Newyorki Figyelő, 1995 (20. évfolyam, 1-9. szám)
1995-08-31 / 8. szám
NEWYORKI FIGYELŐ 1995 augusztus 31. KÖNYVESPOLC 1 HACKER MARY MARIANNE: AUSZTRIAI FESZTIVÁLOK ASKENÁZI ERVIN: A BUDAPESTI ZSIDÓMENTŐ EGY CARL LUTZ-EMLÉKKÖNYV I. Wien - ünnepi hetek II. Carinthiai nyár (Villach-Ossiach) III. Salzburgi ünnepi játékok 75. éves évfordulója A fenti ünnepségek csak a legfontosabb kulturális eseményekről adnak rövid áttekintést, mert számos más helyen is voltak fesztiválok. A közös eszmei alapot a háború befejezésének 50. évfordulója adta. I. Bécs volt a fesztiválok első1 állomása. Nagy érdeklődést váltottak ki a prózai darabok, amelyek német nyelven kívül angol, francia és olasz társulatok vendégszereplésével gazdagodtak. Telt házak mellett kiemelkedő sikert hozott Bertolt Brecht "Mutter Courage and ihre Kinder" előadása a 30 éves háborúról, de átvitt értelemben a II. világháború szörnyű pusztítására emlékeztetett. A zenei részek mottója : "Krieg und Musik" (háború és zene) volt. A súlypont Mahler, Schönberg, Weber, Bartók és Sostakovich művein nyugodott. Ezek nagy része a náci korszak alatt nem kerülhetett előadásra, zsidó származásuk vagy náciellenes beállítottságuk miatt. Az izraeli Akko-társulat vendégszereplése megrázó élményt jelentett az üldöztetést átéltek számára, bár az előadás a fiatal nemzedék felé irányult. II, A Carinthischer Sommer Villachban és OssLchban közel hat hónapon át "Friedensglocken" (békeharangok)-mottójával nap mint nap más-más műsorral vonzotta a helyi hallgatóságot. A világ minden részéről származó, ismert művészek mellett új nevek, fiatal tehetségek szerepeltek, akiknek nem kis része a volt Szovjetunióból Izraelbe és máshova kivándorolt művészek. Megnyílt előttük a világ! III. Az idei év a különböző "kerek” vagy "félkerek" megemlékezések éve. 50 éve fejeződött be a második világháború, a vészkorszak és nincs ok "jubilálni.” Csak remélni lehet, hogy nem ismétlődnek meg a borzalmak. Bár Európában, az osztrák határtól alig néhány kilométerre a volt Jugoszláviában ma is tombol a háború, más okokból, de ölnek és rombolnak, nem tanultak a múltból semmit. Ugyanez folyik a világ más pontjain is és sajnos, Izrael állama sem találja meg a békességet. Van azonban mégis pozitívum az életben. Igyekezni kell ezeket szemlélni s e beszámolónak is ez a célja. Az elmúlt nyár a salzburgi ünnepi játékok 75. születésnapját ünnepelte. Számos művészi esemény zajlott le, több-kevesebb sikerrel. Új utakat keresnek, új közönséget akarnak keresni, tehát próbálkozni kell... A fesztivál legérdekesebb eseménye egy kiállítás volt: a Max Reinhardtkutatóintézet felvet egy témakört: bemutatja a Mozart-operák énekeseit képekben, dokumentumokkal, a hosszú évek során. Másik téma: egy-egy híres színész salzburgi működése. Vagy a különböző Jedermannok. Bemutatásra kerül az ünnepi játékok gondolatának megszületése, Max Reinhardt, Richard Strauss és Hugo von Hoffmannsthal együttműködésének eredményeként. Az első kivitelezésre 1920 augusztus havában került sor Hoffmannsthal Jedermann című művének bemutatásával. A színmű előadását 1938- 1946 között a náci uralom elnémította. Azóta évről évre vonzza a hallgatóságot. Az idei műsor egyrésze már az ún. modern klasszikusok műveivel foglalkozott. Köztük Alban Berg: Lulu című operája, Bartók: Kékszakállú herceg vára és Schönberg Erwartung című egyfelvonásosa került bemutatásra, Christoph von Dohnanyi vezényletével. A klaszszikus operákat, Mint Mozart: Figaro házassága,Richard Strauss: Rózsalovag, Verdi: Traviata, kiemelkedő karnagyok vezényelték. Kiemelkedő sikert hozott az Israel Philharmonic két hangversenye Zubin Mehta vezényletével. Új orosz-zsidó hegedűst ismert meg a közönség Maxim Yengerov 21 éves fiatalemberben,aki 1990 óta Izraelben él. Brahms-hangversenyével osztatlan sikert aratott. A salzburgi ünnepi játékok intézményét a magyar zsidó származású Hans Ledermann irányítja a belga Gerard Mortier-val együtt. MJKKZiL SS NESStSJTS! Theo Tschuy: Carl Lutz und die Juden von Budapest.(Carl Lutz és a budapesti zsidók), Simon Wiesenthal előszavával. Megjelent a Neue Zürcher Zeitung Kiadó gondozásában. Carl Lutz budapesti svájci konzul 1942-45 években az ún."Schutzpassok" (védlevelek) kibocsájtásával a budapesti zsidók tízezreit mentette meg a német náci és magyar nyilas gyilkosoktól. Végre 100 évvel születése és 20 évvel halála után megjelent egy emlékkönyv élettörténetéről, illtve hősies tevékenységéről. A Jád Vásém elismerte Lutzot a "Népek Jámborául". Haifán utca viseli nevét, Magyarország és az Egyesült Államok magas kitüntetésekkel tisztelték meg, neve fel van tüntetve a Jewish Agency aranykönyvében. Hazájában azonban sokáig nem ismerték el érdemeit. A svájci külügyminisztérium az állomáshelyéről hazatérő diplomatát még jelentéstétel céljából sem fogadta és régen esedékes előléptetése is csak hosszas habozás és késlekedés után történt. A háború pusztításai és a Budapestre bevonuló szovjet csapatok fosztogatásai által elvesztett személyes értékeiért is csak hosszas jogi küzdelem után sikerült némi kártérítést kapnia kormányától. Szinte hihetetlen, hogy csak 1958-ban, azaz majdnem negyedszázaddal hőstettei után ismerte el a szövetségi kormány ennek a bátor diplomatának emberfeletti tevékenységét. Akkor a svájci parlament, az ország 1933-1945 évek közötti menekült politikájának vitája során, Feldmann igazságügyminiszter (nem külügy-!) - volt újságíró tartott beszédet, melynek során elismerte Carl Lutz önzetlen és hősies kiállását a budapesti üldözöttekért. De ez még bizony nagyon messze volt a hivatalos rehabilitációtól. Lutz kormányának ezt a sértő, ellenszenves magatartását budapesti tevékenysége alatt és után - magával vitte a sírba. A svájci követség teljes együttműködését a réztábla a kapu alatt tanúsította: "A svájci követség idegen érdekek képviseletének kivándorlási osztálya", alatta a fehérkeresztes svájci címer. Innen folytak tovább a tárgyalások a németekkel további zsidóknak Nyugatra való távozása engedélyezéséről. Közbeszólt azonban Horthy sikertelen kiugrási kísérlete, illetve Szálasi hatalomra kerülése és végül Budapest ostroma. Ekkor a -biztonságosnak hitt kis - üvegházba olyan tömegek kértek bebocsájtást - és részben kaptak, részben beszöktek -, hogy kénytelenek voltak a szomszédos MLSZ-épületet is kibérelni. Ez azonban még mindig nem volt elegendő a sokezer menedéket kérő befogadására. Ezért igyekeztek menteni, ami menthető volt. így hiába volt az "üvegház" a mentési akció központja, újabb lehetőségeket kellett teremteni. így kezdődött el a védlevelek tömeges kibocsájtása és a védett házak felállítása. A Lutz-házaspár áldásos tevékenysége Theo Tschuy munkájában beható, tüzetes méltatásban részesül. A szerző ismerteti, hogy Lutz egy alig ismert, szerteágazó mentési hálózat diplomata-feje volt. így érthető, hogy a nyilas terror idején elsőrendű feladata volt a kétségbeejtő küzdelem a budapesti zsidók deportálásának megakadályozására. Ebben az emberfeletti tevékenységében hű társai voltak a svájci követség tisztviselői: Harald Keller, Anton Lichermann, Max Meier, Ernst Vonrufs és Peter Zürcher. Ezek nap mint nap kockáztatták életüket. Áldásos feladatukat névtelenül végezték. Hozzájuk csatlakoztak magyar zsidó és nem-zsidó - munkatársak, mint Krausz Miklós, Salamon Mihály, Frenkel Jenő és mások. Külön kiemeli a könyv Szatmári Jenő újságírót, aki pótolhatatlan szolgálatot teljesített, mint a svájci követség legmegbízhatóbb összekötője a magyar hatóságokkal. Ezt a sajnálatos késedelmet csak most, amikor a II. világháború befejezésének 50. évfordulóját ünnepelték világszerte, próbálták valamiképpen helyrehozni. A berni parlament ünnepi ülése során végre szentesítette Lutz "hatásköri túlkapásait", azaz a Schutzpassok tömeges kibocsájtását a svájci kormány engedélye nélkül. Egyidejűleg ugyancsak különleges elismerésben részesítették a bátor konzul hitvesét, Gertrud Lutzot, aki férjének rettenthetetlen segítője és titkos társa volt az ostrom alatt a halálra ítélt budapesti zsidók megmentésében. Lutzné túlélte férjét és legalább ő résztvehetett a berni parlament ünnepi ülésén. Carl Lutz tulajdonképpen egészen véletlenül került ebbe a zsidómentő vállalkozásba. Ugyanis amikor az ún. "Kasztner-csoport" német,beleegyezéssel sikeresen elhagyta Magyarországot, a Budapesten maradt cionista vezetők, Krausz Miklóssal az élükön, tovább akarták járni ezt a kitaposott utat. Miután Krausznak sikerült a svájci konzulátussal összeköttetésbe lépni és Lutz konzul bizalmát elnyeni, az biztosította őt a legmesszebbmenő együttműködésről. így a később mártírhalált halt -Weisz Arthur jómódú táblaüvegnagykereskedőtől a mentési célokra megkapták a Vadász utca 29 szám alatt levő üzlet- és raktárhelyiségeket, ami aztán mint "üvegház" került bele a vészkorszak történelmébe. Kiemeli a szerző a chalucokat, akik oroszlánrészt vállaltak a mentési munkában. Ezek nemcsak küldönc szolgálatot teljesítettek Lutz, Wallenberg és Angelo Rótta pápai nuncius hivatala között, hanem ők voltak a gettó, a védett házak és természetesen a Vadász utca gazdasági ellátói is. Szálasi nyilasai és Eichmann pribékjei állandóan vadásztak ezekre a cionista fiatalokra és amennyiben elfogták őket, a legjobb hamis iratok sem segítettek, hanem a helyszínen agyonlőtték őket. Nem említi a könyv, hogy egy ízben tábori csendőrök szállták meg az üvegházat, 1944 szilveszterén pedig a nyilasok. Ekkor gyilkolták meg Scheiber nénit - a néhai Scheiber főrabbi édesanyját, Fenákel Jónást és a paksi Fischert.Á tóbbezer bentlakó zsidót a Dunához akarták terelni. Mindkét esetben sikerült megmenteni a menekülteket a biztos haláltól. Nem foglalkozik, illetve nem ad választ a könyv, hogy amíg Raoul Wallenbergből megérdemelten nemzetközi hőst csináltak, addig Carl Lutzról jóformán csak sok budapesti megmentettje tudott. A különbség talán abban rejlik, hogy a svájci kormányköröknek egyáltalán nem volt fontos a zsidók megmentésemint ahogyan azt nagyon is jól tudjuk a "Das Boot ist voll" (A csónak tele van) című könyvből és az abból készült filmből. S ha már akadt egy ilyen hős zsidómentő, az csak gyakorolja az efajta tevékenységét mint magánszemély és ne keverje bele ilyen "zavaros, illegális" ügyekbe a törvénytisztelő svájci kormányt... Mindenképpen üdvözölnünk kell Theo Tschuy hézagpótló könyvét, még ha nem is ad teljesen hű képet az ostromlott Budapestről. Jómagam, aki szintén az "Üvegháziban vészeltem át a háború utolsó napjait, örökös hálával tartozom ennek az igaz embernek.
