Newyorki Figyelő, 1992 (17. évfolyam, 3-12. szám)
1992-06-26 / 6. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1992 június 26. DR. SANDERS IVAN: AZ ÚJJÁÉLEDT MAGYAR ZSIDÓ KULTÚRA n. A másodat világháború utáni generációk még ellentmondásosabban élték meg zsidóságukat és magyarságukat. A megmaradt magyar zsidóság jelentős rétegeiben, kivált a nagyvárosi asszimilált, kommunistává vált, funkcionárusi beosztásba került családoknál a már-már képtelennek tűnő elfojtás, tagadás, titkolódzás szinte évtizedekig tartott, nemzedékek nőttek fel súlyos tudatzavarokkal, gátlásokkal. Először a lélektan, a társadalomtudomány igyekezte feldolgozni ezt a jelenséget (öt-hat évvel ezelőtt úttörő interjú-sorozat jelent meg egy budapesti folyóiratban ezzel a címmel: „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok? később az irodalom. Egy rövid részletet szeretnék felolvasni Nádas Péter ÉVKÖNYV című, 1988-ban megjelent művéből. Egy felfedezést ír le benne, amely—nyugodtan állíthatjuk— egy egész nemzedék, sőt több nemzedék alapélménye lett. (Nádas Péter egyik legjelentősebb mai magyar prózaíró, EMLÉKIRATOK KÖNYVE c. hatalmas regénye nemrég jelent meg Németországban és máris a legrangosabb kritikusi sikerlista első helyén szerepel ott. A minap kapott Kossuth-díjat Magyarországon.) ÉVKÖNYV című naplószerű könyvében, de majdnem minden más írásában is, Nádas gyerekkori otthonára, otthonaira tekint vissza, az ötvenes évek fülledt légkörére, dogmatikus kommunista szülei világára. Ebben a részletben is egy régi délutánra emlékezik: Aranyszőke anyám nyitott nekem ajtót azon a délutánon. Délutáni tanításról jöttem haza az iskolából, odakinn már csaknem teljesen sötét volt. A hosszú előszobában égett a villany. Kivételes eseménynek számított ez, mert csengetésemre az ajtót mindig a cseléd nyitotta ki. Szüleim a cselédet, a szociális egyenlőség kényes elvére tekintettel, háztartási alkalmazottnak nevezték. Hivatali elfoglaltságaik miatt pedig, ilyen korai időpontban, még soha nem voltak otthon. Ezerküencszáznegyvenküenc késő ősze volt, vagy a következő tavasz, közel nyolc éves lehettem. Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémsínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, ma^s sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne, ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak belőlünk. Örömteli meglepettségemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki. Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat. Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, miért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára. Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. S ha éreztem valamit, akkor az nem volt más, mint hogy bátor kijelentésemmel mégse tudtam annyira meglepni őt, miként az szándékomban állt. Közömbös maradt. Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte. Mondtam, a hittanórán. Mindeközben lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobái tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem öt, amint a tükörban egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy égésén közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia. Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan. Azóta nézem, ki vagyok én. Azóta gondolkodom, hogy mit állíthatok másokról és önmagamróLHa tükörbe nézek, akkor nem magamat látom azóta, hanem aki valakit néz a tükörben. Nádas Péterből nem lett zsidó író, de szüleinek kíméletlenségét, elvakultságát, önámítását mai napig fájlalja, elítéli. Van azonban jó néhány olyan mai magyar író is, akiknek alapélménye —minthogy egy idősebb korosztályhoz tartoznak — a deportálás, a holocaust. Például Kertész Imre, aki SORSTALANSÁG című művében megírta a magyar holocaust legmegrázóbb — nem krónikáját, hanem egyetemes érvényű példázatát, továbbra is rabja a témának. 1990-ben megjelent regénye: Kaddis, a meg nem született gyermekért, a Sorstalanság méltó folytatása, tovább gondolása. Egy nemrég adott interjúban Kertész Imre így vall zsidóságáról: — Nem nevelkedtem vallásos hitben, később sem lettem vallásos. Ugyanakkor a zsidóságot életem abszolút döntő mozzanatának tartom, melyhez foggal-körömmel ragaszkodom, mert átéltem általa valamit, ami pótolhatatlan, ami tanúságot tesz a századról, ami nagy-nagy erkölcsi erő és próbatétel. Ha van a zsidóságnak valami mély értelme, akkor éppen ez a próbatétel: föl tud-e emelkedni az ember az átélt élmény fölé úgy, hogy nem kirekeszti, hanem beépíti és világélménnyé tágítja. Nekem a zsidóságban ez a fontos: hogy szellemi létforma, ahogyan a Kaddisban írtam, - ennek pedig erkölcsi következményei vannak. -Kertész Imre szavai megszívlelendők. De persze felmerül a kérdés, hogy a zsidóság ilyen általánosított, absztrahált formában hosszú távon életképes-e, fenntartható, átörökíthető-e. Olyan író, mint a ma már világhírű Konrád György konkrétabb formában is vállalja és gyakorolja zsidóságát. Többször megírta, elmondta, legutóbb a HAAREC című izraeli napilapnak adott interjúban, hogy ő száz százalékig zsidó é s száz százalékig magyar. Az elmúlt pár év fejleményei azt tanúsítják, hogy igenis van kultúrális,szel!emi érdeklődést van hitbeli megújhodás Magyarországon. Mint tudjukjjj zsidó iskolák nyitották meg kapukat Budapesten, megnövekedett a zsinagógajárók száma. Ezenkívül új zsidó egyesületek, társaságok alakultak, zsidó folyóiratok, újságok indultak, köztük a két legjelentősebb: a SZOMBAT és a MÚLT ÉS JÖVŐ magas színvonalon prezentálja a magyar és az egyetemes zsidó kultúra értékeit Továbbá tucatjával jelennek meg zsidó vonatkozású könyvek az ugyancsak sokszínű magyar könyvpiacon, s még sorolhatnám. Az új magyar zsidó kultúrális termékek közül egyetlen egyet — egy hanglemezt — szeretnék most példaként kiragadni, s egyúttal elmesélni az ezzel kapcsolatos budapesti élményemet amely tükrözi egy kicsit a megváltozott helyzet fény-és árnyoldalát A hanglemezt talán Önök is ismerk, címe: Volt egyszer volt egy kis zsidó — Jiddis népdalok Kányádi Sándor fordításában. Először kicsit gyanakodva vettem kezembe a lemezt egy pesti könyvesboltban, a cím három nyelven: magyarul, angolul, héberül, a jiddis megjelölés azonban hiányzik. Az előadók nevét, fényképét is szkeptikusan mustráltam: Gryllus Vilmos, Sárközy Gergely,Tihanyi Szilvia... Ilyen nevekkel énekelnek zsidó dalokat ? De micsoda meglepetés volt maga a lemez I A hagyományos melódiákat több átiratban, elkápráztató hangszerelésben, a hírneves tenor Jan Peerce előadásában is ismerem, s nem kétséges, hogy a Gryllus testvérek eszköztelenebb, népi hangszereket megszólaltató feldolgozása közelebb áll az eredeti szellemhez. Visszafogott, ízléses változatukban kiválóan érvényesülnek a nagynevű erdélyi poéta, Kányádi Sándor átköltései. Áttetsző, kecses versek ezek, melyeket a költő nem kívánt „zsidótlanítani' Meghagyta a magyar nyelvben többé-kevésbé meghonosodott héber-jiddis szavakat, itt-ott héber eredetű argot is bevet, amellett hűen alkalmazza a jiddisben oly gyakori kicsinyítő képzőket. Megnyugtatóan sokoldalú is a válogatás; hiszen nemcsk a kelet-európai stetl sanyarúságáról szóló iróniku »érzelmes nótákat mutatja be (ezek természetesen — „haladó hagyományként" — egy korábbi korszakban is megjelenhettek volna), hanem a kifejezetten jámbor, vallásos érzületű dalokat is. Voltaképp az egész album, csakúgy, mint a forrásként felhasznált ERDÉLYI JIDDIS NÉPKÖLTÉSZET című párját ritkító antológia, magas színvonalon közvetíti, s egyben rehabilitálja a magyarajkú zsidóság által mindig is lenézett, lekezelt jiddis népi kultúra értékeit Ugyanakkor szívmelengetően magyar művel van itt dolgunk. Az intonáció ismerősen honi, az énekesek a héber szavakat is magyarosan, ha úgy tetszik, gójosan ejtik ki. (De amit azt illeti, ugyané szavakat a hagyományhű magyar zsidók zöme is így ejti ki - csúfolják is őket ezért külhoni hitsorsosaik.) a sajátos, egyéni íz, az a bizonyos „jiddise tam" mégsem illan el, inkább feloldódik, hozzáigazodk egy szélesebb kultúrkör hagyományaihoz. Egyszóval fellelkesitett a lemez, élvezettel böngésztem újra Kányádi jiddis antológiáját ajánlgattam, kolportáltam mindkettőt, eldicsekedtem velük Budapesten időző amerikai ismerőseimnek i$, mindenekelőtt a fordításokra, az erdélyi költő művészi és erkölcsi hitvallására hívtam fel figyelmüket S elmondtam nekic, hogy az összeállítás kelet-közép-európai unikum, amely többet árul el két kultúra, két etnikum összefonódásából, mintegy kötetnyi értekezés a „zsidókérdésről." De aztán arra is rá kellett jönnöm, hogy van, akinek mindez sok. Gryllusék lemezét a Ferihegyi repülőtér ajándékboltjában láttam viszont Egy mellettem álló jól öltözött fiatalember szintén észrevette a kirakott lemezpéldányokat, kiemelt egyet, visszaejtette, majd elég hangosan, fintorogva megjegyezte: - Na tessék, még itt is ezt árulják. - Vajon mi válthatta ki nemtetszését ? A műfaj, az album ára, külleme, idegensége ? Vagy netán az bosszantotta, hogy jó üzleti érzékkel pont itt helyezték el ezeket a lemezeket, a tengerentúlra, esetleg Izraelbe utazó, oda visszatérő utasok érdeklődésére, dollárjaira számítva ? Elégedetlenségének valódi okát nem tudhatom, csak sejtem. Némely ismerősöm szerint az átkos régi rendszerben (amin manapság természetesen a kádári Magyarországot kell érteni) ez az illető nyilvános helyen hangosan nem mert volna olyen megjegyzést tenni. Lehet. Ugyanakkor az is iigaz, hogy egy ilyen lemezalbum, legalábbis ebben a formában, nem igen jelenhetett volna meg azokban az években. Mondandóm vége felé érve még csak azt szeretném megemlíteni, hogy valahányszor kezembe veszek egy új magyarországi zsidó tárgyú kiadványt, arra gondolok, mennyire örült volna ennek Scheiber Sándor. Mennyire örült volna például egy ilyen lemeznek - ő, a zsidó folklór nemzetközileg elismert szakértője. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy minden ilyen tárgyú új kiadvány: könyv, folyóirat, tudományos értekezés— közvetlenül vagy közvetve — az ő munkájának a gyümölcse. Ő vetette el a magokat s milyen kár, minő kegyetlensége a sorsnak, hogy már nem érhette meg az aratást. Igaz, ő mindig alábecsülte saját személyének jelentőségét, teljesítményeinek súlyát. Amikor hetvenedik születésnapján hívei felköszöntötték, ezt mondotta: - Én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak. - Pdig mi minden volt: tudós, tanítómester, lelkipásztor...és még arra is volt ideje, hogy zsidó fiatalokat összehozzon — nem egy majdani házaspár ismerkedett meg a Rabbiképző felejthetetlen péntek estioneg sábbát - jain. Akadtak olyanok, akik ezt frivolitásnak vélték, úgy érezték, tudósnak, szemináriumi igazgatónak rangon aluli a házasságközvetítő szerep. Pedig dehogy is volt az, higyen ezzel is magyar zsidó közösség életben maradását segítette elő. Születésnapi visszatekintése, élete summázata igen személyes vallomás - csak azért merek idézni belőle, mert nyomtatásban is megjelent, meg azért, mert akkor is, mint mindig, tömör, súlyos, szinte balladái szépségű mondatokban fogalmazott. Például, amikor családjára, édesanyjára emlékezett: — Álmaimban gyakran látom — mondta akkor. — Ilyenkor bizonygatom neki, milyen jó fia vagyok, s hogy vittem valamire. Gyermek- és ifjúkoromat megkeserítette, hogy öcsémet jobban szerette. Ma már megértem, hiszen magamnál is jobban szeretem őt..Scheiber Sándor munkássága a mai napig a magyar zsidó kultúra kiindulási és hivatkozási pontja. És még sokáig az is marad. Kielölt és bevilágított egy utat, amelyen valamennyiünknek haladni kell.
