Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)
1993-07-30 / 6. szám
NEWYORKI FIGYEL« 1993. GYŐRI DEZSŐ: EMLÉKEZÉS 1944 KARÁCSONYÁRA DR. SÁNDOR LÁSZLÓ (Bécs): VISSZAPILLANTÁS A MAGÁNYBA ál. PÁRIZS AZ ÖTVENES ÉVEKBEN Minden év végén felötlik bennem, hogy írnom kellene a számomra legnevezetesebb Karácsony-napról, 1944 december 24-ről. Már csak azért is, hogy túlélőként emléket állítsak az ak kor elpusztultaknak. Emlékeim leírására ösztönzött néhai Roboz Ottónak „A zsidó Fiúárvaház Vöröskeresztes Otthona" című, a NEWYORKI FIGYELŐ 199. VII.2, VII.30. és IX.7.-Í számaiban folytatásokban mgjelent visszaemlékezése. 1944 novemberében - a román fegyverletétel után -munkaszolgálatos századunkat a Békás-szorosból visszavonulóban a budapesti KISOK-pályán szállásolták el, a Népligetben. Átmeneti szállásunkról Németországba vittek volna a többiekkel együtt. Akkor határoztam el, hogy bármi történjék, nem megyek tovább. Századomtól megszöktem és bementem a háború előtti munkahelyemre, a Bethlen tér 2. alatti Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájába. Ez az intézmény a gettón kívül volt. Néhány napon belül sikerült hamis papírokhoz jutnom. Az irodából ki-kijárva többedmagammal élelmet juttattam a gettóban levő rokonoknak, ismerősöknek. A gettó falain kívül egyébként több zsidó gyermekintézmény működött. Ilyen volt a már említett fiúárvaház, a Bácskai utcai és a Munkácsi Mihály utcai gyermekotthonok, ahol részben az intézmények saját növendékei, másrészt a magukra maradt zsidó gyermekek tartózkodtak. A Nyilaskeresztes Párt december 24-re tervezte a gettón kívüli létesítmények felszámolását. A Bácskai utcai otthon egyik vezetője, amikor a tervről értesült, elmenekült az intézményből. Az ő helyére küldtek ki december 22-én. Vállaltam a megbízatást. Arra gondoltam,hogy nem lehet a gyerekeket magukra hagyni. December 24-én reggel elkezdődött a nyilaskeresztes párt akciója. Megjelentek nálunk is a nyilaspárt felfegyverzett tagjai és csomagolást, sorakozót rendeltek el. A nagyobb gyerekek közül néhányan az udvari kijáraton, a s szomszéd ház kerítésén át próbáltak megszökni.. Utánuk lőttek, ök lettek az első sebesültek, halottak. Mint később tudomásunkra jutott,hasonló eset fordult elő a Munkácsi utcai otthonban. Egy lázas beteg gyereket, aki nem tudott menni, a betegszobában lőtték agyon. A Mumkácsi utcai otthonból a gettóba vitték a gyerekeket. A Fiúárvaházból és a Bácskai utcából Budára, a Radetzky laktanyába kísértek bennünket, a Bem térre. Ez volt akkor a Nyilaskeresztes Párt központja, amelynek udvarán folytak a kivégzések. A szovjet csapatok ezen a napon zárták körül Budapestet. A Székesfehérvár és Vác irányából indított támadás élei Esztergomnál találkoztak és a budai oldalon elérték a Hűvösvölgyet. Most már nem a bombázás, hanem ágyúlövések hangja hallatszott. Egy hároméves kisfiú, aki mi, felnőttek ölben vittünk végig a városon át vezető úton, meg is jegyezte: - Hű de nagyot lőttek !" Nagy volt a riadalom.A laktanya előtt álltunk és vártunk. Egyszerre csak megérkezett egy motorkerékpáros nyilasküldönc, aki beszédhibás volt. ö adta ki a parancsot: „Vissza a Szip utcai gettóba !" Kísérőink ezt Szív utcának értették és el is indítottak bennünket a Szív utca felé. A Bácskai utcai gyerekeket a Szív utca 33-ban, az árvaháiakat egy másik házban, egy korábban elhurcolt zsidó család kiürített lakásába zsúfolták össze. Mivel közeledett a szenteste, kísérőink a házfelügyelőre bíztak bennünket és igyekeztek haza, családjukhoz. A Szív u.33. sz. ház lakói döbbenten nézték a kb. 100 gyerek érkezését és egy lakásban történt összezsúfolását.A szentestére készülődve, ünnepi áhítatukban a gyerekek egy részét vacsorán látták vendégül. A meghívások szervezésében élenjárt egy, a házban lakó színész. Egy másik lakó, egyébként a nyilaspárt tagja, szintén megkérdezte vezetőnktől, Nuszbaum Vilmostól, hogy miben segíthet. Ahogy elmondta, őt éppen akkor mozgósították, indulnia kellett Hűvösvölgybe. Viszonzásul azt kérte, hogy ha vele valami történnék. gondoskodjunk a feleségéről, aki hetedik hónapos terhes volt. ./ -jszakát tehát a Szív utca 33-ban töltöttük, ám 26-án már jöttek is értünk.Ezúttal nem civüek, nem nyilasok, hanem katonák és vöröskeresztes karszalagot viselő személyek. Ismét csomagolnunk és sorakoznunk kellett. Fegyveres kísérettel indultunk. - Irány Újpest, Dunapart - hangzott a parancs. Tudtuk,hogy a kivégzőhelyre visznek. Az Andrássy úton mentünk, amikor megtudtuk, hogy talán megmenekültünk. A KISKA (Kisegítő Karhatalmi Alakulat) katonáit az ellenállási szervezet küldte értünk.(Csak jóval később ismertük meg Gidófalvy Lajos nevét, akihez fűződik az akció megszervezése.) Rövidesen már csak a vöröskeresztes karszalagot viselők kísértek bennünket. Az Andrássy út és Munkácsi Mihály utca sarkán álló, hitközségi tulajdonban levő, egykori leánygimnázium épületébe vittek bennünket, - oda, ahonnan néhány nappal előbb a gettóba vitték a gyerekeket. December 27-én, mint később megtudtuk, a Szív utca 33 alatt ismét megjelentek a nyilasok. Értünk jöttek. Amikor pedig megtudták, hogy az előző napon egy másik alakulat elvitt bennünket, átmentek a szomszédos házba, az árvaházi gyerekekért. Már sötétedett, amikor az újpesti Dunapartra értek velük. Egy Csillag nevű nevelőt és egy nagyobb gyereket már belőttek a Dunába, amikor váratlan esemény zavarta meg őket. Szovjet repülőgépek jöttek és világítógyertyákat dobtak le. A nyilasok fedezéket keresve elbújtak, a gyerekek pedig szétszéledtek. Ment, ki merre látott. Lőttek utánuk, de az eset tanúi szerint senkit nem találtak el közülük. Néhány gyerek, aki nem tudta, hogy az épületet pár nappal előbb kiürítették, a Munkácsi utcába tért vissza, ahol már bennünket talált és nálunk is maradt. A Munkácsi utcába érkezésünk után két fiatal vezérkari tiszt gépfegyvereket állított fe a házban, védelmünkre. Olyan volt a helyzet, hogy nem is merészkedhettünk ki. Gyakran volt aknabecsapódás. Az épület alagsorában voltunk a gyerekekkel. A földszinten volt a konyha, ahol az ott talált maradék nyersanyagokból, babból, borsóból, kölesből főztünk két konyhai dolgozó segítségével. Több, mint 100 gyerek volt velünk,három felnőtt felügyeletével: Darvas Vilmossal, feleségemmel és velem. Rajtunk kívül volt még néhány felnőtt bujkáló is a házban. Esténkint a Városliget túlső oldalán levő szovjet csapatok hangszóróin közvetített magyar slágert hallhattunk: - Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgysem tudsz. — Január 13-án, az akkori Aréna, am Dózsa György út felől, a villasorokon keresztül láttuk jönni az első szovjet katonákat.Megmenekültünk. Ezzel a megemlékezésnek vége, de ideírom, amit az Akadémiai Kiadó 1967-ben kiadott Magyar Életrajzi Lexikonja Gidófalvy Lajosról közöl: G.L. (Bögöz, 1901 jan.l.-Bp. 1945.jan.) az ellenállási mozgalom résztvevője.Bp-en a közgazdasági egyetemre iratkozott be, de tanulmányait anyagi nehézségek miatt abba kellett hagynia. Minisztériumi tisztviselő állásának elvesztése után segédmunkásként dolgozott, majd a XIII. kerületi katonai parancsnokságon mint körzeti leventeoktató működött. 1944 őszén megbízást kapott a XIIII1 Kiegészítő Karhatalmi Század megalakítására. Mint demokratikus gondolkodású és németellenes érzelmű tiszt, lehetővé tette, hogy a Vilmos-laktanyában levő alakulatánál katonaszökevények, szökött munkaszolgálatosok és más üldözöttek menedéket kapjanak. Kapcsolatot talált az ellenállási mozgalommal ' és a már 2000-re duzzadt alakulat tagjaiból létrehozott ellenállási csoportokkal német- és nyilasellenes akciókat hajtott végre. 1945 januárjában a letartóztatás elől illegalitásba vonult. A nyilasokkal vívott tűzharcban vesztette életét. Előfizetek* NEWYORKI FIGYELŐRE Egy évi előfizetés 30 doUár diját \—^ csekkben mellékeiéin V 1 kérem számlázni Név-------------------------------Cin öreg barátom, Alfonso Markstein Józsi, valaha úgy kezdte monológját: - Hát idefigyeljenek, emberek... - Nos,figyeljenek... Lassan, de nem biztosan kezdtem magam beleélni a megváltozhatatlanba, az emigrációba, a magányba. Mindazok, akik elhagyták hazájukat, bármilyen állampolgársággal, útlevéllel is rendelkeznének, — odatartozók - soha nem lesznek. Földönfutók, egyedülállók maradnak mindörökre. Azok akik végkép telepedtek le idegenben, olyan külföldi magyarnak maradnak, valójában sehova sem tartoznak. Valahogyan így indulhatott velem is, hogy magányomba menekültem, éreztem, hogy a világ körülöttem szörnyű formákat kezdett ölteni. A JOINT ösztöndíjával, az egyetemi díjakon kívül, sikerült az öreg Place Pigalleon egy lassan összeomlásnak induló garniszálló hatodik, utolsó emeletén (természetesen lift nélkül) egy pici kis luknak számító, még hozzá férges szobában, „átmenetileg" létezésemet biztosítani, abban a reményben, hogy talán mégsem fogok Párizsban^ Fény Városában éhenhalni.Kis szobámat harmadmagammal két másik, hozzám hasonló, ösztöndíjas fiúkkal osztottam meg. Az ösztöndíjakat a Joint csak akkor folyósította, ha az eredményesen letett vizsgákat bebélyegezték az egyetemi indexbe. Egyszóval: nem volt mese, tanulni kellett, vizsgázni kellett, enni,enni nem volt muszáj ! Életnek nevezett tengődésünk így telt a messze idegenben. Viszont fiatalok voltunk, tele fantáziadús reménnyel és bizalommal a jövőnk, az élet iránt. Oda se neki, lesz ez még rosszabbul is, bíztattuk egymást.. Mint kiéhezett farkasok estünk neki az egyetemi menza ebédjének. Minden kevés volt nekünk, tömtünk magunkba az eledelt. Utána következett a „felfedező körút": Végigkutattuk a termet, hátha maradt még valahol egy kis leves vagy kenyérdarab. A délutánok tanulással teltek.Télen a fűtés nem jutott fel az utolsó emeletre. Kabátban, keztyűben, sállal a nyakunkon, hósapkában, lassan és nehezen magoltam a politikai gazdaságtant. Szép időben a közeli Szent Szív-templom előtti téren tanulgattunk. Ezután „ceremónia-következett, ami abból állt, hogy egymás előtt kiforgattunk nadrágzsebeinket és azokban talált néhány frankot és sou-t összeszámolva azon tanakodtunk, mit is lehetne minél olcsóbban a kis pénzen bevásárolni. Én voltam a jó bevásárló, így minden rámszakadt, még hozzá a háziaszszony főzési szerepe is. A szállóban ugyan a főzés szigorúan tilos volt, de a pénztelenség és nem utolsó sorban az éhség, törvényt bontott. Terroristák dugdoshatták úgy fegyvereiket, mint mi a kis spirituszfőzőt, valamint egy pár kopott edényt. Végigkutattam a nagy piacot és kis pénzünkért két kiló burgonyát, majd egy kiló hagymát vettem. A legolcsóbb húsféle a marhamáj volt, abból is vettem egy kilót, méjd két kilós kenyeret és egy két literes vörösbort. Kiegészítette mindezt egy fél kiló zsírnak nevezett marhafaggyú, amiből összeállt a „résztelt májas nagy kaja." Edénymosogatásra nem volt szükség, mert minden edényt úgy kitörölgettünk, hogy a háziasszonyok is megirigyelték volna. ' Pesti barátaim nem is értették a leveleimben vázoltakat.Kérdezték, miért nem megyek haza, itthon ilyen gondok nincsenek... Igazuk volt. Más gondok voltak ott! Nem tudták, mit jelent idegenben nyomorogni. Ha éhesek voltak, elmentek nénikéjükhöz zsíroskenyeret enni. Párizsban kihez mehettem volna ? Már hallottam is a sztereotip választ: - Ki hívta ide magát ? - Szgeden azt mondták: „őszi,nem őszi, nem kap mást.. " Velem is ez történt. Magam főztem ezt a levest, a sehova nem tartozást, a páriás tengődést. A francia mindenkit utál, nemcsak önmagát. A turistát, amíg fizet, eltűri, de azt is lenézi. Háború előtt és alatt, a legrosszabb időkben sem hallottam olyan gyakran Pesten a „büdös zsidót",mint Párizsban a „sale etranger"-t (piszkos idegen). Párizs város címerén ez áll latinul: Fluctuat nec mergitur — inog, de nem dől el.így vannak ők is: inognak, de nem dőlnek el Megismerkedtem Szombati Sándor ral, a neves magyar újságíró-lapkiadóval Már Belgiumban próbálkozott több-keve sebb szerencsével magyar újságot kiadni Hozott is néha írásaimból, verseimből, in kább éhbért fizetve a betűkért, de ez is több volt, mint semmi. A franciának elég a saját nyelve. Nagyon kevés kollégával találkoztam, aki valamilyen fokon beszélt volna más nyugati nyelven. Akkor kezdtek észrevenni, amikor nyelvgazdagságomhoz (más gazdagságról szó sem lehetett), a német, angol, olasz nyelvhez a francia is csatlakozott. Végigkopogtattam a sok kiadót és szerkesztőséget. Végre egy jobb nevű hetilap kiadójának kedve támadt hosszabb beszélgetésre,végül megkérdezte, írnék-e egy osztrák-magyar határmenti beszámolót. Arra nem is gondolt, hogy a franciáktól útlevelet szerezni, vagy az Enna-folyón, a demarkációs orosz vonalon átmenni, - hogyan lehetséges ? A francia idegenellenőrző hatóságok csak akkor állitottak ki egy harmonikaszerű, keményebb papírból álló utiokmányt, ha a hontalan személy végleg elhagyta az országot. A „harmonika" utolsó feltétele erkölcsi bizonyitvány bemutatása volt, amit a rendőrség magyar menekültnek addig piég nem állított ki. Lógó orral járkáltam, amit a garniszálló öreg tulajdonosnője, Madame Patron észrevett. .Előzőleg is tanújelét adta irántam való szánalmának. Megkérdezte, mi bajom van, talán beteg vagyok ? Elmondtam neki,hogy most esélyem lenne a továbbjutásra, egyetemi szabadságomat összeköthetném a megbízatással, a hiba az, hogy a „macska nem tud úszni, hogy jut át a tó másik oldalára ? " Másnap kézen fogott,elvitt a prefekturára és a vezetőnek, aki öreg barátja volt, elmondta, hogy sok évtizedes tapasztalata alapján ilyen rendes hontalannal még nem volt dolga, ő személyesen garantál értem. Csoda történt.Magyar ismerőseim nem hittek szemüknek. Az „ereklye" egy fotókópiáját, ma is kegyelettel őrzöm. (Folytatása következik)
