Newyorki Figyelő, 1995 (20. évfolyam, 1-9. szám)

1995-02-28 / 2. szám

4

NEWYORKI FIGYELŐ

1995 február 28.

Könyvespolc-rovatunkban ismertetett Patai-mű: A Középső Kapu olvasása nyomán feltolultak bennünk a régi emlékek. Az alábbiakban közöljük Patai József egy halhatatlan elbeszélését, annak jegyében, hogy hűen őrizzük a magyarzsidó kultúrmúltat.

\ niagvar-zfciilú irodalom múltjából

A halottasház udvara már telistele volt zsúfolva. Az asszonyok és gyermekek közt néhány kíváncsi férfi is tolongott és feszengett. Odamentek egészen közel az ablakhoz, félig hunyt szemmel sandán bebckandikállak, aztán megborzadva hőköltek vissza.

— De csúnya halott!

— Amilyen csúnya volt az élete.

— Nem is kellett volna eljönni a temetésre.

— A besúgót a túlvilágból is kizárják.

Belülről, a halottasszoba félhomályából nyöszörgő zsoltárhangok verődtek az ablaküveghez és nyikorogtak, mintha a fülekbe akarnának hasítani. Közben egy-egy hidegvízsugár suhogott és sercegett, amint végigsúrolta a tisztítódeszkán lábára állított halottnak megmerevedett, kemény testét.

— Már mosdatják, — riad fel egy hang az udvaron.

— Ha a bűneit lehetne ilyen könnyen lemosni I — felel egy másik.

— *És Teátok öntök tiszta vizet és megtlszttta< lak benneteket minden tisztátalanságotoktól, szól az örökkévaló* — hallatszik ki a halottas szobából. Az udvaron megdöbbenés fut át. néhány pillanatig. A hetyke szóbeszéd hirtelen elnémul, a halál mindenhatóságának áhítatával figyelnek a belülről kiszűrődő komor hangokra, amint a halottmosók az Énekek Énekének verseit morzsolják munkájuk közben monoton, szomorú, áhítatos melódiával:

— «Az ő feje választott drága sárarany, fodor haja fekete hollók.*

— Most a fejét mosdatják, — szól valaki halkan.

— *Az ő orcái hasonlatosak a drága füveknek táblájához, a felnevekedett szép plántákhoz, az ö ajkai a liliomokhoz, melyekről drága olaj foly.*

Az áhítat fátyla néhány pillanatra fellebbent és ismét el-elröppent egy-egy konok megjegyzés:

— No bizony az ő ajkáról nem drága olaj folyt, legföllobb forró olaj, amellyel nagyon sok embert megégetett.

Bent újra sercegett a leömlő vízsugár és újra szólt a szomorú ének:

— *Az ö kezei aranyrudak, beléjük foglalván hiacintus drágakövek.*

— Most a kezeit mosdatják.

— Inkább azt kellene ráolvasni a Bibliából, hogy «a kezek Ézsau kezei».

— Hagyd szegényt, már nem árthat senkinek.

Az elevenedő beszélgetésbe belészól a halottasszobából hallatszó zsolozsma:

— «Az Ő szárnyai színarany fundamentumon álló márvány kőoszlopok.*

— Már a lábait mosdatják.

— «A te tomporodnak kerületei mint a mesterember kezétől csináltatott kösöntyűk.*

A halottasszobából most fűszerillatok párája áradt ki az ablakréseken. Bent már a fűszeres fürdetés folyt.

— *Nárdusz és krokosz, kinna és kinmon és a Libánon minden bokra, mirrha és aloé és minden füszerszámok...»

— Látod — eszmél föl egy öreg a tömegből -L-ha meghalunk, mind egyformák leszünk. A besúgóra és árulkodóra épp úgy elmondják az Énekek Énekét, mint a legjámborabb, legszentebb caddikra.

— A halál mindent kiengesztel. . .

A halottasszobából kihallatszott az öltöztetés zsolozsmája: «Imé eltávolítóm rólad a te bűnödet és felöltöztetlek patyolatfehérbe ...»

Az emberek egyre gyűlnek, gyülekeznek. Már el sem férnek az udvaron, sokan kiszorulnak az utcára, ahol apró csoportokba verődve beszélgetnek.

— Milyen hagy temetési

— Életében kerülte mindenki és most mindenki itt vanl

— Csak a gyászbeszéd hiányzik, hogy igazán szép temetés legyen.

— Mit lehetne itt mondani? Hogy hány embert tett tönkre besúgásokkal? Hogy ez volt a kenyere? Itt nincs mentség. Ezt még a halál sem engesztelheti ki.

A fekete lepellel leborított holttestet kihozták a halottashézból és letették az udvarra. Még egy halk, rövid ima, aztán lassan vállukra vették a halottat és a menet megindult.

Alig tettek néhány lépést, a meglepetés moraja zúgott végig a tömegen.

— Jön a rebbe! Jön a rebbel

— Csak nem akarja megadni neki a tiszteletet?

— Tán ő is kíváncsi?

— Vagy talán félt el nem jönni?

A menet hirtelen megállt.

Némán utat nyitottak a caddiknak, aki iöldigérő fekete köntösében, szomorúan lecsüggoszlclt fejjel közeledett a koporsóhoz. Halkan intett a halottvivőknek, induljanak tovább. A menet szótlanul folytatta útját, csak itt-o(t hangzott fel mélán a halotti zsoltár: «Pajzs és vért az ő Igazsága, nem félsz a rettegéstől éjjel*. Közbcn-közbcn az alamizsnások megcsörgették a perselyeket: <Jótett megment a haláltól* és gyéren hullottak a kísérők garasai a zörgő perselyekbe. Mindenkinek a lelkét az a nagy kérdés zaklatta, mit. fog mondani a nagy «polonai», akit a nagy fenyítőnek neveznek és aki sohasem mond mást, mint az igazat. De el lehet-e itt mondani az igazat? Nem fogják-e elfogni és börtönbe vetni? Hiszen a halott a Vár bérence volt. És különben is szabad-e a halottat, bármilyen halottat megszégyeníteni?

Csakhamar híre ment, hogy a caddik is ott van és a gyászmenet néhány perc alatt tízszeresére gyarapodott. A város apraja-nagyja loholva sietett utána. Mindenki hallani akarta a «nagy fenyítő» szavait.

Már túl voltak a város határán, sűrű őszi köd feküdte meg a mezőket, az utakat. Csak akkor lehetett a kiskövü temetőt észrevenni, amikor már ott állottak a szürke halottas «Sátor» előtt.

A halottvivők letették a koporsót a földre. Mindenki feszülten, lélegzetét visszafojtva figyelt. A caddik néhány percig némán, magába merülve állt a komor, feszítő csendben, aztán szaggatott, szomorú hangon, a gyászbeszédek siránkozó, lassú lejtésével kezdte:

— Volt egyszer egy kutya ...

A szemek hirtelen a csodálkozás tükrében villantak össze. Sokaknak szívét aggodalom szállta meg. Hátha megtudják a Várban?

A caddik zavartalanul folytatta:

— A kutya neve Brilán volt és az ura nngyon

szerette, mert vadászatain ő fogta a legszebb vadakat. És történt egy napon, hogy meghalt ez a kutya . .

— Láttad? A caddik most ujjával a koporsóra mutatott — súgta egy asszony a szomszédjának.

— Hallgass, az nem lehet, hallgass.

A caddik emelkedett hangon beszélt tovább:

— Es az állatok közt nagy öröm tört ki, hogy megmenekültek Britántól, a nagy kutyától. De a róka az állatok legokosabbja, reájuk szólt: «Mit örültök, ti balgák? Ha meghalt volna, mielőtt a többi kutya megtanulta tőle a vadfogást, helye lett volna az örömnek. De most, hogy a többiek is eltanulták, még csak rosszabb lesz ezentúl.

(Az elbeszélés befejező része a 12. oldalon)

VOLT EGYSZER EGY KUTYA