Newyorki Figyelő, 1997 (22. évfolyam, 1-8. szám)

1997-06-30 / 6. szám

1997. június 30, NEWYORKI FIGYELŐ 3 A VILÁG IGAZAINAK ROVATA NE FELEDJÜK EL ŐKET! I. (Az eredeti cikk megjelent az IZRAELI SZEMLE 1996. április-májusi számában) ASKENÁZI ERVIN: PESZACH DOBOGÓKŐN Avagy mindennek az "Áfikomán" az oka... Régi hagyomány, hogy szeder este a család egy fiatal tagja "ellopja" az Áfikománt, amit csak azzal a feltétellel hajlandó visszaadni a házigazdának, ha az kívánságát teljesíti. Az lehet egy könyv, baba vagy bicikli, a "tolvaj" nemétől és korától függően. Az elmúlt 51 évben egy kisebbfajta piramis felépíté­séhez szükséges könyv, új­ságcikk, tanulmány jelent meg a vészkorszakbeli szen­vedésekről, a megaláztatá­sainkról. És arról, hogy mindezeket megtorlás nél­kül tudomásul kellett ven­nünk, le kellett nyelnünk. Viszonylag kevesen emlé­keztek meg azokról, akik ellenszolgáltatás elvárása nélkül - tisztán emberiesség­ből - mellénk álltak és sok­szor nemcsak személyi sza­badságukat tették kockára, hanem életüket is, hogy könnyítsenek igazságtalan és nehéz sorsunkon. ★ Ma már egyre keveseb­ben vagyunk, akik szenve­dői és túlélői voltunk a vész­korszaknak, a lágerek poklá­nak, az embertelen munka­­szolgálatnak. Úgy érzem, meg kell adni a tiszteletet azoknak, akik segítettek bennünket. 1942 április 27.-én több­száz, hozzám hasonló korú zsidó fiú kapta meg a SAS- behívóját Kunszentmiklós­­ra. Ez az egyik bevonulási központja volt az V.Szegedi Hadtestnek. Három száza­dot, a lo5/l - lo5/2 és a lo5/3 tartalékos századokat bevagonirozták, a miénket, a lo5/4 századot honi szá­zaddá nyilvánították. Hogy a fenti három század létszá­ma teljes legyen, a lo5/4- ből kivették a szükséges em­bereket, és a mi századun­kat kicsit később fokozato­san feltöltötték 4o - 45 éves kort betöltött orvosokkal, ügyvédekkel és hasonló in­­tellektüelekkel. Hogy ne unatkozzunk, egy Roxer ne­vű karpaszományos tizedes,- aki valahol Kiskunhalas környékén néptanító volt egy tanyai iskolában - kivit­te a századot a kunszent­­miklósi nagy rétre, az or­szág egyetlen működő szél­­n alma mellé és négy órán keresztül bukfenc előre, bukfenc hátra, guggolóállás, békaügetés stb. Félholtan mentünk vissza a szállása­inkra. Mi fiatalok még csak bírtuk, de az akkor már 4o év felettiek sorra lebeteged­tek. Ki törődött ezzel? így ment ez három héten ke­resztül, s kimondott felüdü­lés volt, amikor átvittek bennünket Páhira és innen jártunk át Orgoványra. ahol egy gyakorló tankcsapdát kellett építenünk a hírhedt Héjjas Iván és Rongyos Gárdája részére. Fentieket csak bevezetőnek írtam le. Maradjunk Páhin, ahol pa­rasztházaknál voltunk be­szállásolva. Tudott dolog, hogy levelezni csak a szá­zadirodán keresztül lehe­tett. Mind a küldött, mind az érkező leveleket cenzú­rázták. Azok nagyrészét el­tépték, nem továbbították, sem részünkre, sem a cím­zetteknek. 1942 őszén csa­ládunk még otthon volt s hogy felvehessük a kapcso­latot velük, a falu lakossá­ga egyöntetűen velünk volt. •k Csaknem minden házhoz, ahol be voltunk szállásolva, vagy a szomszédokhoz ér­keztek részünkre levelek. Persze hamarosan feltűnt a helyi postamesternőnek, a­­ki egyébként vénkisasszony volt, csúnya és kellemetlen. Hogy behizelegje magát a tiszt uraknál, sorban kiszúr­ta az ’’idegen" leveleket és mindent elkövetett, hogy megakadályozza a levélvál­tást. Házigazdáink még a fe­nyegetések ellenére is hagy­ták, hogy jöjjenek a levelek. Elláttak bennünket élelem­mel. Ha hozzánktartozó jött, titokban a háziak laká­sán találkozhattunk kedve­seinkkel. Ez a kis Duna-Ti­­sza közi falu kiállta a tűz­­próbát. Kollektive jók vol­tak és hogy egyénenként mit tettek, erre majd a ké­sőbbiek során visszatérek. Orgovány neve mélyen bevésődött a demokratiku­san gondolkodó magyarok emlékezetébe. 1919-ben in­nen indultak el a véres meg­torló terrorcselekmények. 1942 őszén a századunk egy bekötő útat épített a falu­ban. itt is házaknál, tanyá­kon szállásoltak el bennün­ket. Amilyen embertelenek voltak hozzánk az útépítést irányító rövidcsizmás, ka­kastollas utász katonák, annyira emberséges bánás­módban részesített bennün­ket a lakosság. Itt is napok alatt megszerveztük a nosta­­járatot. Hogy ne legyen fel­tűnő a sok levél, az egyik fa­lubeli fiatal leány, heten­ként bevitte a postát Kecs­kemétre. Hozták az újságo­kat is. Az én szakaszomat Budai István tanyáján szál­lásolták el. Nem lehet leír­ni, hogy milyen jók voltak a zsidó munkaszolgálatosok­hoz a háziak. Budainé - Zsu­zsika, minden este nagy fa­zekakban melegítette a vi­zet a mosakodáshoz. A konyhai tűzhely tele volt a mi csajkáinkkal, főztünk, sütöttünk. A tejet, tojást, tejtermékeiket nekünk ad­ták el - normális napi áron. Nem használták ki rászo­rultságunkat. Sokszor úgy nézett ki a tanya, mint egy nagy vásártér. Mindezt mo­solyogva, zokszó nélkül tűr­ték el a háziak. Emberek voltak a legnehezebb idő­ben. Hálásan gondolunk vissza rájuk ! * 1943 januárjának első napjaiban újra Kunszent­­miklóson voltunk. A vago­nok már benn álltak az ál­lomáson, a keret készenlét­ben volt. Mi megpakolt há­tizsákokkal vártuk a bevago­­nirozást. Megyünk Ukrajná­ba! Szerencsénkre közbejött a nagy doni áttörés, lefújták a bevagonirozást, marad­tunk. A századot feloszlat­ták, de én 13 társammal visszakerültem Páhira, az úgynevezett V. hadtest Lő­­térgazdaságába. Engem az a megtisztelte­tés ért, hogy kanász lettem. Lindenfeld Emil, aki egyéb­ként tartalékos zászlós volt, éjjel a szoptatós kocákra vi­gyázott. Virág Pali, aki civil­ben hentes volt Kecelen, te­henész, Vécsei Tibor pará­dés kocsis lett. Soroljam ? Harminckét hónapot, közel három évet húztunk le sár­ga karszalaggal, piszkos munkával. De túléltük. A 13-ból a múlt évben négyen hagyták itt az árnyékvilágot. Tudomásom szerint, én va­gyok az utolsó mohikán ! ★ kiselejtezett lovat, miután az hat tüzért agyonrugott. Vetésnek hívták a paripát. Ezt a lovat semmire nem le­hetett használni. Rúgott, harapott, toporzékolt. Mondtam a főhadnagynak, én két évig huszár voltam, mint tényleges katona, adja ide nekem a lovat, majd én azzal járok a faluba a postá­ért. Boldogan mondott i­­gent. "Vigyed, legalább egy zsidóval kevesebb lesz..."így lettem lovasküldönc. A lo­vat betörtem, mindketten megmaradtunk. A tenye­remből ette a kockacukrot. A gazdaságvezető főhad­nagy, Szekeres István, civil­ben kisiombori agronómus volt. Megtestesült példája az akkori szélsőjobboldali középosztálynak (már nem voltam vele, de a túlélő sors társaim elmondták: 1944 október 15.-én, amikor Szá­­lasi átvette a hatalmat, fel­dobta sapkáját és ordította: "végre egy erős kéz!") * Még 1943-ban történt, odavezényeltek gazdasági munkára egy erdélyi mun­kásszázadot (llo/26-os szá­zad volt). Szatmári, maros­vásárhelyi tartalékos, fizikai munkához szokott zsidó fi­úk voltak. Amikor a gyakor­lótéren éleslövészet folyt, nem lett volna szabad a szá­zadot munkára kivinni. En­nek ellenére, a főhadnagy kényszerítette őket, hogy ott dolgozzanak. Senkinek nem kellett elszámolni a sebe­sültekkel és halottakkal. Az áldozatok a kiskőrösi zsidó temetőben alusszák örök ál­mukat. Felszabadulás után fele­lősségre kívántuk vonni Sze­keres főhadnagyot. 1945- novemberében volt a nép­bírósági tárgyalás Kalocsán. Egy (1) évi szabadságvesz­tésre ítélték, - azt is az iro­dában töltötte le. •k (Folytatása következik) A tavalyi széderestén, a változatosság kedvéért, családunk örökifjú tagja, azaz kedves nejem volt a "tolvaj". Követelése ezúttal az volt, hogy mentsük már fel egyszer az ünneppel járó temérdek munkától és töltsük a jővő Peszachot házonkívül, azaz a kellemeset a hasznossal összekötve - egy üdülőhelyen. Mivel ezt a szép családi ünnepet otthon szeretem tölteni, csak nehezen adtam be a derekamat. De remélve, hogy az egész csak a fáradtság és kimerültség okozta pillanatnyi fellángolás és az egész csíny a szökőév hosszú tele folyamán majd feledésbe merül, meg aztán folytatni akartam a már amúgyis elhúzódott széder szertartást, mit tehettem mást, megígértem. Az asszony azonban bebizonyította, hogy hála az Égnek, még semmi baj sincs memóriájával. New Yorkban még nagyban havazott és fagyott, amikor tudomást szerzett, hogy bné-bráki unokatestvére, aki az erdélyi Borszéken és Tusnádfürdőn már sikeresen üzemeltetett szigorúan kóser szállodákat, elhatározta, hogy Peszáchra bérbe veszi a Budapesttől 40 kilométerre levő Dobogókő korszerű üdülőjét. Mivel már vagy 25 éve nem voltam Magyarországon, esedékes volt őseim sírjainak meglátogatása, meg aztán nagy fiam már régen meg akarta közelebbről ismerni gyökereit, végül egy ígéretet illik megtartani, így elhatároztuk, hogy a Peszachot Magyarországon töltjük. Az ünnep előtti napon érkeztünk meg az amerikai részleggel Ferihegyre, ahol a szálloda által küldött minibusz várt ránk. A Kispest, Üllői út (FTC pálya), Kálvin tér, Szabadság híd, Buda, Gellérthegy, Vár, Halászbástya, Mátyás templom, Óbuda, Aquincum útvonalon igyekezett a vezető ismertetni a vendégekkel a város nevezetességeit. Budapest határait elhagyva, az első község Pomáz, itt vezetőnknek már nem volt mondanivalója. Már mit is mondhatott volna? Hogy Pomázon valaha virágzó zsidó közösség élt, amíg Grosz rabbival az élén elhurcolták őket és más magyar vidékekhez hasonlóan az is Judenfrei lett. (Folytatás a 6. oldalon) Az előbbiekben megígér­tem, hogy visszatérek Páhi­ra. A jelzett Lőtérgazdaság tói 5 km-re volt a falu. Rendszeresen bejártam a postára, hoztam az újságo­kat a gazdaságvezető főhad nagynak. Egy nap kapott a gazdaság a tüzérségtől egy BROOKLYNI OLVASÓINK FIGYELMÉBE ! mára Számos érdeklődésre közöljük, hogy a NEWYORKI FIGYELŐ LANE PHARMACY 4623 13th Avenue,Brooklyn,N.Y. 11219 alatti Borough Park-i ismert gyógyszertárban vásárolható. mmmmmßtmfVjmArsiMfwr

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents