Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

Móricz Zsigmond

Jftávi néni

Siessen, csak siessen. Szaporán no. Indul a vonat. Mari néni nagy siettében megáll.

— Jaj, én uram, teremtőm, csak tán nem hagy itt, run lelke.

Egy-két ember elmosolyodik, aki hallja. — Még a gőzösnek is legyen lelke ? Az embernek sincs manapság!

Mari néni megrándítja a hátán a zajdát jobbra-balra; egyik markába a kis lánya kezét, a másikba egy nagykalapos kis úri gyerekét szorítja és nekiered a futásnak.

— Álljon meg lelkem, álljon meg! — kiabál a kalauznak. — Álljon meg jó ember, ha már ide kijöttem, csak nem hagy itt. Mi lenne belőlem, szentúristen.

— Sose, kiabáljon, mama, nyitva az ajtó, szálljon be.

Mari néni nagy keservesen felkapaszkodik. A gyerekeket a kalauz rakja fel utána.

Jaj, hálaistennek, no még így nem szalasztott meg az eső se. Pég a múlt héten rendin vöt az a sovány kis samyú, osztón ránk gyiitt a nagy zivar...

— Menjem csak beljebb, menjen.

A kalauz becsapta az ajtót s arra megindult a vonat. Mari néni pedig benyit a szakaszba, ahol tömve van már minden hely.

— Dicsértessék, köszön be nagy tisztességgel. — Itt se vártak engem. — teszi hozzá.

— Miért néni é — kérdi egy tréfát szimatoló lakatoslegény.

—- Hát csak azér, mer hál nem Itatták üresen a helyem.

— Dehogyis néni, akad itt hely, ha másutt nem, akár az én ölemben is.

— Énnye be jó lesz. Már én magam csak elállók, de ezt a kis fiút odaültetem, ez nem bír állani. Kolerás.

Az egész népség elkezd nevetni. A szomszédok mind nagy gaudiummal nevetik t. ayalka fiatalembert. A parasztok hangosan kacagnak, az urasabb mesterfélék félszájjal mosolyognak. Egyszerre publikummá lesz a társaság в úgy figyelnek az öreg nénire, mintha színpadon ágálna. Egy ideges úriasszony, aki nem rangja, hanem tárcája miatt utazik III. osztályon, felkerekedik és elmegy sápadt kényes kis lányával a következő szakaszba, új helyet keresni. Nem tudni, mitől fél, a kolerától-e, vágj' a megindult diskurzustól. Mári néni siet telepíteni a gj'ermekeit.

— Így drágaságaim, jól viseljétek magatokat.

Aztán leoldja hátáról a nagy batyut és megpróbálja felszorítani a már telerakott polcokra. Ha helj' vóna. De nincs. A nagy lakatoslegény meg se mozdul, hogj’ segítsen; csak nézi {{ásson ki a szeme). Azért akad segítség is.-— Jaj, hálaistennek, mán ha csupa állok is hazáig, mondja a néni s letelepszik szűkén a gyerekei mellé örvendve, hogy a nagy gondon túl van. — Csakhogy itt nem maradtam. Teremtőm, mi lett volna belőlem, szegény árvából.

Egy hirtelen nevető kisasszonj- a szeme közé kacag.

Maga árva. néni 't

— Tán nem vagyok árva? De bizony már húsz esztendeje. Nincs nekem sem apám, sem anyám, nincs, aki meglazsnakoljon,

Mindenki nevet, ö maga is, a tréfáján s szemérmesen emeli szája elé a balkeze mutatóujját, csorba fogát takarva.

— Pesten vöt, néni? — kérdi egy vaskos ember, nyilván kocsmárosféle, aki ért az asszonyok nyelvén.

—■ Ott, az ördögfészekbe.

Nem tetszik magának Pest ?

— Tetszik nekem, de azért annak örülök, hogy egyszer kiszabadultam belőle. Óh, Isten, még hogy vénségemre kilencvenkilenc garádicson kellett felmásznom, hogy legyen hová le haj - tani a fejem éccakára. Mán azt hittem, egyenesen az egekbe lyukadok ki. Az olyan kis fekete, setét hrízba, mintha csak a pokolból nyílt volna. Sose is hiszem én ezután, hogy odafent van a mennyország. A van ott, а /шко1.

Hát nem jól mulatott ?

Nem kelt nékem mulatsríg. KI vagyok én már attól. Hanem egy kis jó téfeles paprikáscsirke, az a jó balatoni levegő, meg a csendes mise bizcmy jól esik. Ez meg. úgy láttam. Pesten mindenik meghótt már.

— Nem elég, hogy van szíriház? Lehet mulatni eleget, Maga sehon se rőt?

— Dehogy is nem. Elcipeltek engem mindenfelé, még a muziba is.

Mindenki kacagni kezd, mert valami jó viccet vár. Mari néni nem is késik vele.

— Egy fiatalember a vízbe ugrott, jaj, úgy odakaptam a szememhez, azt hitlem. beleloccsan.

Valami süldő diákgyerek, aki a kocsi szögletéből jött elő figyelni, hatalmasat kacag rá, mintha csiklandoznák s ettől kezdve szájtatva lesi a néninek minden szavát.

Ott is úgy nevettek rajtam. Azt hittem én, beleloccsan, pedig csak kép vöt.

Ö maga is nevet, jobbra-balra ingatva a fejét. Az utasok jóleső érzéssel néznek az öregasszonyra, aki olyan dicséretes kivétel a morgó öregek közt... A túlsó pádon ül egy vénasszony, az oda is dünnj'ög a szomszédjához:

— Be meglátszik eccerre, aki sose dógozott életibe, A nem sok hátyi fát cipelt haza az erdőből, mióta megvan.

— Hát a ligetbe nem vöt? — kérdi egy ember, aki átkönyökölt a szomszédból s igyekszik témát adni, hogy valahogy el ne hallgasson Mári néni. A többiek nagy kíváncsisággal figyelnek rá. A ridegség eloszlik, olyan egy társasággá lesznek, mintha mind ismerné egymást gj-erekségük óta.

— Dehogy is nem nótám, ott megfájdult a fejem. Ó minek is annyi ember egy országba, aki ott vöt. Jól jártunk, hogy nálunk nincs annyi ember. Ki győzne azoknak csak egy fröstököt adni. A pedig a legkisebb evés. Még ha mind olyan vóna, mint a kis vőlegény, meg a csepp menyasszony. Ilyenek voltak, ni. Az én Márim bizigen nagyobb, pedig ez még csak ötesztendős múlt, Oszt aszongya egy ember, aki olt kiabált, hogy a lány harminckét esztendős, a fiú meg huszonhat. No, jól megnőttek, mondok. Sok eső járt nálatok. Éppen jó volnál kazalrakóiutk. Az isten is annak teremtett.

Olj'an édes tréfával beszél, hogy csak úgy kuncogva nevet rajta az ember. Sajnálják félbeszakítani. Csakúgy nyelik a szavát. De nj'ílik az ajtó, bejön a kalauz. Ez végét szakasztja a dévánkozásnak. Ki-ki elkomolyodva kapkod a zsebe után s kotorássza elő a jegyet. Vájjon megvan-e, mert hisz épúgy el is veszhet, mint ahogy megmaradt. Mári néni is kioldja a kendője csücskéből a jegyet. Zöldet, II. osztályút. Végigvárja, míg hozzáér a konduktor. Az meg csak ránéz a jegj’ére, megkérdi hová megj' s otthagyja. A néni meghökken. Nem kell? Úgylátszik nem, mert elmegy a kalauz.

Megijedt magától, olyan drága jegye van,

— Szentistván jegye ez. Ezért engem vissza is kell vinni.

— Mikor jött fel ?

Máma szombat, Szeredán.

— Én éppen ma egy hete, — fordul hozzá bizalmasan egy olj'an béresasszony.

10

— Ó, Isten ments, hogy én egy egész hetet itt

lettem vóna. Mán inkább vagyok a temetőbe —■ csószné... Annak legalább békességben lehet aludni. De én itt soha le nem hunytam a szemem éfjélutánig. Csak legalább azoknak a villanyoskocsisoknak parancsolná meg a király, hogy ruipszállat uUín ne szaladgáljanak az utcán, mint a bolondok...

A kalauz visszajött.

Hát mama, fizet 12 korona 80 fülért.

— E nem jó? — kérdi könj'örögve, ijedt pillantással a néni.

— Nem. Az eljárt. Az este még hazamehetett várra vele. Ma nem.

— No, Dezső! Ez érted- van! Drága gyerek vagy te! Rád kellett várni.

A közönség lesi a nénit. Mind heccet vár. Hogj' nem fog fizetni. Pedig muszáj. Nézik a kis úrfit, aki lehúzza a nyakát és úgy ül, mint aki valami nagy rosszat tett. A néni lehajtja a fejét, sorba felemeli a szoknj'áját, a legalsónak a zsebéből kiveszi a bugyellárist. Aki szembe ül vele, úgy látja, síró vörös lett a szeme. Aztán megrántja a vállát. И Azér nem tesz kódussá — mondja s kivesz egy vadonatúj húszkoronást.

— A fizet, akinek van, —- erősiti a kalauz is ingerkedve.

— Hát ha nincs, akkor nem kell fizetni? — kérdi tréfára készen Mári néni.

— Nem. Akkor szabad gyalogolni a vonat

után.

Mán akkor inkább csak van. A kalauz elmegy.

— No Dezső, e kellett nekem.

A fia?

— Ó, Isten ments. Suszter ennek az apja A falunkból házasodott. Ott lakik a nagyapja nálunk. Oda viszem az árvát, Mert az apja, meg az anyja úgy vgn-nak... Külön...

Legyint a kezével a becsületes öreg aezszony, aki nem tudja megérteni, hogy lehet, hogy az ember meg az asszonya nem bírják ki együtt. De még restelli is egy kicsit, hogy ő maga is belekeveredett a dolgukba.

— Szegény asszony gyárba jár, — magyarázza. — Ó. Úgy csinálta össze a kis holmit a gyereknek... Má mindegy, ehnszem az öregapjáékhoz. Az a pár forint se ide se oda...

Jön a kalauz, hozza a jegyet. A néni átveszi, azt is, a visszajáró pénzt is.

— De hallja-e? Nekem most már külön kupét adjon. Mer én duplán fizettem, megérdenüem. Lássa-e, milyen uras jegyem van.

Megint nevetnek az emberek, tódítják is, ki ezzel, ki azzal, hogy igaza van.

— Külön kupét, anyámasszony? Adok én, de magam is bennmaradok.

— A kell nekem éppen. Legalább nem én ijedek meg.

— Hát ki?

— Maga.

A férfiak gonoszul kacagnak. A nagy koesmárosember az öklével veri a térdét s a fejét rázza, mint amikor olj'at hall az ember, amin eláll az esze. Meg is szólal.

— Fene asszony maga, nénim. Maga az ördögtől se fél.

— Inkább féljen az éntülem.

A kalauz szigorú arcot ölt.

— Várjon csak, mingyárt megijed maga intőlem is. Ki mondta magának, hogy még ma is jó a jegy? A rokonyok?

Ó, nem. Dehogy.

Hát ki? A kalauz?

Nem. Asse,