Newyorki Figyelő, 1990 (15. évfolyam, 1-15. szám)
1990-11-14 / 14. szám
1990 november 14. NEWYORKI FIGYELŐ 5 ASKENÁZI ERVIN: SZUKOTITAVGYALOGLÁS Gyermekkorunkban az ünnepeket két csoportra osztottuk: voltak pesti és paksi ünnepek.Az utóbbiak azt jelentették, hogy azokat nagyszüleim körében töltötte az egész család. Pészachkor azt akartuk, hogy ezen a szép családi ünnepen együtt legyünk nagyapám széderasztalánál, Szukotkor pedig körülményes volt a pesti bérházban a sátor felállítása. Na meg ott a házfelügyelő nem engedélyezte, hogy apám éjjelenkint az udvarban felállított szukában aludjék, ő pedig ebből semmiképpen sem akart engedni. Ezért ezt az ünnepet is Pakson töltöttük, ott aztán apám a legmeszszebbmenően teljesíthette ezt a szép micvát, amikor nyolc napon keresztül csak zuhogó eső esetén lépte át a lakás küszöbét. Mire megérkeztünk, már állt a sátor, de a gyerekek legnagyobb öröme az volt, hogy annak díszítésénél segédkezhettek. Károly nagybátyám tudta a legszebb csillagokat késziteni, anyámnak a madárkalitka madárral volt a specialitása, nővérem láncokat készített színes papírokból, apám pedig színes égőket, lampionokat és más „fővárosi" különlegességeket hozott Pestről. Nem volt tehát csoda, hogy amikor az ünnep alatt a gyermeksereg végiglátogatta a városka sátrait, mindig a mienk nyerte el az első díjat. Hagyományos paksi tréfa volt, hogy az egyik gyereket átküldték a szomszédhoz a „szűke ollóért." A szomszéd bement a másik szobába, mintha keresné, majd sajnálattal kijelentette, hogy nem találja. Búcsúzóul megsimogatta a gyerek arcát, miközben jól összekormozta. Az ilyen gyerekről aztán az egész község tudta, hogy a „szűke ollóért" volt. A második este a rabbinál gyűlt össze az egész hitközség, ahol mindenki egy pohár bor mellett LECHÁJIM-ot kívánt.miközben zsoltárokat énekeltek. * Mintegy hatvan évvel ezelőtt történt, hogy apámnak halaszthatatlan tárgyalása volt az ünnep beköszöntésének napján, így ha még aznap akartunk Paksra megérkezni, az csak autóval volt lehetséges. Béreltünk hát egy kocsit, felrakodtunk és egy órakor délután elindultunk. Mivel az út két és fél óráig tartott, semmi akadálya nem volt, hogy az ünnepre időben megérkezzünk. Alig értünk azonban Pest határához, a kocsi gummidefektet kapott és jóidőbe telt, amíg azt kijavították és továbbmehettünk. Nem jutottunk tovább vagy tíz kilométernél, amikor újabb gummihiba miatt ismét megálltunk. Szüleim érthetően idegesek lettek, de a vezető megnyugtatta: — ne féljen doktor úr, percek alatt feldobom a kereket és mehetünk tovább. — A néhány percből azonban több, mint egy félóra lett. azt találgattuk, hogy vájjon a gummiabroncs rossz minősége, vagy a kocsi túlterheltsége okozta-e a gyakori defektet, de sok időnk nem volt az elmélkedésre, mert a harmadik defekt sem sokáig váratott magára. Miközben a soffőr kijavította a kereket, édesapám elhatározta, hogy a legközelebbi helységnél tovább semmiképpen sem megyünk ezzel az autóval. Rövidesen meg is érkeztünk Kiskúnlacházára, ahol apám azonnal érintkezésbe lépett a község eg> nlen bérautósával, aki jópénzért hajlandónak mutatkozott rendelkezésünkre állni. A probléma csak az volt, hogy melyik irányba menjünk. Pakstól még 70 kilométerre voltunk. Pesttől csak negyvenre. Pestre símán visszaérkezhettünk volna, de mivel az ünnep vészesen közeledett, a paksi továbbutazást a vezető már nem merte időre biztosan vállalni. Anyám erre sírvafakadt.hogy Pesten nem készített semmit az ünnepre és a paksiak meg odalesznek, ha nem érkezünk meg. S anyám könnyei döntöttek.Feldobáltuk csomagjainkat a kocsiba és nekiindultunk. Ekkor még egy óra volt az ünnep beköszöntéig, de a vezető - az akkori körülményekhez képest - nagyszerűen hajtott. Apám mellette ült és éberen figyelte a sebességmérőt. Hogy anyámat a gyors hajtás miatt ne izgassa, nekünk hátraszólt: —sisim, sivim, smajnim, az az 60, 70, 80 kilométeres sebességgel haladunk - amit akkor Magyarországon anyám még nem értett .Hiába volt azonban a vezető minden igyekezete, útjavítás, sorompó, a legelőről hazatérő csorda és más akadályok miatt lehetetlenség volt időben Paksra érkezni. Éppen a dunaföldvári hídhoz értünk, amikor apám órájára nézett és látta, hogy elérkezett a gyertyagyújtás ideje. Utasította a soffőrt, hogy azonnal álljon meg. Mi kiszálltunk, a vezetőt pedig csomagjainkkal tovább küldte, hogy közölje a paksiakkal, nincs ok aggodalomra, mi gyalog folytatjuk utunkat. Szerencsénk volt, mert enyhe holdvilágos este volt, amikor szüleimmel, 12 éves nővéremmel és 8 éves öcsémmel nekivágtunk a mintegy 30 kilométeres útnak.Eleinte könnyen ment a dolog, de amint fogytak a kilométer-kövek, egyre fáradtabbak lettünk. Apám énekléssel igyekezett bennünk lelket tartani. Amikor odaérkeztünk, ahol a vonat Bicske felé elágazik, megpihentünk néhány percre. Utána ismét felkerekedtünk és amikor Pakstól öt kilométerre levő Dunakömlőd nevű sváb faluba érkeztünk, örömmel tapasztaltuk, hogy nagybátyáink elébünk jöttek. Elmesélték, hogy ha az autó még néhány percig késik, orvost kellett volna hívni nagyanyámhoz, mert aggodalmában ájulás környékezte. Az ilyesminek természetesen gyorsan híre megy a községben és amikor megérkeztünk Paks határába, egész küldöttség fogadott bennünket a helyi zsidóság képviseletében. fgy szinte diadalmenetben vonultunk be nagyszüleim házába. A nagy ölelkezés, csókolódzás után már zavartak is be a sátorba, hogy súlyos éhségünket csillapítsuk. Alig mondtuk azonban el a kidust, hogy hozzálássunk a gőzölgő halászléhez, amikor megjelent apám az ajtóban: - Imádkoztatok már Máárivot ? — Ma bizony nincsenek Pakson szükák és nincsenek zsidók. A majd kétszázéves, műemléknek számító templomból könyvtárat csináltak. S ha egy zsidó ma mégis Paksra látogatna, annak útja csak a temetőbe vezethet, ahol még vannak zsidók. Ezt a szukoti távgyaloglást azonban még sokáig emlegették Pakson, hogy egy fővárosi ügyvéd képes legyen majd hét órát gyalogolni. Na de az én apám már ilyen volt, ha vallási törvények, vagy hagyományok betartásáról volt szó. Én sem fogom ezt elfelejteni, amíg élek, sem a gyönyörű paksi ünnepeket .amelyek soha többé nem jönnek vissza. Mintahogyan drága nagyszüleim és a kiterjedt rokonság sem, onnan, ahová elhurcolták ők~„ Dl talán odafent az igazak világában áll a szentéletű, mártírhalált halt Altmann rabbi z.l. sátra, ahol most is Dávid városáért éneklik a zsoltárokat és értünk, ittmaradottakért isznak LECHÁJIM-ot. BNAI ZION HÍREINEK FOLYTATÁSA a 2. lapról GRÜNFELD ANCI NINCS TÖBBÉ Közösségünk egyöntetű fájdalommal értesült Grünfeld Anci tragikus elhunytéról. A Bnai Zion kipróbált, odaadó és Izraelért szíve minden dobbanásával lelkesülő, vezető harcosa volt. Számtalan tisztséget töltött be a szervezetben, többek között a Transylvania Lodge-nak is elnöke volt. Szerencsétlen kimenetelű baleset folytán coma-ba esett s az orvosok minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Férje, Edmund és testvére, Moreas Magda kétségbeesve figyelték élet-halál küzdelmét, nem mozdultak kórházi betegágya mellől amíg a kérlelhetetlen vég be nem következett. November 4-én lefolyt temetésén a széles baráti kör testületileg jelent meg.A Bnai Zion országos szervezetének képviseletében Quittman Z. Herman tb. alelnök és Zelig Ernest volt országos elnök vett tőle könnyes búcsút. Grunfeld Anci nemes emlékét kegyelettel fogjuk megőrizni és baráti részvétünk száll férje, Eddie, nőtestvére, Magda és családjuk felé. Nyugodjék békében. EGER-DEBRECEN EGYESÍTETT CSOPORTJÁNAK DÉLUTÁNJA A Bnai Zion Eger 163-Debrecen 46. számú egyesített csoportjai nagysikerű öszszejövetelt tartottak a székház Herman Z. Quittman Auditóriumában, amely újjáalakítási munkálatokon ment át és gyönyörű külsőségeket biztosított a rendezvénynek. A várakozáson felüli számban megjelent vendégek között volt Mel Parness, a Bnai Zion ügyvezető alelnöke is, aki örömmel szemlélte a lelkes egyesített csoport odaadó és sikert hozó fáradozásait. Farkas Iby elnökasszony köszöntötte a megjelenteket. Megemlékezett közszeretetben állt barátunk, Grünfeld Anci tragikus elhunytéról. Schwartz Salom, a csoport fáradtságot nem ismerő vezetőségi tagja hatásos beszédben mutatott rá az Izraelt körülvevő világveszélyre és Amerika elfordulására a zsidó államtól. Javasolta, hogy az amerikai zsidó szervezetek élén a Bnai Zion akciót kezdeményezzen az amerkai kormány előtt a való helyzet feltárására és Izrael fokozott támogatására mind anyagilag, mind diplomáciailag az UNO keretén belül is. Johanan Bein nagykövet és neje tetszéssel szemlélik a Bnai Zion ajándékát, amelyet Werner Buckóid, országos elnök nyújtott át. OLCSÖ ARÚSÍTÁS A TÉL BEÁLLTA ELŐTT ! Kérem, keresse fel üzletemet, ahol igen kedvező áron vásárolhat minőségi szőrmekabátokat és jacketteket. VÁSÁROLJON SZAKEMBERTŐL! BIZALOM GARANCIA TIBOR BÁNYÁSZ szűcsmester 350 Seventh Avenue, 12th Flow 29-30 - utcák között, New York,N.Y. Tel.: (212) 564-0836 «***#**#wW TERJESSZE LAPUNKAT! aoooboooopoBBBnnnpranrtntiüBiiiiieaBBBD^c
