerülhessen a mások bajába s elfeledhesse a magáét. Éppen volt egy olyan ügy is, melyet „előkészítő eljárásnak“ nevez a törvény. Ez az eljárás a házassági bontópereket előzi meg, s az a célja, hogy világot derítsen a válás szándékára, megállapítsa, hogy komoly és fontos ok készteti-e a házasfeleket a tragikus lépésre. Jobbján és balján egy-egy ülnök ült, értelmes munlfásemberek, a nép bírái, a nép józanságának, bölcsességének képviselői. Nehéz volt az eset. A férj mindenáron válni akart és semmiesetre sem volt hajlandó megbocsátani csapodár feleségének. A bírónak kötelessége, hogy mindent megtegyen a kibékülés érdekében. Amíg a házasfelek együtt vannak, mindent jóvá lehet tenni, de ha már ítélet vágja ketté kapcsolatukat, vége mindennek. zasság, amely hullámtalan, mint a hegyi tó? Mindenütt előfordul valami. Minél nagyobb sebek hegednek be, annál szorosabb összetartásra lehet számítani. Emberek vagyunk, s akkor vagyunk igazán emberek, ha nem zárkózunk el a megbocsátás elől. Csaknem fél óráig beszélt, egyre növekvő hévvel. Mikor látta, hogy a férj szemében megcsillan egy könnycsepp, odaszólt neki: — No, most szépen nyújtsa kezét a feleségének és tegyenek néma fogadalmat, de olyan fogadalmat, mely biztosítsa a másik boldogságát. — Kéz a kézhez simult, a férfi és a nő sóhajtott egyet, s vége volt a tárgyalásnak. A BÍRÓ nemsokára hazament. A felesége ott ült az előszobában, egy alacsony széken, mellette színükig megrakott útiláda állt, már nem fér£ volna bele egy batisztzsebkendő sem. Az asszony becsomagolt. A bíró, aki békéltetési tárgyalásról jött haza, egy pillanatra megtorpant. Még tele volt a nemrég elhangzott szavak tiizével, a ládához lépett, szinte elvarázsoltan szedegette ki belőle a rudarabokat s visszarakosgatta valamennyit a felesége szekrényébe. Falu Tamás — Nézzék,— mondja a bíró, — maguk már tíz éve házasok. Voltak boldog napjaik, voltak boldog éveik, szerelmük emléke sohasem fog kihalni szívükből. Azt hiszik talán, hogy van olyan háótá'MöLem. a perceket Vonatban ülsz már, közeledsz már. — De lassan jár a gyorsvonat! — Lépéssel mérem szobám hosszát S hallom is vidám hangodat. Hogy várlak minden porcilcámmal! Hogy számlálom a perceket. Türelmetlenebb a tavaszra váró mező, ó, nem lehet. Felhőtlen az ég, süt a nap már, de mily kicsiny e ragyogás szemed fényéhez, mit nem pótol sem gyémántfény, sem semmi más. Ifjú leányok vannak itt is, de hiába, ha tégedet úgy szeretlek, hogy nem is látom, ha rám egy másik lány nevet. Egy óra még és megérkezel. Megfoghatom a kezedet. Sétálunk majd és voltaidra pillangószárnyat képzelek. A széket majd a kötényével nagyanyám törli tisztára, hogy leülhess, ha hazatérünk s beköszönünk a konyhába. Veres János. 11
