Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1. szám
Hát kicsoda? — Aki mindent tud. A bakter. A nép jobbra-balra dől a nevetéstől. — Az a maga lánya? — vallat tovább a kalauz. — A lyányomé. Nincs-e még három éves? •— Hogy gondol olyat. — szól igazán megszeppenve a néni, — a világért se!... A kalauznak épj>en elég ennyi. Meg van elégedve a helyreállított tekintéllyel s elhiszi szentül az asszony szavát, aztán tovább sétál. — Te. kis cudar, — paskolja meg a nagypufók lány hátát a néni. — Majdnem te is bajt hoztál rám, mint a Dezső. Mán teérted pedig nem fizetnék. Te nem vagy idegen. Minek nyósz így, mint a répa. Lám, az a csepp menyasszony a Városligetiién még most is biztosan ingyen utazik. — Hová való maya. néni ? — kérdi a szomszédja. Balatonszeder várra. Tudja az úr, hol van ? Tudom. .4 Balaton mellett. — Ó bíz a nem igen. Én ugyan azt hiszem, hogy /’(/rizs mellett. Annyit kell fizetni. — Mondja, nuiguknál mindenkinek ilyen jó kedve van ? — Még jobb is. Van, aki táncol is jókedvébe, kivált a fiatalja. Lehet ezt csendes mosolygás nélkül hallani? — Maguknál is nagy a drágaság? kérdi egy- szikár [»esti asszony. — Bizony ára van mindennek, hál Istennek. — Hogy a tojás? — Most jól veszik. .4 nyaraló urak megfizetik. Három egy hatos. Ha osztón elmennek, adunk ólát egy hatosért, meg h ltot, meg tizenhármat. Egy hatosért? — kérdi a ténsasszony. Hát. — Az már nem igaz. Olyat még nem hallottam. Tizenhárom tojást egy hatosért. — Akkor jó lesz, ha elnéz mifelénk. Legalább csudát lát egyszer. A kocsi túlsó felén a másik vénasszony nem állhatja tovább, feltápászkodik a helyéről s előbbre jön. — Ó, be sok hiábavalóságot tud, hallja-e? Ijátszik, hogy nem sokat dolgozott életyibe. Méri néni ránéz a békétlenkedőre. — Én se léptem kétszer egy nyomba, — mondja csendesen. — Nem tudom, hány bátyi fát vitt haza világéletében az erdőről? — Hová való maga ? Baki туtőre. — ügy ? — szól csípősen Méri néni, — hát akkor maguk hordták el a mi fánkat. Lássa, azért vénült meg. A közvélemény megint Móri néni részén van, de azért már ő maga is kezdi unni a nagy szereplést. — Nem tud az úr újságot olvasni tőlem, szól a szembemilőhöz, aki egy nagy újságban lapoz, de mindig csak ró figyel. Tudok én. — Jaj, el is vész abba a nagy tudományba. Osztón mennyiért adták azt ? — Öl krajcárért. Mári néni megcsóválta a fejét. — A mán tuigyon ócsó. Harmadfél garasért még én se hazudnék annyit. Pedig hiába nevet, szívesebben hallgatnak engem, mint a papot, mert én eccer se mondom, hogy: ne vétkezzetek, mert a pokolba küldelek áita bénél Ezzel a gyermekeihez fordul, akik megéheztek s a nyakán nyügösködnek, hogy adjon már enni nékiek. Jifi Wolker: Ballada a fűlő szemeiről A gyárak állnak, az utca halott, a holdudvarban alvó csillagok. A városra feküdt az éjtszaka. nem éber, csak egy épület maga. Mint száj, kiáltja szét a sok tüzelő ablak, hogy üvegük mögött a népek, rudak, rézfogantyúk és katlanok dohognak s tíz munkás karja vasbafogva jár, hogy szemük fénye elváltozzék s legyen fénysugár. „Antal, villanytelep fűtője, tégy a tűzre !“ Antal ma is, mint huszonöt éve már, a katlanajtőt vaslapátjával kinyitja, a láng vörösen felszisszen, kiszáll. — ím a tüzes kemence s if ja! Antal két tűznél edzettebb kezén egy nagy lapáttal tűzbe száll a szén. S mivel világosság csak emberből fakad, szemevilágából is belobban egy darab s a réti virághoz hasonló kék munkásszemek vasdrót-erekben szerteúsznak a város felett s a kávéházban, színházban, családok meleg otthonán kígyóinak, fénylenek.“ „Elvtársaim, villanytelep munkásai, oly különös a feleségem, ha belenézek a szemébe, sír. hogy átkozott a férje. Hogy- más a szemem, mint sok éve. Midőn az oltár elébe vezettem, nagy volt, friss, kerek kenyér, üres tányéron két szem morzsa maradt belőle most. mely mit sem ér.“ Az elvtársak kacagnak. Antal velük nevet, s az éjben, melyet díszít villanyesillag-tömeg, az asszonyokra gondolnak és elmerengenek, mert úgy képzelik azok. mint a gyermekek: a férfi azért jön a világra, hogy övék legyen. A katlan újból nyílik, mind súlyosabb a kéz s mind súlyosabb a lapát, a vas. A nőt megérteni nehéz, az ő igazuk más. de az is igaz. Képül a szén, Antal szeme-virágja rajta, nem tudja tán kényszer hatalma hajtja, mert a férfi a két széles, tüzelő szemmel rugaszkodik a föld felé, melyet közéjük tenne s nap, hold: szerelem, termés sugarával övezve hágna a küszöbön által. És ekkor Antal, a fűtő, az este, hol a nagy lángoló kés üzeme világát nyeste, a katlannál fölfogta huszonöt év nyűgét, s ez. érezte, férfias halálhoz elég — s a fényes éjtszakába ordított egy nagyot: „Villanytelep munkásai, elvtársaim, nem látok, vak vagyok I“ Az elvtársak szaladnak, csak szörnyednek hiában. És viszik haza, viszik a kettős éjtszakában. Az egyik éj küszöbén az asszony sír, vele a gyermek. A másik éj küszöbén nyílt ajtaja a mennynek. „Én egyetlen uram. egyetlen Antalom, hogy így most hazatérsz, szokatlan ez nagyon. Mért is szeretted úgy a szörnyű vasszüzet, az átkozott személyt, a lapátot, a tüzet? Miért is kell a férfinak a világon két szerető? I\A ______21— 6* Ut "II HZ "K j >nt a másikat meg ő... A vak nem hallja, elnyeli a mélység, sötétség karolja, vonszolja sötétség. A sebzett szív kebléből elrepes, a világon már más kötést keres, de a sötét vakságot át víg lámpafény szeli, nem is lámpák azok: valaki szemei — az élet fölött a te szemed ragyog száll tova, hogy tündököljék, lásson, meg ne haljon soha, tested megkínzott cserepe fölé kinőttél és alul nézed magad, fűtő, amint fekszel világtalanul. A munkás halhatatlan, a munka él. Antal haldoklik, a villanyfény zenél: Asszonyom, asszonyom, ne sírj! 11
