Newyorki Figyelő, 1990 (15. évfolyam, 1-15. szám)
1990-07-30 / 10. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1990 július 30. Roboz Ottó (Második folytatás) Egyetlen lehetőségként az a gondolat érlelődött meg bennünk — és ebben Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke volt segítségünkre -, hogy valamelyik semleges ország vagy nemzetközi szervezet táblája álljon a Fiúárvaház kapuján, amit a németek remélhetőleg respektálni fognak. Jóval később, Komoly Ottó hozta a kedvező hírt: a Svájcban székelő Nemzetközi Vöröskereszt őt fogja. megbízni, így alkalmunk lesz a Fiúárvaházát „Nemzetközi Vöröskeresztes Gyermekotthon” néven szerepeltetni. Mindebben Charles Lutz svájci konzul és Friedrich Bom, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottja nyújtott később segítséget. Időközben hetek és hónapok múltak, sok izgalom közepette. Több ízben hajtottak el a Keleti pályaudvar felé deportálandó tömegeket a Fiúárvaház előtt. Lebovitz Ferenc nevelőtanítónak társaival együtt nem egyszer sikerült a szülők által a kerítésen keresztül átnyújtott kisgyermekeket kimenteni a csoportból. Mind több és több gyermek kért és kapott menedéket, valamint a felnőttek száma is egyre gyarapodott. A gyermekek egy része a második emeleti hálószobákban már nem fért el, és így egy részük az alagsorban levő étteremben aludt. Június első napjaiban, az éjszaka sötétjében egy bombát hajítottak be az utcáról. Egy óvodás korú gyermek halálát okozta. Ugyancsak júniusban, a hónap végén Munkácsi Ernő megkért : lássam el helyette a Zsidó Tanács egyik éjszakai ügyeletét. Minden iratot megnézhetek irodájában — mondotta —, de ha aludni is akarok, ne olvassam el az íróasztalán levő úgynevezett „Auschwitzi Jegyzőkönyvet”. Munkácsi bizalmas beszélgetések során, a Fiúárvaházban nem hallgatta el előttem kritikáját a Zsidó Tanács vonalvezetésével kapcsolatban. Azon az éjszakán, Munkácsi irodájában, természetesen elsősorban az Auschwitzi Jegyzőkönyvet olvastam el, és a sarokállványon a vidéki zsidóság halomban elfekvő leveleit. Ezek között dr. Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi sorait arról, hogy Kisvárdán élelem és víz nélkül zsúfolják össze a környék zsidóságát, amely a legnagyobb kínzásoknak van kitéve. Nem volt kétséges, hogy a levél írását követő héten, Bernstein főrabbi a többi szabolcsi zsidóval és a helyi Zsidó Tanács tagjaival eevütt ugyanerre a sorsra jutott. Július első napjaiban érkezett Pestre Raoul Wallenberg. Megérkezésének időpontjában a vidéki, a Magyarországhoz visszacsatolt erdélyi, felvidéki és kárpátaljai zsidóság sorsa már beteljesedett: valamennyit deportálták. Kivétel csupán a Budapesten lakó zsidóság volt, amelynek számára a deportálás akkor már csak idő kérdése volt. Mint később nyilvánosságra került, Wallenberg több mint hatszáz svéd vízumot hozott magával: főleg svéd üzleti és rokoni kapcsolatokkal rendelkező egyének és néhány közismert személyiség számára. Ugyancsak Wallenberg hozta magával V. Gusztáv svéd király személyes levelét Horthy kormányzóhoz, akit a svéd király a zsidókkal szemben elkövetett kegyetlenségek, deportálások és gyilkosságok megszüntetésére kért. Wallenberg, a Zsidó Tanácsnál tett első látogatása alkalmával elsősorban a gyermekek sorsa iránt érdeklődött, ezért Stern Samu, a Tanács elnöke arra kért, hogy az ő lakásán találkozzam Wallenberggel. Stern Samu a Tanács Síp utcai épületét nem tartotta alkalmasnak bizalmas megbeszélésre. Raoul Wallenberggel való első találkozásom július 19-én zajlott le, Vadász Aladár árvaházi elöljáró társaságában. A megbeszélésről csak Stern Samu hiányzott. Házvezetőnője üzenettel várt: az elnököt korán reggel a svábhegyi német parancsnokságra rendelték be, de azt ígérte, hogy délelőtt 10 órára hazajön, mert velünk akar lenni a Wallenberggel való megbeszélésen. (Amint később kiderült, Stern Samut a Zsidó Tanács többi tagjával együtt csak későn este engedték haza a Svábhegyről, hogy közben a németek a kistarcsai tábor foglyait zavartalanul deportálhassák, s a Zsidó Tanács ne járhasson közben az érdekükben.) Wallenberg pontosan 10 órakor jelent meg. Fiatalsága meglepett, szerénysége még jobban. Félórái várakozás után Wallenberg arra kért: térjünk a tárgyra, foglalkozzunk a gyermekek sorsával, Stern Samut majd később informáljuk megbeszélésünkről. Beszámoltunk Wallenbergnek arról, ami addig a gyermekmentés terén történt: beszéltünk neki a gyermekek egy fedél alatt való elhelyezéséről, a Fiúárvaház Vilma királynő út 25 — 27. szám alatti, fasori épületében, ahol egyre több gyermek talált menedéket. Raoul Wallenberg beszámolónkat nagy figyelemmel hallgata, és már az első találkozás során hosszasan, csaknem minden részletre kiterjedően fejtette ki tervét, ami mindkettőnket meglepett. Wallenberg terve az volt, hogy rövid időn belül egy gyermekvonatot fog elindítani „svéd zászló alatt”, és ezzel a vonattal nemcsak a zsidó Fiúárvaházban elhelyezett gyermekeket, de gyermekek ezreit telepíti át Svédországba. Erre sohasem került sor. A terv fantasztikus és természetesen kivihetetlen volt. De talán ez illusztrálja legjellemzőbben azt, hogy Wallenberg, aki Pestre érkezésekor még naív volt az elébe táruló akadályokkal szemben, a növekvő veszély súlya alatt nőtt meg nem alkuvó harcossá, Budapest zsidóságának megmentésére. Nem mondok sokat azzal, hogy Wallenberg egymaga többet tett a magyarországi zsidóságért, mint a többi svéd együttvéve. A németországi zsidóüldözés hosszú évei alatt mindössze ezer német zsidó kapott svéd bevándorló vízumot. Ez a szám később osztrák és csehszlovákiai zsidókkal 3000-re emelkedett ugyan, de nem kell hozzá nagy matematikai készség, hogy rádöbbenjünk arra: mindez fél ezreléke volt az elpusztított hatmilliónak. Nemcsak a svéd kormány, maguk a svéd zsidók sem állottak annak idején feladatuk magaslatán: a „munkanélküliség” szólamán kívül ők is belekapaszkodtak abba a kifogásba, hogy a zsidó menekültek beengedése Svédországban is antiszemitizmust fog szülni. Nem is fogadott be Svédország egyetlen lengyel vagy balti állambeli zsidót. Csaknem valamennyi lengyel és balti zsidó elpusztult. Később ugyan 900 norvég zsidó — és a dán zsidók 1943 októberében — menedéket nyertek, ők azonban skandinávok voltak, és így mint testvér-nemzetbeliek léphették át Svédország határát. Nehéz azonban a svédeket bírálattal illetni, mert az utolsó 900 zsidó menekült, akiket a németek 1939 májusában kiengedtek az országból, a St. Louis gőzösön hányódott az Atlanti óceánon: a hajó nem horgonyozhatott le Amerika kikötőiben. Az egyébként zsidó körökben is népszerű elnök: Franklin D. Roosevelt, zsidó barátokkal körülvéve, akik közül nem egy miniszter, magas rangú bíró vagy elnöki tanácsos volt, mosta kezeit: „a német kvóta betelt”. Az amerikai zsidó vezetők felfogása és előrelátása nem volt jobb, mint a svéd zsidóké. Tiltakozás nélkül vették tudomásul az elnöki elutasítást. De térjünk vissza 1944 Budapestjére. A Fiúárvaház munkájának megnehezítése érdekében, a honvédelmi hatóság megállapította: „az épület még helyet tud nyújtani egy munkaszolgálatos századnak is”. Szerb munkaszolgálatos századot telepítettek be az épület alagsorába. Ezáltal csökkentették a gyermekek fürdetési lehetőségét, és megszorították a gyermekek férőhelyeit az óvóhelyen. Mindezek „rendelkezések” voltak, amik ellen nem volt fellebbezés. A század tagjai — maguk is üldözöttek voltak — körülvéve szomorú arcokkal, igyekeztek szerényen viselkedni. Az árvaházba bemenekültek között volt a később megölt Csillag József tanító, aki feleségét és szerény bútorát is magával hozta. Csillag szomorú és csalódott ember volt. Egyetlen fia tízéves korában halt meg. Keserűségét növelte, hogy amikor az intézet tanügyi igazgatói tisztsége betöltésre került, nem őt, mint legidősebb tanítót nevezte ki az árvaház elnöksége erre az állásra. Augusztusban egy rendőri alakulat jelent meg a Fiúárvaházban. Mindenkinek sorakoznia kellett, de az alakulat a VII. kerületi kapitányságról való volt, sok ismerős rendőrrel, akik kérésemre az öregeket, betegeket, kisgyermekeket szobáikban hagyták. A többieket azonban magukkal vitték. A rendőrök megjelenése egy alacsonyrangú rendőrtiszt magán akciója volt. Felettese kérésemre azonnal hatálytalanította ezt az intézkedést, és az elvitt csoportot pár óra múlva a rendőrök bántatlanul visszahozták. Augusztusig a Fiúárvaház csak a fasori központban folytathatta munkáját. Ekkor már a német alakulatok kezdték kiüríteni az általuk igénybe vett épületeket. Ezek között szerepelt a Fiúárvaház Munkácsy Mihály utca 5 — 7. szám alatti épülete. Valaha ez a ház is árvaház célját szolgálta. (Később a Leánygimnázium otthona lett.) Amikor az utóbbi a harmincas évek elején új hajlékba költözött, a Fiúárvaház alapítványaiból lakóházat létesítettünk a helyén, hogy bevétele az árvaház fenntartására szolgáljon. Ez az épület az elsők között szerepelt a németek által lefoglaltak között. Amikor azonban augusztusban eltávoztak az épületből, azt a VII. kerületi elöljáróságon a Fiúárvaház céljára kiigényeltük, és így mind több gyermeket és felnőttet tudtunk az épületbe befogadni. Szeptembertől kezdődően 800 gyermeket és 400 felnőttet zsúfoltunk össze a két épületben. (Folytatása következik) OODO»»< »0000008 a— >aP«08B00l> EMlGKEZZ ÉS NE FELEJTS! A Zsidó Fiúárvaház Vöröskeresztes Otthona
