Newyorki Figyelő, 1997 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1997-07-31 / 7. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1997. július 31. A BÖJT TRAKTÁTUSA BENEDEK ISTVÁN GÁBOR: Képzelhetik, milyen állapotok uralkodtak akkor a Klauzál téren, ha az okos Klein, a kis Klein, a ferde orrú Klein, aki úgy ismerte a Misnát, a Gömörét, hogy a tudós József körúti rabbik is csak csettintgettek, bólogattak a neve hallatán, elment ingvarrónak. Ahelyett, hogy az ortodox iskolában a gyerekeket tanította volna. De a háború után ilyen szomorú helyzet alakult ki. Mintha a tíz csapást a zsidóknak kellett volna elviselniük. A kígyókat, a sáskákat, a vérözönt. Mert még akik visszajöttek is a lágerekbó'l, a munkaszolgálatból, ha tudtak elszöktek Amerikába, Palesztinába. A chédereket, a jesívákat bezárták, a kis síleket, a szobányi imahelyeket föladták, megszüntették. Maradt egy mikve? Mi az? Egyetlen rozzant vágoda? Micsoda szégyen! Az Örökkévaló csillogó koronája, a Tóra ékessége, a pesti közösség a sárban, megtaposva. Szerencse, hogy Klein Dezső' a szüleitől megtanulta az ingvarrást. Mert ha ezt nem teszi, és csak az eszében bízik, mármint, hogy tud tanulni, s ha már mindent elsajátított a megtanulható zsidó ismeretekből, képes lesz tanítani is, bizony éhen hal. Most persze joggal merülhet fel a kérdés, ha ilyen kicsiszolt ember ez a Klein, miért nem hívták át a József körúti rabbiszemináriumba fölkészíteni az örökké éhes bóchereket? A válasz kézenfekvő. Mert az ingessé lett kis Klein a hat állami oskolán kívül csak és kizárólag zsidó - és többnyire vidéki - tanintézményekben képezte magát. Csak nehogy lebecsüljük ezt a tudást! Legfeljebb annyit tegyünk hozzá: ezek az ismeretek a világi életben nem voltak felhasználhatók. Mert mondjuk mire megyünk a kerületi tanácsházán vagy a frissen megalakult nemzeti vállalatoknál, ha tudjuk a kohaniták házassági megszorításait, vagy hogy mikor milyen zsoltárokat kell felmondani. Istenem, éppen fél évszázad távolából szólhatok a kis, kopott Klein Dezsőről! Amikor aligha deríthető már ki, hogyan alakultak meg a szombattartó szövetkezetek, a sajmérsábesz munkahelyek. Ahová Klein Dezső is besietett ingeket varmi. Mindenesetre az alapítók nyerjék el az Örökkévaló áldását, igazán megérdemlik. A nagy tettnek, persze Klein Dezső is tudatában volt, jóllehet arról fogalma sem lehetett, hogy a szövetkezetek létrehozói milyen árat fizettek a szombati nyugalomért. Hogy az államvédelem nem egyszerűen bekérte az elnököktől a dolgozókról szóló ilyen-olyan jelentéseket, hanem az ügynököket egyenesen betelepítették a szövetkezetekbe. Mert azért nem szabad elfelejteni, ez mégiscsak az osztályharc élesedésének időszaka, amikor a klerikáris reakció ellen kemény kézzel kell fellépni, a cionizmust gyökerestől kitépni a népi demokrácia talajából, a népek ópiumát pedig, azaz a vallást - méghozzá teljesen mindegy milyen vallást - ki kellett iktatni Magyarország szellemi életéből. Ezzel persze nem akarunk többet mondani, mint a puszta tényt: szegény Klein Dezső csak varrtavarrta az ingeket, már-már sztahanovista is lett, miközben nem tudott semmi hivatali, főnöki praktikáról, mert amikor lejárt a sichtája, ment haza, a Klauzál térre, olvasni a régi könyveket. Ami ennivalóra szüksége volt, azt is itt szerezte be a téren, amelynek minden kőkockáját ismerte. Természetesen az embereket is, hiszen jószerével itt született. Minden fontos emlék ide kötötte, olyannyira, hogy az egyik csúfneve is itt ragadt rá. Nem sokkal a bármicvója után ugyanis utcai verekedésbe keveredett. Franzstadti kölyökcsapat jött át zsidó vért látni, ami az ő esetében be is következett: ferdére verték az orrát. Történetünk idején Klein Dezső éppen hatodik éve volt özvegy. Felesége, szülei elpusztultak, s ő valahogy beleszokott a magányba. S bár mindenkit ismert a téren, meg még távolabbról is, végig a Dob utcán vagy a Király utcán, barátkozni azonban csak egy emberrel barátkozott, Fischl Henrikkel, a szomszédjával. Mert bizony savanyú, szomorú emberré lett a mi Klein Dezsőnk, az okos, a kis, s ferde orrú Klein, az ingvarró.- Figyeljen ide - mondta egy este ez a Fischl, aki a földszintről elég gyakran feljárt sakkozni a barátjához.- Maga nem tanult eleget azokban a chéderekben meg jesívákban.- Lehet, meglehet - mondta csöndesen Klein, hiszen Fischl most kezdte százezredszer ezzel a fordulattal a mondókáját. Ahogy a kockás táblán minden megnyitása is egyforma volt: előre tolta a királynő előtt parasztot. Persze, tudta Klein, amit tudni kell. Hogy hiába volt ez a Fischl könyvelő a Braun és Románnál, igaz, a már államosított Braun és Románnál, irigyelte az ő zsidó kiképzését.- Magának meg kell nősülnie - közölte vele ez a Fischl. Fischl könnyen beszélt. Megtalálta a feleségét, igaz, kövér, izgága nő volt és a pokolból előkerült a lánya is. Sőt Győrből nemrég az anyját is felhozatta, egy igazán betámt asszonyt, még a régi világ értelmében. Fischl ezt a nősülési dolgot mostanában egyre gyakrabban hozta szóba. Ebből Klein arra következtetett, van valami komoly ajánlata. De eddig csak általában beszélt. Hogy itt van ez a szép lakás. És nem vétek egy ilyen gyönyörű dupla ágyat éveken át félig üresen hagyni. Meg aztán a konyha dolgai?- Ha nem volna dzsoint, maga nem enne egy ízesebb falatot. Nu, és meddig lesz még ez a dzsoint? Tudja mit mondanak máris a zsidók? Hogy a kormány becsületből még megvárja a Jóm Kippurt, meg talán a Szikeszt és kész. Volt dzsoint, nincs dzsoint. Bezárják a szeretetkonyhát. És magának, Klein, nem lesz egy tál meleg levese. Klein ekkor negyvenkét éves volt. Rossz kor, ha az ember már régen egyedül él. Tudta, hogy Fischlnek igaza van. Valóban rettenetesen vágyott egy asszonyra. Alkalmi nőcskékkel nem mert kezdeni, félt volna ide a lakásba felhozni őket, máshová eljárni meg nem volt bátorsága. Persze, ismert ő is derék özvegyasszonyokat, a szövetkezetben is volt néhány férjét vesztett, magányos nő. De a dolog lebonyolításához valahogy nem tudott hozzákezdeni. Mennyivel egyszerűbb volt harmincötben, amikor még éltek a szülei, és a síiben eldőltek az ilyen ügyek. Fischlerőszakos volt. Hogy feljön hozzájuk a jövő héten Győrből a második unokahuga. És hoz egy tömött kacsát. Amit az asszonyok megcsinálnának. Klein óvatos volt. Csak annyit mondott, ha a győri hölgy itt lesz, ő lemegy vizitbe, de csakis ebéd után, a süteményre. Amit kell, azt így is megbeszélhetik. Éjjel sokat töprengett ez a mi kedves barátunk, az ingvarró. Fischligazát minden vonatkozásában elismerte. De mi lesz, ha az asszonynál az ágyban kudarcot vall? Azt, hogy miként ment a feleségével az a bizonyos dolog jóformán elfelejtette. Pontosabban dehogy felejtette el. Csakhogy olyasmire emlékezett, amire nem kellett volna. Egy magafajta férfiembernek, éppen a teremtés által, vannak szükségletei. Szégyen, nem szégyen, morfondírozott, de vannak. Ha hajnalonta, az ágy meleg vackában úgy érezte, akár öt nőt is kielégíthetne, délelőtt a műhelyben, amikor élőiről, hátulról látta is ezt az öt nőt, már közel sem volt ilyen biztos a dolgában. Fájdalmas, komoly kérdések ezek. Megkeserítik az ember lelkét. De aztán úgy adódott, hogy Kleinnek nem nagyon maradt ideje ezekkel az ügyekkel foglalkozni. Az ingvarrót pár nappal később magához hivatta a szövetkezet elnöke. Olyan mézes volt, mint soha. Hogy Klein elvtárs így, Klein elvtárs úgy, maga után nyúlt az MDP kerületi bizottsága, látszik, rajta van a káderfejlesztési listán; a titkárságon várják ekkor és ekkor. Klein el nem tudta képzelni, ki akarja őt az ingek közül kiemelni, s főleg mivé akarják kinevezni. De hogy valami komoly posztról van szó, az biztos, mert az elnök folyton azt hangsúlyozta: mi milyen jók voltunk magához, Klein elvtárs, mennyi mindent adtunk magának, Klein elvtárs, mi pozitívan véleményeztük a káderjellemzésekben, meg ilyenek. Vagyis hogy legyen visszafelé hálás, gondoljon rájuk, s ha úgy hozza a helyzet, mondjon jót a kátéeszről. Természetesen őróla, az elnökről, személy szerint. Hát persze. Mindent megígért, majd elment a pártbizottságra. Fogalma nem volt, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. Hogy egy embert valamiért, bármiért, figyeljenek, róla jelentést készítsenek, számon tartsák a múltját, a kapcsolatait, a szavait, ezt el nem tudta képzelni. így most csak attól tartott, valamiféle politikai beszélgetést is sorra keríthetnek vele, hát előtte gyorsan átnézte a Szabad Népet. Nehogy megfogják valamivel. Az az igazság, a politika nem érdekelte, újságot nem olvasott, az összefüggéseket nem értette, és nem is akarta érteni. Nem a titkárhoz, egy államvédelmi tiszthez vezették. A százados ezernyi kérdést tett fel neki. És minduntalan figyelmeztette: ne féljen, nyugodjon meg és legyen nagyon őszinte. Úgyhogy Klein a végén, ha nem is félt, valami sötét sejtelem azért beköltözött a szívébe. Annyi kiderült, ez a százados zsidó ember. Túl szakszerű kérdéseket tett fel azokról a chéderekről és jesívákról, ahol ő tanult. Sőt, mintha keveselte volna Klein felkészültségét. Ő meg azt hitte, dicsekedhet valamennyit. Szegény apám kántornak szánt - mondta, és hozzátette, volt egy kis hangja, a Király utcai Blausteintől és a Helfertől ellesett néhány fogást, a Fietowitz Kazinczy utcai kórusában meg két éven át énekelt.- Előbb bezárták a tanházakat, aztán agyonverték a kántorokat - zárta le a magyarázatot a kis Klein, de mert túl durvának tartotta a fordulatot, biztos, ami biztos, még hozzátette: így ő csak egyszerű ingvarró lett, de most legalább a szakma élmunkása. A százados megdicsérte, és arra kérte, holnap reggel hatkor jelenjen meg a Csengery utca és a Sztálin út sarkán levő épületben, a Csengery utcai bejáratnál. Az őrség már várni fogja. És egyenesen a vezérőrnagy elvtárs elé vezetik. (Folytatás a következő oldalon)
