Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)
1993-07-30 / 6. szám
NEWYORKI FIGYELŐ 1993. július 30. GALILI-GEMEINER ERVIN: EMLÉKEZZ ÉS NE FELEJTS! SZÍVÁN 20 A MAGYAR ZSIDÓSÁG GYÁSZNAPJA „Sírt az éjszakában, könnye egyre omlott. Szerették valaha, de nem maradt vigasztalója. Akik barátai voltak, ellene esküdtek”. (Ejcha-L16.) Örökéletű népünk homokóráján most lepergett egy porszem, ismét eggyel szaporította az Auschwitztól idáig megtett évek számát. 49 esztendő, két nemzedék telt el az auschwitzi rámpa és az elegáns, fehérkesztyűs orvos kézlegyintése óta. Négy és fél évtized a gázkamrák évétől napjainkig. És ennek ellenére a Vészkorszak fájdalma semmivel sem enyhült. Talán épp ellenkezőleg. Most, hogy két generáció perspektívája van mögöttünk, egyre jobban érezzük, hogy világunkból hiányzik valami. Eltűnésünk óta tartalmatlanabbá lett a zsidóság szellemi élete. Európa színpadáról való lelépésük óta nem támadtak a megöltekhez hasonló szellemóriások, sem a Talmud bölcsei, sem az univerzális tudományok művelői között. Az elméletet mit kétezer esztendő gyűlölete agyait ki, azt most a zsidóság kiirtásával, náci inspirációra Európa népei megvalósították. Ez a vissza nem tért zsidóság volt a fény és a drágakő abban a nyakékben, melyet magyar-zsidóságnak neveztek. 49 évvel ezelőtt megölték, megfojtották, majd elégették őket. Voltak olyanok is, akik maguk ásták meg sírjaikat. Megsemmisítésük, Európa keresztény népeinek közvetlen vagy közvetett segítségével történt. Kétezer esztendő gyűlöletet elhintő tanítását valósították meg hatmillió európai zsidó kiirtásával. Közülük másfélmillió volt gyerek és csecsemő. És ebből a hatmillióból tíz százalék, hatszázezer volt magyarországi zsidó. Méltán illik a szövetségesekre, de legalábbis vezéreikre az a klasszikus mondás, hogy bűnösök között cinkos (esetünkben - gyilkos) az, aki hallgat. S az állítólag „felvilágosult” keresztény Európa népei hallgattak. Utána megmérettek az emberiesség mérlegén és könnyűnek találtattak. Magyar vonalon mindez csupán beteljesedése volt az „ezeréves szentistváni birodalomból” kinőtt és a „szegedi gondolat” emlőjén nevelkedett zsidó-ellenes uszításnak. 1944-et huszonöt évvel megelőzte Orgovány, Siófok, Izsák, Kecskemét, a Britanniaszálló pincéje, a numerus clausus, a zsidótörvények, a toloncház, Kistarcsa, Garany, KEOKH, Kamenec Podolsk, Újvidék, Dorosits, Bor, Sztójai-Stojakovits, Szálasi-Salostyán, Kun András minorita páter dunaparti tarkónlövései, a háború utáni pogromok Minderre emlékezünk. Mert mi nem felejthetjük el a Vészkorszak véres napjait. A borzalom kifejezésére az emberi szókincs túl szegény. Ezt akkor érezzük, amikor fel akarjuk jegyezni fiaink, unokáink, a következő nemzedék számára azt, amit láttunk, amit átéltünk. Mert mi, akik a Jóteremtő kegyelme folytán életben maradtunk - kötelességet vállaltunk. Hogy nem feledjük el napjaink Amalékját. Mert mi, akik azt átéltük, az új élet jogával kötelességet is vállaltunk magunkra életünk utolsó napjáig: Emlékezni, Nem Felejteni, Emlékeztetni és Nem Felejtetni. Minden valószínűség szerint ez volt mártírjaink utolsó, ki nem mondott akarata, amikor a Kidus Hasémért haltak vértanúhalált. E szent kötelességet kaptuk jussul azoktól, akik már nincsenek velünk. Sokszor, mondhatnánk naponta kérdezzük magunkat, vajon lehetséges, hogy mi, akik négy és fél évtizeddel ezelőtt csúszó-mászó férgek voltunk, akiket a világ már leírt, puszta létünkkel, illetve cselekedeteinkkel formáljuk a történelem folyását? Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi különleges nemzedék vagyunk. A négyezeréves zsidó történelem napjait éljük, melynek nemcsupán tanúi, hanem egyszemélyben szereplői, alakítói és formálói vagyunk. Szenvedő alanyai voltunk a Vészkorszaknak, amikor a pokol a földre szállt, három évvel később pedig hetven nemzedék álmát sikerült megvalósítanunk. 19 évvel később pedig, amikor felszabadítottuk a Templom-hegyet, mintha a messiás lépteinek dobbanását hallottuk volna. Hozzánk hasonló nemzedék még nem élt a földön. Még a Szináj-hegyi Kinyilatkoztatást megélő és átélt nemzedéknek sem adatott meg, hogy eljusson álmai földjére. A negyvenéves vándorlás alatt, még a honfoglalás előtt hullottak el. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy messiási korszakban élünk. A távlat még tűi rövid ahhoz, hogy a történelemformáló tényeket kellőképpen kiértékelhessük. Most, amikor a 49. ázkárán számadást csinálunk magunkkal, feltesszük a számtalanszor visszatérő kérdést: Hol vannak a gyermek-kacajoktól hangos templom udvarok? Hol. találunk 1930-1944 között született zsidó embereket, akik a két dátum közt gyerekek voltak Magyarországon, és a hozzá csatolt területeken? Mindössze néhány maradt a vidékiek közül, azok is a kísérleti nyúlnak kiszemelt ikrek közül kerültek ki, vagy olyan szerencsések voltak, hogy ausztriai családi lágerbe kerültek szüleikkel. De ritka az ilyen, mint a fehér holló. De nemcsak a megölt gyerekeket látjuk magunk előtt, hanem szüleiket is, a drága apákat, anyákat, nagyszülőket, helyesebben emlék-alakjaikat! Látjuk, amint gyermekeik kezét fogják, látjuk őket az ünnepi családi asztalnál, látjuk a bekötött fejű zsidó anyát, amint két áldó kezét a gyertyalángok fölé emelve szenteli meg a szombatot. Látjuk a Szombat Királynőjének fogadásáról, ünneplő ruhájában a templomból hazatérő apát, amint két kezét gyermekei feje fölé emelve elmondja az ősi áldást: JEVARECHECHÁ... tegyen téged az ÖRÖKKÉVALÓ olyanná, mint Efrájimot és Menasét, avagy az ősanyákat: Szárát, Rivkát, Leát és Ráchelt. S most, a PUSZTULÁS - gyászos évfordulóján mindezt látom lelki szemeim előtt. Ugyanakkor elégtétellel párosult büszkeséggel tölt el, hogy nekünk, a két nemzedékkel ezelőtt gályarabnak minősített páriáknak, s kétlábon járó árnyék-embereknek megadatott az, ami előttünk egy zsidó nemzedéknek sem. Ott voltunk a mélyen, amikor mint kártékony férgeken tapostak rajtunk. A mélységből a csúcsra jutottunk, államot alkottunk, visszafoglaltuk Jeruzsálemet, és mint birtokosok, imádkozhattunk örömkönnyet hullatva a Siralomfal alatt. Megértük, hogy ha még gyűlöl is a világ, de félve tiszteli a zsidó katonát. Mi, a Pusztulás túlélői, a szemtanúk hitelességével állíthatjuk, hogy a gyűlölet tüze égett Auschwitz gázkamrájában, ahol kioltották életüket. Nem sírhatunk sírjaik mellett, mert azokat az égben ásták meg. Két generáció távlata nem homályosította el alakjaikat. Örökké fénylő arcukat látjuk most is magunk előtt, amikor egyesülünk szent emlékükkel. Csupán fizikailag nincsenek közöttünk, de szellemük közöttünk és felettünk lebeg. A 16-ik században Cfát szent kabbalistái hat ,,Z’ chirát”-Emlékezz-et iktattak mindennapi imánkba. Az első megemlékezés az egyiptomi kivonulással kapcsolatos. Az utolsó, a hatodik pedig előírja: Emlékezz, mit csinált neked Ámálék, amikor útban voltatok Egyiptomból. Befejezésül pedig még hozzátették parancsnak: Töröld el Amálék emlékét az ég alól. Ne felejts! Fenti utasítás-parancs, négy évszázad után - sajnos - ismét aktuális. Emlékezzünk napjaink Amalékjára Hitlerre, nemkevésbé a kakastollas pribékekre, akik lakásainkból hurcoltak el bennünket, és szekerekre rakva szállítottak el a vidéki gettókba, s onnét -, a helyi lakosság tetszésnyilvánítása és örömrivalgása mellett - a vasútállomásokra, illetőleg a marhavagonokba a soha vissza nem térő útra, Auschwitzba. Befejezésül pedig, most 52 esztendő távlatából emlékezem Garamvölgyében, a kis zselizi templomunkban végzett brutális cselekedetre. Amikor az úgynevezett felvidéki „felszabadulás” után (még viccnek is rossz, hazug a szó!), betörtek templomunkba, feltörték a frigyszekrényt, s a benne lévő Szent Tekercseket meggyalázták, a templom belső falára pedig horogkeresztet mázoltak. Ez esetben - mint az elmúlt kétezer esztendő alatt minden alkalommal -, egyet elfelejtettek. Csupán a Tekercsek égtek el, de a betűk szelleme megmaradt. Klasszikus pe’ldája ennek mai ittlétünk. Ez örökéletű népünk titka és fennmaradásunk záloga. Fentiekkel kapcsolatban megemlítem Rabbi Chananja Ben Trádjánt, akit a rómaiak halálra ítéltek. Kivégzése előtt, mielőtt tiszta lelkét visszaadta volna Teremtőjének, a messzi-messzi távolba nézett, s földöntúli mosoly ült ki orcájára. Ezt látva, tanítványai megkérdezték, hogy mit lát?- Látom, hogy csupán a tekercsek égnek el, mint ahogy áldott emlékű mártírjainknak is csupán testét égették el. Leikeik a velük elégetett tekercsek betűivel is mindég felettünk, és körülöttünk lebegnek. Valójában ez a zsidóság túlélésének csodálatos jelensége. Ez a csodálatos nép, mely a történelem során pörölycsapások, a pogromok és a haláltáborok ellenére is fennmaradt, és nem tűnt el a történelem süllyesztőjében, ellentétben más és nagyobb nemzetekkel, a többezeréves, állandó harcban és csapások során. Csupán mi - a zsidó nép - tudjuk felfogni és megérteni e nagy csodát. Végül pedig: Nem emlékszem hirtelen, ki írta a következőket: Felejteni csak az tud, akinek nincs mit felejtenie. Megbocsájtani is csak az tud, akinek nincs mit megbocsájtania. (A szerző gyászbeszéde a magyar-zsidó vészkorszak emléknapján)
