Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

Móra Ferenc:

НЫксащаМ lÓMm^

Kérdem a házigazdámat, az erdőőrt, hogy van-e ebben a tartományban temető.

— Van, — azt mondja — az erdő főnyiladéka egyenesen annak visz. Táji az ántikrisztust akarja látni az igazgató úr?*) Mert azt mondják, az ott őgyeleg mostanában.

Meglepett a dolog, mert úgy tudtam, hogy az ántikrisztus vagy nyolcszáz esztendővel ezelőtt őgyelgett utoljára a földön. Azelőtt Néró császárnak hívták, meg Decius császárnak, utoljára pedig Frigyes császárnak. Ez a császár akkoriban uralkodott a művelt Nyugaton, mikor minálunk a tatárok élték világukat. A művelt Nyugat éppen őmiatta nem mozdíthatta értünk a kisujját se. Sok istentelenségből reáismert az akkori pápa, hogy ez a császár az a valóságos ántikrisztus, akiről az írás beszél. Rosszabb még a tatárnál is, tehát legelőször ezt kell kipusztítani a világból.

Ez nem az lesz, — nevetett az erdőőr, miután így lefordítottam neki a világtörténelmet az 6 nyelvére. — Ez egy mezítlábas, rongyos öregember, nagy kopasz homloka van neki és már többnek megjövendölte, hogy itt a világ vége.

Egy öregasszony vizet merített az udvaron, az is beleelegyedett a beszédbe. Jussa volt hozzá, mert éppen ö volt az a bizonyos, akire a mezítlábas ántikrisztus ráadta az ijesztet. Benézett a kerítésen és egy ital vizet kért az isten nevében, ő odaadta neki a vödröt, az majd kiitta egy hajtásra és aztán megkérdezte szokás szerint, hogy „no, mire végzik kendtök?“ Alz asszony erre elkezdett sopánkodni, hogy a szárazság miatt nem lehet szántani és ha a jóisten le nem tekint ránk és egy kis esőt nem ád, akkor jövő ilyenkorra nem lesz kenyér.

— Könyér lössz, — bólintott a kopaszhomlokú ember, — csak olyan nem lössz mán jövő ilyenkorra, aki mögegye.

Azzal az ember továbbment az erdő iránt s az asszony csak most vette észre, hogy egy kis koporsót visz a hóna alatt. Hogy mi lehetett abban a koporsóban, azt senki élő ember nem tudhatja. De az szent bizonyos, hogy az illető nem lehett egyéb, mint az ántikrisztus.

— Dehát mi bizonyossága van róla, lelkem, hogy az volt?

— Hát az, hogy mög tudta mondani a világ végét. Másoknak még őgyöbet is mon-. dott. Hogy hatvanéves háború lössz és abban mög köll halni mindenkinek, hogy lőgyön kinek föltámadni az ítélet napján.

Nagyon rákívántam a prófétára, aki majdnem olyan misztikusan viseli ugyan magát, mint a Népszövetség, de valószínűleg kevesebb fizetést húz érte a népektől. Most mér elszántabban vágtam neki az erdő főnyiladékának. (Én ugyan csak főútnak mondanám, de nem akarom magam lenézetni az erdőörrel. Bizonyosan van annak oka, hogy őt hivatalos nyelvre tanították a szakiskolában. Növekszik tőle az önérzet. Mindjárt rengetegnek érzi magát a homoki erdő, ha azt hallja, hogy őneki főnyiladéka van.)

Jól szolgált a szerencse, mert kitaláltam az isten kertjébe, amely egy-kétszAz fakereszttel van beültetve. Az ánt ikrisztust se kellett keresgélnem, ott ült a kiskoporsón, a vasfeszület tövében.

Köszöntem neki, fogadta. Ahogy az idevaló illemtan megkívánja, én adtam fel a kérdést.

— No, mire végzi, bátya?

— Könyerezők, nézze.

— De hálaistennek, hagymája is van hozzá, úgy nézem.

— Van. Itt terőm a sömlyékben. Vadhagyma.

Móra Ferenc a szegedi múzeum igazgatója volt.

Vöröshagyma, fokhagyma?

— Nem, csak olyan vadhagyma. Nincs enn< к se íze, se bűze, de telik tőle az embör.

Az írás szerint az ántikrisztus minden jóban dúskál. Nem tudtam, hogy a vadhagyma is a világ javai közé számít.

— Hát ez miféle koporsó, amin ül ?

— Ez? Nem koporsó ez, kérőm. Ez a köszörűkőnek a vályúja vót, addig, még nem érvénye8Ítöttem a követ.

— Mit csinált vele ?

— A pulinak a nyakába kötöttem, mikor belehajítottam a csordakútba.

— Ejnye, ejnye, hát hogyan lehetett már olyan tenni.

— Nézze, borzasztó sajnáltam, mert röttentö okos jószág vót. De már annyi esze nem vót, hogy a vadhagymát is meg tudta vóna önni, mással mög nem tudtam tartani. Hát, mondok, mit kínlódjon szegény pára. Osztán mög ebzárlat is van, előbb-utóbb úgyis csak szöröncsétlenül járt vóna.

— De azért mégse lett volna muszáj éppen a csordakútba dobni.

— Nem iszik mán abbul eönki, kérőm. Kiveszött mán errül a csorda régön. Se kávája, se vályúja mán a kútnak se.

Torkán akadhatott a vadhagyma, alig bírta kikrákogni.

— Neköm is tehenem vitték el először. Úgy két esztendeje formán lőhet. Jól mondom, úgy-e? Mikor a Boris meghótt.-Meg kellett mondanom, hogy nem idevaló ember vagyok én. Nem tudtam, mikor halt meg Boris, se azt, ki volt, mi volt.

— Dehogy nem tudja. Nagy haláleset vót az. Kikirösztelték azt még az újságlapokban is. Ehun-e.

Elökotort valahonnan az inge derekából egy régi újságlevelet.

— Maga tán tud írást?

— Tudok.

— No, akkor mögtalálja benne. Ott alulformán lössz.

Nagyon alulformán volt. Kis rendőri hír, amivel éppen csak a szó több: „Tűzhalál a becsületért. K. Mátyás alsótanyai gazdálkodót falopáson érték a város erdejében és letartóztatták. Felesége annyira szívére vette a szégyent, hogy kétéves lányával együtt belebújt az égő kemencébe, bele is égett.“

— Én szőttem ki a csont jaikat a szénvonóval — hajtogatta össze az ember az újságot.

— Mert három nap múlva kieresztőttek. Meggyőződést szőröztek róla, hogy nem én vótam a falopó, csak az üllető az én nevemet mondta be.

Fordulnak elő ilyen esetek a világi életben. Csak nem mindenki olyan szerencsés, hogy három nap alatt tudódjon ki az ártatlansága. Azért jobb volna az ilyesmit kártyán kivetni, mert az gyorsabban megy.

— De hát akkor maga se erre a tájra való, ha alsótanyai? Mi keresete van itt? Bérlő még?

— Az mán régőn elmúlt, kérőm. Először elvitték a tehenet. Aztán a disznómat. Aztán még mindent az ég-világon, amit löhetőtt. Nem mondom, haladékot is adtak, az adóra is, mög az áréndára is, de hét mit ért ez? Mentül nagyobb volt a hátralék, annál többet fiadzott az adó is, mög az árenda is. Erre aztán kitöttek a tanyábul. No jó, mindég a magam szőgénye vótam, de most beálltam másénak. Beszegődtem bőrösnek. Gondoltam, magános embör úgyis mögél. Én most is éltem vóna, de a gazdát ellicitálták. Ördög Lila Józsefnek hívták, Feketeszélőn, tán üsmerte is.

Aztán ide szegődött be?

Gondoltam, szöröncsét próbálok. Szerviában is jártam mán. Hitvány világ van most mindenütt. A kudusnak annyit se vetnek, mint ezöknek előtte a kutyáknak.

— Úgy nézem, itt mégis csak megtelepedett.

Hát addig, még a vadhagyma ki nem fagy a fődbül. Hozzá való könyér csak mégis akad, mert itt tehetősebbek a népek, mint másfelé.

Nagy lélekzetet kell venni arra, hogy itt tehetősek a népek. Aztán azt is meg kell tudnom, mennyire vagyunk a világ végéhez.

— Hát az ántikrisztusnak hallotta-e már hírét, bátya?

Behajtja a bicskát, amivel a vadhagymát hozzáporciózta a kenyérhez. Most látom, hogy nem bicska az, hanem borotva. Nyugodtan felel, egy kis elgondolkozás után.- Nem vélök rá. Nem vót vele találkozásom.

Elmondtam neki, hogy öt keverték ilyen nagy hírbe. S hogy hatvanéves háborút is jövendöl tettek vele. Csak annyit mond rá, megvonva a vállát:

— Fantáziásak a mostani népek.

A jóisten nem veszi nekem rossz néven, hogy sokkal simogatóbb szemmel néztem a rongyos ántikrisztust, mint a nevezetes császárokra néztem volna, akiknek halhatatlanság jutott életben-halálban. Azon tűnődtem, mi lesz, ha a vadhagyma elfogy. A borotva vet-e véget egy senkitől nyilván nem tartott életnek, vagy a fagy, valahol az árkok fenekén.

A jóisten azonban nemcsak a császárok életét tartja nyilván. Két fegyveres pusztázó csörgött be a temetőbe. Rendőrök a tanyai központból.

— Gyerünk, tatám — mondták barátságosan az antikrisztusnak. — Hát kend az a híres?

Aztán nekem magyarázták:

— Rémítgeti a népeköt mindönfelé. Pedig anélkül is mög vannak most kompolyodva.

— Kap egy-két hónapot, úgy-e?

— Löhetségös, hogy majd csak új esztendőt köszöntem szabadul ki.

Új esztendőkor még nagyon hideg van. Csak akkor kezd el uralkodni a téli isten. A semlyékek még álmukban se teremnek vadhagymát. Azon tűnődöm, hogy meg kellene kérdeznem valami jogászembert, mit foghatnék rá az ántikrisztusra, hogy legalább a feltámadás napjáig biztos fedele, kenyere legyen.

I

m

Szabó Béla:

Mint szemünk fény ét..

Szabó Béla mindig a munkásosztály írója volt. A „Mint szemünk fényét...“ című regényben a mai falu életét festi. A regény arról szál, hogyan szilárdul meg egy délszlovákiai faluban a szövetkezet, hogyan győzi meg a pártszervezet a parasztokat a szocialista szövetkezeti gazdálkodás előnyeiről, hogyan válik végül a falu szövetkezeti községgé. De Szabó Béla regénye nem pusztán krónika. A szerző szeretettel rajzolja meg alakjait és megszeretteti őket az olvasóval. Felvonulnak előttünk a párt régi, bevált harcosai: a kemény, megalkuvást nem ismerő Kalinovszky, a két Rózsa-fivér, Takács Teri csupaszív, igaz bolseviklelkű asszony és mellettük a ma fiataljai, a szocializmus harcosai: Kiss Feri, az újságíró, Hoszpodár Janó és Fehér Ágnes, no meg Popp Pali, a bátorszívű úttörő, akik az 6 vezetésük alatt, az 6 példaképükön tanulva fejlődnek igaz emberekké. Mind élő emberek ők, beletartoznak a mai falu lüktető életébe, valóságába.

Szabó Béla harcos regénye fontos szerepet tölt be a csehszlovákiai magyar írók fejlődésében, mert ez az első nagyobbarányú mű, meldet a születő szocialista falu problémájának szentel az új szlovákiai magyar irodalom.

M