Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
EZ T0RTENT leningrádban Csakovsklj szovjet lró művéből Reggel Anna Vasziljevna ébresztett fel. Ettünk egy-egy darab szárított kenyeret és egy kis szalonnát az élelmiszeradagokból; mentünk összehívni az embereket. Sziverszkij még aludt. Amikor felkeltettük, beszélni kezdett, hogy ma aligha tudja elhagyni az ágyat, olyan rosszul érzi magát. De szóhoz se engedtük jutni, azt mondtuk neki, hogy húsz perc múlva az iskolában várjuk. Azután beszóltunk Katyához és Valjához. A két lány már talpon volt. Együtt indultunk az iskolába. Ott még mindig kutya hideg volt, pedig befedték az ablakot. Az ágynemű jéggé fagyott az ágyakon, össze kellett szedni: majd akkor ágyazunk meg, ha felállítottuk a kályhákat. A padlót újra ellepte a dér. Ma azonban már ez sem ejtett kétségbe. Most már biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Csak azt sajnáltam, hogy a szoba félig sötét, pedig olyan napos, derűs idő van!... De mit tehettünk, ebbe bele kell nyugodni.. Ügy határoztunk, hogy Anna Vasziljevna meg én elmegyünk a kályháért, Szoverszkij meg a lányokkal letisztítja a bejárat lépcsőjét. Szánkókat a házfelügyelőtől kaptunk, egyúttal megkértük a kályhák beállítására is. Azután elindultunk a gyárba. Minden különösebb viszontagság nélkül értünk oda. A Lityejnaján ugyan tűzbe kerültünk; félórát kellett várnunk, mert a lövedékek valahol a közelünkben csapódtak be. Irinát nem találtuk a gyárban, de az irodában írásbeli üzenetet hagyott, hogy a kályhák elkészültek, lent vannak a szobánkban Lementem és csakugyan megtaláltam a két kályhát, csövekkel együtt. Nyikanor Szemjonovics megtartotta szavát. Amikor a városon át a gyermekotthon felé cípekedtünk, a hetedik mennyországban éreztem magam a boldogságtól. Ha nagyon akarunk valamit — gondoltam, — mindig véghezvisszük! Cgy éreztem, ezúttal sokkal gyorsabban hazaértünk, mint először. Már messziről észrevettem lányainkat. A kapualjban dolgoztak. ünnepélyesen húztuk a két kályhát az iskolához. Sziverszkíj a lépcső tetején állt, egy kis csákánnyal törte a jeget. Komor volt az arca. Anna Vasziljevnával egyelőre a kapu alá állítottuk a kályhákat és felváltottuk a lányokat. Igaz, a lányok — hiszen róluk még semmit sem mondtam! Kanya. az egyik, magas, nagyon fiatal lány volt, alig több tizenhét ezstendővel. Rövidlátó lehetett, mert mindig összehúzta amúgy is kicsi szemét. Arca nagyon sovány volt. Valja, a másik, talán még fiatalabb; teltnek látszott, de bizonyára csak a sok mindenféle ruhadarabtól, amit magára vett. Anna Vasziljevna elmondotta, hogy a háború előtt a középiskola legfelső osztályának tanulója volt a két lány. Most szünetel a tanítás. Katya az anyjánál lakott, de anyja nemrég meghalt. Meghalt Valja nénje is, akinél nevelkedett. Letisztítottuk a lépcsőt, a havat kiszórtuk az utcára. Már valóságos kis hóhegy volt a kapunk előtt. Az utca másik oldalán egy asszony közeledett. Megállt a házunkkal szemben, csodálkozva nézte foglalatosságunkat. Arcán valami mosoly futott át, csakúgy ragyogott tőle. A munka hevében örömmel töltött el, hogy nem vagyok egyedül, hogy új barátokat szereztem. Mennyi barátra tettem szert a háború alatt és milyen különösen futottak össze útjaink! Eszembe jutott Szenyának, a ladogai sofförnek mondása: minden leningrádi kapcsolatban van egymással és ez a kapcsolat a háború után sem szakad meg. Nagyon hamar kifáradtam, de tudtam, hogy a többinek is nehezére esik a munka és nem tettem le a lapátot. Ügy éreztem, mintha valami kincset ásnék — a régészek érezhetnek hasonlót ásatások alkalmával. Lapátom végül csengve ütődött a lépcső kövébe. Anna Vasziljevna szintén szabaddá tett már egy lépcsőfokot, nemsokára mindannyiunk lapátja a köveken csengett már. A legkisebb hófoltot is leszúrtuk a lépcsőről. Munkába merülve nem vettem észre, hogy az utca másik oldalán még mindig ott áll az asszony és néz. Csak állt, nekidőlve a falnak és már arra gondoltam, tálán nem érzi jól magát; de aztán láttam, hogy munkánkat figyeli Mit érezhet most az a nő? Ment a kihalt, behavazott városban és egyszerre csak embereket lát, akik a mostani Leningrádban szokatlan munkával — lépcsőtisztitással foglalkoznak. Bizonyosan azt gondolja: „Valami történt, biztosan történt valami, különben miért tisztítanák a lépcsőt ezek az emberek ? ... Talán ma megint növelték a kenyéradagot? Vagy győztünk valahol, Leningrad alatt?... De bármit gondolt, tudtam. jólesik néznie a munkánkat, ez reményt ébreszt benn° Hamarosan végeztünk a lépcsővel. A nap további részét új munkásaim bejelentésével töltöttem. Bárhogy kértem, mérgelődtem, makacskodtam, hogy legalább két-három embert adjanak mellém — hasztalan. Csak azt ígérték, hogy fát küldenek; megemlítették, hogy holnapután készen kell lennem az első gyermekcsoport fogadására. Addig is tudtam, hogy két nap múlva megérkeznek a gyerekek, mégis nagyon felizgatott a figyelmeztetés. — De orvost legalább tudnak adni ? — kérdeztem. Hiszen maga féligmeddig orvos — felelte halvány mosollyal a kerületi egészségügyi osztály egyik tagja, idős és fáradt ember Elmentem. Másnap a házfelügyelő segítségével felállítottuk a kályhákat és a csöveket kivezettük az ablakon. Alig vártam már, hogy befűthessek, azonban egyelőre nem volt mivel, kétségbeejtett az a gondolat, hogy hátha az egészségügyi osztály nem teljesíti ígéretét, nem küldi Idejében a fát. Nem találtam helyemet, annyira nyugtalanított a fa kérdése. Már arra gondoltam, „beosztottjaimhoz" fordulok, hoznának néhány megmaradt bútort, hogy legalább legyen először mivel befűteni... Amikor már minden reményem semmivé lett, este váratlanul fával megrakott tehergépkocsi állt meg az iskola előtt... Micsoda hófergeteg van ma!... Hordja a szél a havat, nem látni semmit. Szúrós a hó — mintha érdes kesztyűvel simítanák az arcomat ... Mintha minden összefolynék: hóbuckák, házak, emberek. Nem latszik az ég, nem látszik a föld. Nem messze az iskolánktól, valamelyik ház tetején áll egy szélkakas. Talán eltört benne valami, ördög tudja, de a legkisebb szélben is panaszosan nyikorog. Nyikorog, csikorog csak találná el már egy lövedék.
