Newyorki Figyelő, 1995 (20. évfolyam, 1-9. szám)
1995-03-29 / 3. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1995 március 29. A niiiijvar-?siiló irodalom múltjából Levendel László A TÚLÉLŐ Alábbi.folytatólagos közlésre szánt írás szerzője, nemzetközileg ismert tüdőszakorvos, néhány évvel ezelőtt húnyt el Budapesten. Elbeszélése előbb a leánya szerkesztésében megjelenő LIGET című irodalmi folyóiratban látott napvilágot Az írás közlésére szerkesztőnő-leánya hozzájárulását adta. A vészkorszak történeteinek lerögzítése fontos adalékot képez a megörökítés munkájában. öttek értem. Mennem kellett. Nem ért váratlanul, hiszen már hónapokkal előbb tudtam, hogy ősszel mennem kell. Megígértem. Most mégis alkalmatlannak, korainak találtam az időpontot. Sok ügyem elintézetlen, tennivalóim halaszthatatlanok. Igaz, ősz van, de még csak koraősz. „Állom a szavam — mondtam —, de egy kis halasztást kérek.” „Nem lehet — hangzott a válasz — a stáb ott van Bácstopolyán, onnan megyünk Cservenkára.” Ahogy végzünk (még az éjjel), visszahoznak. Hiába szabódom. Ebben az ügyben különben sem vagyok szabad. A túlélőt egy életen át nyomja valami súly. Olyan, mint a vesztett csatából jövő hírhozóé. A túlélő személyét kíséri az alig megfogható gyanú: él. A túlélő bűntudatos, lekötelezett halott bajtársaival szemben: hiszen él. S miért éppen ő, a több ezerből? „Rendben van — mondom a gyártásvezetőnek —, holnap reggel indulunk.” Rövid ismerkedő beszélgetés után visszavonulok: holnapi előadásomra kell készülnöm. Nem tart sokáig, de tovább mímelem a „felkészülést”. Hogy felkészüljek? Gondolataim elszabadulnak, hatalmába kerít az évtizedekig elfojtott emlékezés. Elhessegetett, elhalványult vagy elfelejtett képek, jelenetek, szavak, érzések, történések elevenednek meg negyvenöt év után. Az autó fut az egyik tetthely felé, sebességét a gondolat felülmúlja: korlátokat, jól kiépített gátakat tör át. Milyen korlátokat? Miért kellett gátakat építeni? Magamat féltettem a gyötrelmek felidézésétől, a szenvedés újraélésének lehangoló hatásától? De hiszen az orvos tartósan az élet-halál mezsgyéjén dolgozik és élete értelmét is ott véli megtalálni. Felismerve, megértve az élet-halál szüntelen dialektikáját, az orvos ráláthat a szenvedésre, betegségre, az emberi nyomorúságra. Semmiképpen sem az elhárítás, a menekülés szimpla reflexe vezetett. A háború után mindennapi élményünk volt, hogy a frontot járt, hadifogságot, koncentrációs tábort, deportálást átélt emberek, ha személyes történetükre emlékeztek, meséltek, megkönnyebbültek. Olykor még színezték, nagyították is szenvedéseiket, mert átélésük többletet, értéket adott nekik az emberek szemében, a sajnálkozásnál és a részvétnél mélyebb elismerést. Végül is választ kell adnom: mi tartott hát vissza? A szemérem? Évtizedekig nem beszéltem még szeretteimnek, barátaimnak sem az „erőltetett menet”-ről. Ha kérdeztek is, visszafogottan, szűkszavúan a tényekre szorítkoztam, vagyis kitértem a lényegi válasz elől. Miért? Ezt a görcsöt oldanom kell. Most, éppen most, még Cservenka előtt. Nem lehetnek többé hitelesek szavaim az önismeret embert építő erkölcsi parancsáról, ha ezt a gubancot nem tudom fölfejteni. Sokszálú gubanc, azt már régen felfogtam. Legvékonyabb szála a Fizikai szenvedésre emlékezés rossz közérzete: alig tudom felidézni. Csak a tartós éhezésre, a poloska- és bolha- invázióra emlékszem, de fizikai fájdalomra nem. Egy napig sem voltam beteg. Nem tetvesedtem el. Olyan kimerült nem lehettem, hogy ne tisztálkodjam, amíg ennek a legkisebb lehetősége megadatott. Feltörtem a jeget a vizen, de akkor is mosakodtam. A gubanc vaskosabb szála a teljes kiszolgáltatottság, a megfosztottság a szabadság minimumától, szeretteinktől, de még ezen is áttört a vágyak sarkallta képzelet, valami esztelen, megindokolhatatlan remény, hogy vége lesz, és jó vége lesz. Rossz vége lett. A remény soha nem lehet tárgyilagos, de azért segít, mert a feladás ellen hat. Nekem pedig mindennél többet ért bajtársaim messziről jött, az elutasításból és az idegenségből lassan formálódó szeretete. Ragaszkodásuk köznapian valódi dolgokra épült. Szükségük volt rám. Védtek, életben tartottak. Túlbecsültek, mert arra is szükségük volt. Ez okozná az emlékezés görcsét? Az önzetlen, a fáradhatatlan, az „önfeláldozó”, az igazi közösségi ember, lám, jó üzletet csinált: ő itt van, a rászorultak, a megsegítettek, a meggyógyítottak a gödörben, a már megásott vagy maguk ásta árokban. Igen, ez is a túlélő örök homlokránca. Az emlékezés görcseit kiváltó gócok közelébenjárok. Próbálom tárgyilagosan rögzíteni a tényeket: egy esztelen helyzet, melyet csak a gonoszság, a hatalmi erőszak teremthet, mindenestül elragadja a félénk, szelíd gyerekembert. Érteden az életére törő támadással szemben: büntetik, pedig nem követett el semmit. Teljesen védtelen és felkészületlen. Soha sem tanult meg például gyűlölni. Gyerekkorától sokszor volt nehéz helyzetben, de mindig a szegénység szorongatta, és ilyenkor is segített a munka, a szorgalom, a kitartás, az igyekezet, a „jó magaviselet”, a tisztességtudás: a feltörekvő fiatalemberek banális értékei. Ezeket a felnőtt világ szívesen viszonozta szeretettel, segítéssel. Erre lehetett számítani. Az erőszak bűvöletében aztán ez az életviteli technika lehetetlenül, nevetségessé válik. Az a fiatalember — milliók egyike —, akinek erkölcsisége kimerül a szeretetvárás és szeretetadás tisztességében — védtelen marad. Groteszk, kilátástalan hősszerepekre kényszerül. A felemásság, a szellemi elintézetlenség és elintézhetetlenség szorításában folytatódik az „erőltetett menet” egy életen át: a szeretet és gyűlölet, az én és a közösség, az önzés és önzetlenség, a gyávaság és bátorság, a merészség és megfontoltság, az emberség és embertelenség, az élet és halál egymást feltételező kettősségében. Az emlékezés görcse így már érthető, de védekezésnek elfogadhatatlan az élet értelmét kereső belső paranccsal szemben. Nem védekezem hát. Megyek tovább. Nem tudtuk, hová megyünk. Századunk Érszodorán dolgozott, amikor megérkezett az áthelyezési parancs. Másfél év alatt megjártuk már Kassát, Husztot, a Máramarosihavasokat: dolgoztunk az ukrán határon, majd Észak-Erdélyben. Most egy hét szabadságot kaptunk: ez azt jelenti, hadműveleti területre kerülünk. Szegeden kellett jelentkeznem, Mari elkísért. Nagyon szép volt, s akkor vált bizonyossá, hogy várandós. Bűntudatomat, várható tartós hiányának keservét félrelökte az ő gyermekváró boldogsága. Ebben is hazatérésemnek jóslatát látta. Emlékezem? — Utóm a Tiszán veszteglő, bennünket elnyelő teherhajót. Tisztán hallom a hajókürt indulást jelző sikolyát, érzem háromezer huszonéves fiú döbbenetét, a reményből és kétségbeesésből testiesen összegyúródó hanguiatmasszát. Elhangzott az első parancs: kopaszra kell nyírnunk egymást. Mari sugárzása oda már nemért el. Mintha verembe zuhantam volna. Apám hangját hallom tisztán, de nagyon távolból. Szidalma átokká jegecesedett körülöttem: „Te nem szerelmes vagy, hanem önző és felelőtlen. Be vagy sorozva, háború van. Fel fogod csinálni Marit, és a gyereked már születésekor árva lesz”. Halott apámmal már nem vitázhatom. Szavai durvaságánál csak igazsága volt nagyobb. Igen, egy racionális világ síkján igaza van, de ma is csalhatatlanul érzem: Mari és Juli nélkül nem csináltam volna végig az utat. Beugrik egy másik kép: elindul velem a vonat Szeged felé. Húgaim kijöttek a pályaudvarra elbúcsúzni. Kisebb húgom szalad az induló, majd gyorsuló szerelvény mellett. Kisírt szemében teljes bizonyossággal tükröződik a tudat: soha többé nem látjuk egymást. így is lett, de ők haltak meg, nem én. De? Nővéreim és húgaim sem éltek húsz évet! Miért: de? Megint a túlélő. A család túlélője! Pozsarevácig mentünk hajóval, ott bevagoníroztak bennünket. Partizánveszély miatt kerülő úton, Zajecsár felől érkeztünk Borba. Bori rézbánya. Berlin-láger. Rideg fabarakkok, emeletes priccsekkel, kiírthatallanul hemzsegő poloskákkal. A poloskaszag. A Váci úti, Lőportár utcai, Csata utcai, Reiter Ferenc utcai lakások szaga. Az éjszakai vakaródzások és poloskavadászatok gyermekkori emlékei. Együtt van az egész. A láger nem volt ijesztő. Nyár van, és a meglepetés is elvonja a figyelmemet: a szervezettség, a rendszeresség a tábor életében és a munkahelyeken. Percnyi pontossággal: ébresztő és takarodó, étkezés, sorakozó, ki és bevonulás. Igen, ez a fasizmus szépsége: a szervezettség, rend és fegyelem. A rendszerességben van valami jogszerűség. Reggelire egyik nap árpakávé, másik nap rántott leves: 2 deka margarin, 5 deka marmaládé, 40 deka fekete kenyér mindennap. Leves délben és este, váltva szárított krumpliból vagy szárított káposztából, gyakran tésztával. Ez járt nekünk. Az már a szervezettségen kívül esett, hogy a munkaszolgálatos szakács kanalát a tésztás mélyéről, a zsíros felszínről vagy a vizes középről meríti. Pedig ez meghatározó lehetett egész napi éhségérzetünk fokozataiban. A levesbe aprított kenyér nem volt elég a munkához. Szüntelen harc, ügyeskedés folyt — nem az ételért, a kalóriáért. Az íz mellékes (csábítása miatt inkább veszedelmes), csak a kalória fontos. A Tagebaun dolgoztunk: síneket, talpfákat, köveket cipeltünk, csákányoztunk. Kitűnő volt a munkaszervezés. Lógni, lazsálni nem lehetett, csak a másik rovására. A Todt-osok vezették, ellenőrizték a munkát. Semmi atrocitás, csaknem korrekt viszonylatok. Munka a kimerültségig, de csak annyira, hogy másnap is dolgozhassunk. A felügyelő Mózer úr száján egyszer kiszaladt: „ezek még azt hiszik, hogy elhordják a hegyet”. Mózer úr azelőtt szoedem volt, szervezett munkás. Most Todt Gruppenführer. „Azelőtt” kórházban dolgoztam, ezért kijelöltek elsősegélyt is nyújtó, szanitéci munkára a sínhordás mel lett. Volt mentőtáskám, vöröskeresztes karszalagom. Soha sem amerikáztam segítségnyújtás címén, mert akkor másnak kellett helyettem is dolgozni. A rézbányában kisebbségben voltunk, rengeteg szerb, albán, görög fogoly-kényszermunkás dolgozott ott, igazi munkások, edzettek, munkabírók. Izzottak a németgyűlölettől, ahol tehették ott ártottak. Értettek a munkagépekhez, ezért nem lehetett rájuk bízni, elrontották, szabotáltak. Micsoda erőt, öntudatot ad a gyűlölet! Csodálni, tisztelni kezdtem a gyűlöletet. Nekem sehogy sem megy. Megértem a kérges tenyerű szerbet, de megértem Mózer urat is. Nem egyforma minden német. Pedig sokáig így láttam őket. Már a tábori kórházban dolgoztam, amikor behoztak két Wermacht-ost. Járőrőztek és aknaszilánkot kaptak. Az egyiket meg kellett operálni. Zsidó orvos engedély nélkül nem operálhatott németet. A súlyos hasi műtétnél segédkeztem, majd ápoltam a beteget. Német — de beteg. Különben is, ha meghal, bennünket vonnak felelősségre. Ébredt az altatásból. Nem értettem motyogását. Egyszer csak világosan hallom a kérdést: „Megdöglött?” Nem értettem. Félig öntudatlanul, de már érthetően magyarázta: „Hát Hitler!” Akkor volt a merénylet Hitler ellen, s az eredményre volt kíváncsi a katona. A Berlin-Lágerben nemcsak zsidók és kikeresztelkedett zsidók voltak: oda hozták a váci fegyházból — kegyelemből — a fegyverfogás megtagadásáért elítélt jehovásokat, nazarénusokat, adventistákat. Többnyire erdélyi parasztemberek voltak, szombatosok. Rendkívül tiszták, rendszeretők. Teljes közösségben, testvériségben éltek, mindenüket megosztották. Felvillant bennem a remény: nemcsak a gyűlölet, a szeretet is tud közösséget teremteni. A szeretetnek is van ereje. Sokan becsülték őket. Rendesen dolgoztak — szombat kivételével —, csak a katonasapkát nem tették fel és a zsoldot nem vették fel. Szerettem beszélgetni velük, összebarátkoztunk. Mikor a táborparancsnokot, a magyarokhoz húzó Balogh ezredest leváltották, az új parancsnok, Marányi alezredes is próbálkozott velük. „Drága magyar véreim” — szólította meg őket egyik szombaton a körletben. Dicsérte munkájukat, megbízhatóságukat, rendszeretetüket. Szólamok következtek a vérző hazáról, az istentelen kommunistákkal harcban álló magyar nemzetről. „Szombaton se tagadjátok meg a haza szolgáltatát! ” — kanyarodott célja felé. „Az igazi hazaszeretet az volna, ha vallási meggyőződésetek ellenére is fegyvert fognátok a megtámadott haza védelmére”. Lehajtott fejjel hallgattak. Egyszer csak megszólalt vezetőjük, a Prédikátor, zengő, mély hangján: „Ne hallgassatok rá, a sátán kutyája ugat”. Az alezredes vörös lett, és éktelen dühében kiköttette az egész századot. Addig lógjanak, parancsolta, amíg nem fordítanak konokságukon. Többen elaléltak, eszméletüket vesztették, de egy bocsánatot kérő sem akadt. Az alezredes tehetetlensége, veresége egyértelművé vált. Talán a zsidóknál is jobban gyűlölte ettől kezdve a szombatosokat. És Csillag, a grafikus? * (Folytatás a 12. oldalon)
