Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)

1993-05-24 / 4. szám

6 NEWYORKI FIGYELŐ 1993 május 24. RANDOLPH BRAHAM: Antiszemitizmus- és holocaust-felfogások a posztkommunista társadalmakban (Befejező folytatás) Romániában a zsidókérdés több választási kampány során összefonódott Ion Antonescu, a Conducator („Ve­zér”), rehabilitációjára való törekvéssel, akinek uralma alatt a romániai zsidóság meglehetősen nagy részét lik­vidálták. Teljes erővel kibontakozott a zsidók nélküli antiszemitizmus jelensége.15 A zsidóellenes retorika vehemenciáját figyelembe vé­ve, az antiszemitizmus nyílt megnyilvánulásai a térség­ben általában jelentéktelennek tűnnek. Közéjük tarto­zik temetők szórványos meggyalázása és a sírkövek fel­­döntögetése, rasszista falfirkák terjedése és néha a zsi­nagógák elleni vandalizmus. Ezenfelül a demokratiku­san megválasztott kormányok nemcsak gondoskodtak az antiszemita cselekmények megbüntetéséről, hanem felelősséget is vállaltak azért, hogy garantálják vala­mennyi polgáruk teljes jogegyenlőségét és állampolgári jogaik csorbítatlanságát. A zsidóellenes kampány és az antiszemitizmus meg­nyilvánulásai általában összefonódtak a holocausttal szembeni negatív attitűddel. Az európai zsidóság el­pusztítása és a különböző országokban szenvedett vesz­teségek, a kollaboráció és a felelősség kérdéseivel együtt, kényes és hevesen vitatott témákká váltak. A holocausttal szembeni attitűdök a vitában részt vevők politikai-ideológiai álláspontjaival együtt változtak - és változnak ma is. Ezek az attitűdök a holocaustnak a megmaradt fasiszták, neonácik és különféle helyi „revi­zionisták” részéről való tagadásától annak az idegenel­lenes nacionalisták általi eltorzításáig vagy lekicsinylé­séig terjednek. Végül pedig a mérsékeltekig, akik elis­merik a zsidó tragédiát mint egy átfogó európai kataszt­rófa részét. 1989-ig a kelet-közép-európai „revizionisták” csak­nem kizárólag antikommunista hősökként pózoló elme­nekült kollaboránsok közül kerültek ki, akik főleg Nyu­gaton tevékenykedtek, politikai-ideológiai támogatást nyújtva a holocaust letagadásával foglalatoskodó neoná­ci elvbarátaiknak. Az 1985 utáni glasznoszty politikája felbátorította a kelet-európai antiszemita elemeket, akik így versengésbe kezdhettnek nyugati elvbarátaikkal a holocausttal kapcsolatos „revizionizmus” propagálásá­ban, még a kommunista rendszer megszűnése előtt. Kihasználva az ,új szabadságjogokat a holocaust tényei­­nek önjelölt meghamisítói gyakorlatilag mindenütt színre léptek a korábbi kommunista vüágban. A holo­caust eltorzítása és lekicsinylése rendszerint megint an­tiszemita, anticionista és Izrael-ellenes kirohanásokkal fonódott össze.” A „revizionisták” rágalmazó kampá­nya új lendületet vett az 1989 utáni időszakban. A má­sodik világháború - országaik „jó hírét és becsületét” védelmezni akaró önjelölt - krónikásai siettek utolérni nyugati revizionista kollégáikat, gyakran újra kiadva azok írásait.30 Téziseik lényegében a már korábban, a nyugati „revizionisták” által előterjesztett tézisek új va­riánsainak bizonyultak. Jóllehet a „revizionisták” tézisei felháborítóak, talán még zavarba ejtőbb az, amikor tanúi vagyunk, hogy a posztkommunista érában a hatalmon lévő elitek és köz­hivatalnokok hamisítják meg a történelmet. Antonescu marsall rehabilitálása jó példa erre. A történelmi múlt meghamisításában nemcsak az 1990 óta előtérbe került nacionalista politikusok jártak élen, hanem azok a pro­minens értelmiségiek is - sőt elsősorban ők -, akik ko­rábban aktívan kiszolgálták Ceausescu totalitárius rend­szerét. Antonescu fehérre mosásának nemcsak az a cél­ja, hogy elködösitse Románia belépését a nácik háborús koalíciójába, hanem az is, hogy elkendőzzék a románok részvételét a hazai és a szovjet zsidók tömeges legyüko­­lásában. Az ilyen hivatalos történelemhamisitás másik példája a Franjo Tudjman, Horvátország új elnöke adta, holo­caustról szóló elemzés.31 Erősen vitatott könyvében az egykori kommunista vezető átveszi a „revizionisták” téziseinek egyik kulcselemét, megkérdőjelezve a holo­caust során megölt zsidók számát. Meghamisítja a tör­ténelmet akkor is, amikor párhuzamot von a náciknak a zsidókkal, illetve a zsidóknak a palesztinokkal való bánásmódja között, és azt állítja, hogy ez utóbbi „a ná­ci-fasizmustól a judeo-fasizmushoz vezető történelmi lé­pést” jelentett. Az a fő célja, hogy ha nem tudja is telje­sen letagadni, legalább minimálisnak tüntesse fel a horvát usztasák szerepét a szerbek, zsidók és cigányok tömeges le­­gyilkolásában, különösen Jaszentroácon, a hírhedt hor­vát koncentrációs táborban. A gyalázatos történelemha­misítást még tetézi azzal az .állítással, hogy a táborban működő megsemmisítési apparátust nagyrészben zsi­dók irányították.31 Kelet-Közép-Európa korábban a tengelyhatalmakkal szövetséges országaiban, így Bulgáriában. Horvátor­szágban, Magyarországon, Romániában és Szlovákiá­ban azok a soviniszta nacionalisták támogatják a revizi­onistákat, akik fenn akarják tartani vagy helyre akarták állítani országaik jó hírét „a zsidók által propagált vá­dak és hazugságok” ellenében. Ezek a „hazafiak” rendszerint saját nemzetük bolsevizmus ellen viselt „igazságos háborújának” összefüggéseiben szemlélik a zsidók állítólagos háború alatti szenvedéseit. A zsidó veszteségeket, amennyiben létezésüket egyáltalán elis­merik, úgy tekintik, mint elkerülhetetlen következmé­nyeit a háborúnak, amelyben minden nép veszteségeket szenvedett. Azt bizonygatják, hogy a zsidók végül is a tengely elleni koalíció szövetségesei voltak, és valójában bolsevik terroristák, akikkel szemben a katonák és csen­dőrök nyújtotta védelmet kellett igénybe venni. Ezenfelül hajlanak arra is, hogy a zsidók által szenvedett vesztesé­gekkel - mint azok azonos súlyú megfelelőjét - szembe­állítsák a szenvedéseket, amelyeket népeiknek a kom­munista éra alatt a holocaustot túlélt zsidók okoztak. A holocaust lényeinek a nacionalista elferdítése rendsze­rint összekapcsolódik a zsidóság veszteségeinek mini­malizálásával,34 és azzal a váddal, hogy a túlélők a sztá­linizmus lelkes elfogadásával a háború után voltakép­pen bosszúálló politikát kezdtek saját népük ellen.35 Ezek az önjelölt hazafiak egyszersmind helytelenítik, hogy a (szerintük zsidók által ellenőrzött) tömegkom­munikációs eszközök állítólag túl sokat foglalkoznak a holocaustra való emlékezéssel, továbbá megkérdőjele­zik a zsidók állampolgári lojalitását is.36 A holocaustról szóló megemlékezés eseményeit úgy tüntetik fel, mint a nem zsidók ellen irányuló propagandát. Magyarorszá­gon ez a beállítás rendszerint azzal a váddal párosul, hogy a zsidók és támogatóik nem foglalnak állást a magyar ki­sebbségekkel szemben a szomszéd utódállamokban folyta­tott „népirtó politika” ellen. Ezeknek az álhazafiaknak az álláspontját gyakran visszhangozzák gyűléseiken a skinheadek és neonácik is. Az antiszemitizmusnak ezt a rejtett és a népesség nyugati befolyástól még érintetlen részének keresztény­nemzeti értékeire hivatkozó nacionalista-populista ver­zióját az új, demokratikusan választott állami vezetők ha nyütan nem támogatják is, mindenesetre elnézik. Magatartásukat valószínűleg inkább a politikai taktika szempontjai, mintsem a személyes meggyőződés motiválja. Mindazonáltal azzal, hogy nem foglalnak állást egyér­telműen jobboldali politikai támogatóikkal szemben (kivéve, ha hazai vagy külföldi zsidó közönség előtt jelen­nek meg), ezek az államférfiak az antiszemiták és a holo­caust elferdítői kezére játszanak. A rövid életű szabad Német Demokratikus Köztár­saság kivételével a korábbi szovjet csadósállamok egyi­ke sem tudott teljesen megbirkózni a holocaust emlé­kével. A hivatalos tagadás 40 esztendeje után Kelet- Németország első szabadon választott parlamentje 1990. április 12-én elismerte a németek közös felelőssé­gét a zsidóknak a társadalomból való kitaszításáért és legyilkolásáért, kárpótlást ajánlott fel, és bocsánatot kért a világ zsidóságától.17 Ezzel szemben az összes töb­bi új, független állam csak sajnálkozását fejezte ki zsidó közösségeik tragikus sorsa felett, anélkül, hogy kárpót­lást ajánlottak volna fel, nem is szólva bármilyen nyilvá­nos nemzeti bocsánatkérésröl.,<’ Az új politikai elitek, akárcsak az őket támogató történészek, hajlamosak rá, hogy a holocaust relativizálásával, az általános háborús szenvedésekkel való egybemosásával vagy egyszerű ig­­norálásával mossák tisztára saját nemzetük történelmi múltját. A zsidók szenvedéseit és veszteségeit gyakran csak saját, háború alatti veszteségeik részeként veszik tu­domásul. Nehéz megmondani, hogy ezeket a nézeteket milyen széles körben osztják a népesség nagy tömegei. A „tör­téneti revizionisták” és különböző szövetségeseik (bele­értve a neonácikat és a skinheadeket is) a népességnek csak egy kis töredékét alkotják, és csupán a politikai élet perifériám tevékenykednek. De ha a társadalmi­gazdasági feltételek a privatizálás és piacosítás hatása­­alatt tovább romlanak, ezek az erők potenciális veszélyt jelenthetnek az új, törékeny demokratikus rendsze­rekre. Miközben az új demokráciák még nem tudtak meg­birkózni a holocaust emlékével, elődeiknél határozot­tabb álláspontot fogadtak el a zsidó állampolgári jogok védelmét és az antiszemitizmus elleni küzdelmet illető­en. Ebbéli igyekezetükben támogatják őket a keresz­tény egyházak vezetői is, akik gyakran az antiszemitiz­mus elleni küzdelem kezdeményezői és erkölcsi vezetői. Az antiszemitizmus elleni kampány alkalmanként összefonódott a zsidó-keresztény megbékélés keresésé­vel. A holocaust ráveti az árnyékát erre a kampányra is, mert a vallási és világi vezetők közül csak kevesen ké­szek arra, hogy a maga teljességében szembenézzenek vele. Magyarországon például az egyik első, aki ilyen megbékélésre hívott fel, Tornai József volt, a neves köl­tő. A Magyar Demokrata Fórum első Országos Gyűlé­sén beszélve Tornai kijelentette, hogy nem lehet - és nem is szabad - vitába bonyolódni a holocaustról. El­jött az ideje annak, hogy a magyarok osztozzanak a nemzet közösségéből kiszakított áldozatok feletti gyász­ban. Ugyanakkor azonban elvetette, hogy bocsánatot kellene kérni a zsidóktól, mondván: a mai nemzedék ugyanúgy nem veheti magára a holocaustban való bű­nösséget, mint ahogy nem veheti magára a felelősséget a magyar zsidók ellen a háború alatti magyar kormá­nyok által elkövetett bűnökért sem. Tornai csak arra mutatott készséget, hogy elismerje: a magyarság fele­lős, mert nem tett megfelelő lépéseket a megbékélés felé a holocaust után. 1989. május 10-i történelmi jelentőségű ülésén a ma­gyar parlament meghallgatta akkori elnökének, Szűrös Mátyásnak szenvedélyes beszédét, miszerint a nemze­tek felelősek azért, hogy bátran és az igazsághoz hűen szembenézzenek saját történelmi múltjukkal. Szűrös egyértelműen elvetette az előítélet minden formáját, és tisztelettel adózott a Magyarországról deportált 600 000 magyar zsidó és 30 000 cigány emlékének. Még Szűrös is szükségesnek tartotta azonban, hogy a II. világháború­val általánosan együtt járó szenvedésekkel mossa egvbe a holocaustot, egy kalap alá véve a faji alapon elpusztí­tottak - egy teljes megsemmisítésre ítélt nép - vértanú­ságát a magyar katonák háború alatti szenvedésével és veszteségeivel. Viszonylag biztatóak Magyarország újonnan választott vezetőinek a nyilvánosság előtt tett nyilatkozatai is. 1990. július 8-án egv, a holocaust ma­gyarországi áldozatai előtt tisztelgő emlékmű leleplezé­sekor Göncz Árpád és Antall József egyaránt ékes sza­vakkal és nyíltan megbélyegezték az antiszemitizmust, és elkötelezték magukat a zsidó közösség jóléte és bol­dogulása mellett. Miközben bocsánatkérésnek nem ad­tak hangot, korábban magyar állami vezetőtől soha nem hallott hangon emlékeztek meg a zsidók mártíriu­­máról, a holocaustot az emberi történelem legszégyen­­teljesebb eseményének minősítették. (Folytatás a 8. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents