Newyorki Figyelő, 1987 (12. évfolyam, 4-15. szám)
1987-08-31 / 11. szám
10 NEWYORKI FIGYELŐ Galili Gemeiner Ervin: Rabbi Áronon vértanusága Ros Hásánákor a Rajna-menti Mainzra emlékezünk, melyhez népünk számos vértanú-tragédiája fűződik. Az ünnep második napján a „Smoná eszrében” mondjuk az „Él Chánán Bnoám” kezdetű ima részt, amely a mainzi Rabbi Simon Hágádol elrabolt keresztény ként nevelt, majd 11-ik Anaclatus néyen pápává választott fiára emlékeztet. (11-ik Anaclatus egyébként a pápaságot otthagyva visszatért ősi hitéhez.) Hasonlóképpen Mainzhoz fűz benünket az „Untané Tokef” ima, amely Rabbi Amnon emlékét örökíti meg. Rabbi Amnon a X.—XI. században élt, nemzedé kének szellemóriása volt, akit a mainzi bíboros felszólított a kereszténység felvételére. Egy napon — közvetlen Ros Hásáná előtt — a katolikus főpap már nem kérte, hanem követelte a kitérést. Rabbi Ámnon három napi gondolkodási időt kért, de hazaérkezésekor már megbánta elhamarkodott válaszát. Böjtölt. sanyargatta önmagát, amiért nem adott azonnali visszautasító választ. A gondolkodási idő letelte után a bíboros emberei felkeresni ték, hogy a bíboros elé kísétjék, ő azonban megtagadta ezt. Hasonló módon járt a második' kül döttség. A félháborodott bíboros végül parancsot adott Rabbi Amnon eró'szakos elővezetésére. — Miért nem jöttél az ígért időben? — kérdezte a bíboros. — Vágd ki a nyelvem, amiért azonnal nem adott visszautasító választ... — Nem a nyelved vágatom ki, hanem a lábad vágatom le, mellyel nem jöttél! — válaszolta a bíboros, majd parancsot adott embereinek Rabbi Amnon lába, majd kezei levágására. Minden egyes végtag levágásakor megkérdezte a bíboros Rabbi Amnont, vajon hajlandó-e már megtagadni hitét? — Nem, — válaszolta határozottan Rabbi Amnon, és viselte a borzalmas fájdalmat. A bíboros ezután parancsot adott Rabbi Amnon hazaszállítására. Nemsokára elérkezett Ros Hásáná napja, amikoris a megcsonkított rabbi arra kérte családját, vigyék el a templomba. Amikor az előimádkozó a „Kedusához” ért. Rabbi Amnon megszólalt; .,Várjatok, magam akarom megszentelni Nagy Nevét — és elmondotta az előzőleg általa írott „llnszanéj Tokéi” imát. (Melyről még gyerekkoromban hallottam, hogy ez Ros Hásáná legszentebb imája. Ez az ima a Ros Hásánákor megállapított és jóm Kipurkor megpecsételt sorsról szól; kik szü letnek, kik halnak meg, mikor, s milyen halálnemrriel. „Ki idejében, ki korán, ki vízben, ki tűz, ki kard, ki vadállat, ki éhség, ki szomjúság által. ” Mikor az ima végéhez ért. visszaadta lelkét teremtőjének. A legenda szerint Rabbi Aműon három nappal halála után, megjelent Rabbi Kloinemojsz álmában és megtanította a fenti imára. Megparancsolta neki, hogy ezt az imát küldjék el a diaszpóra valamennyi gyülekezetéhez a félelmetes napok imarend« jébe való beiktatás céljából. Rabbi Klojnemojsz eleget tett a kérésnek. Igaz, ez legenda csupán, mert más forrás szerint a Unszánéj To kef kezdetű imát jóval Rabbi Amnon előtt irták, s már a Genizában is található. Mi azonban Ros Hásánákor mégis Rabbi Amnonra gondolunk, aki vértanúhalált halt az örökkévaló szent nevéért. MAGVA 1 11 L BESZELŐ ECIALISTA1 Fogadás előzetes telefoni megállapodás nerint| Dr. Thomas Steinmetz Általános szentvizsgálatok, legmodernebb kezdési módszerek és legújabb technical fdszerdéfek. Specialista minden falta kontakt lencsében és gyermekszemészeti problémák kezdésében I 1 320 - 52no STREET BROOKLYN, N. Y. 11219 FOR APPOINTMENTS CALL: (718)435-0220 401 Broadway, Lawrence, N.Y. 11550 (corner of Washington Ave) FOR APPOINTMENTS CALL: (516)374-3320 1987 augusztus 31. DR. JESURUN ÉLIJÁHU: EGY BARÁTI SZÓ ÉS AZTÄN KITÖR A VIHAR Amerika végül a zsidók rábeszélése nélkül is belépett a háborúba a szövetségesek oldalán. Az arabok felkelésére sem volt szüksége Angliának, akik egyébként nem hallgattak Husszein szavára és nem lázadtak fel a szultán ellen. Pár száz portyázó lovasuk zaklatását észre sem vette az angolok ellen hősiesen harcoló török hadsereg. Mégis Angliának rendelkeznie kellett a háborúban vesztes és széthullott törötk birodalom sorsáról, figyelembe véve a korábban, szorultságában tett ünnepélyes ígéreteit. Ezt az önmagában is eléggé bonyolult problémát még csak megoldotta volna, ha nem avatkoztak volna be további érdekeltek, mint Franciaország és az arab kiskirályok. Ez utóbbiak elkergették Mekkából Husszeint és fiait (az öreg száműzetésben halt meg) és önálló államokat létesítettek Arábiában, mint például Ibn Szaud a róla elnevezett hatalmas országot. A franciák partra szálltak Beimtban és vártak az alkalomra, hogy eluralkodhassanak egész Szírián. De az angol katonaság utasítást kapott hogy segítse elő Husszein idősebb fiának, Feiszál emirnek királlyá koronázását Damaszkuszban. Ezzel Anglia betartotta volna ígéretét, távoltartotta volna vetélytársait, a franciákat a Kozelkeletről és lekötelezte volna magának a szíreket, akik szívesen látták volna független országuk élén Feiszál királyt. Csakhogy a végső döntés az 1919-ben Párisban összeülő békekonferenciától függött, melynek domináns alakja a francia Clemenceau volt, aki nemzete irtózatos véráldozatára hivatkozva a maximumot követelte hazája "javára, így többek között Szíriát is. A konferencián résztvettek a győztesek és a legyőzőitek, a kisebb szövetségesek rég elfeledett népek képviselői, műit a kurdok és az örmények és új igényesek, mint a jugoszlávok és csehszlovákok. Persze nem hiányoztak az arabok és a zsidók képviselői sem, kezükben az angolok ígéreteivel. Az angol kormány szerette volna, ha az arabok és a zsidók szót értenének egymással, ezért találkozást rendeztek Weizmann és Feiszál közt Akabában. Az ifjú emir úgy képzelte, hogy a zsidó, illetve a cionista pénz uralkodik az egész világon (- Dear Lord Rotschüd -) és ha megegyezik velük, úgy azok nagyon sokban segíthetik őt, családját és általában az arabokat hatalmi céljaik elérésében. Ezért 1919 január 3-án megállapodást írt alá, amelyben elismerte a zsidó nép jogát Erec Jiszraélre, míg Weizmann biztosította a cionisták támogatásáról. Ám Feiszál óvatos duhaj volt és egy mellékmondatban hozzáfűzte a szöveghez, hogy az csak azesetben érvényes fia az arabok megkapják a teljes szuverenitást és a területeket, mindazt, amit a háborús években megígértek nekik. Ahogy múltak a hónapok, egyre inkább nyilvánvalóbb lett, hogy teljes függetlenségről szó sem lesz, mert hiszen az angolok és a franciák már 1916-ban megállapodtak egymás közt (Sykes-Picot egyezmény) a közelkeleti térség felosztásáról. Feiszál tehát megváltoztatta véleményét és kezdett anticionista kijelentéseket hangoztatni, mert közben rájött arra, hogy a zsidók, akiket mindenhatóknak hitt a nemzetközi politikában, éppen úgy előszobáznak a nagyoknál, mint ő maga. Rájött arra is, hogy a palesztinek, akiknek a jogairól lemondott a cionisták javára, a legélesebben tiltakoznak a Balfour-deklaráció ellen és hajlandók azt erőszakkal is megakadályozni. Azonkívül az sem volt titok előtte, hogy a palesztinai katonai hatóságok, szemben a londoni kormány intencióival, a legélesebb anticionista propagandát folytatják az arabság körében s valósággal bíztatják őket erőszakos akciókra a zsidó telepesek ellen.így Feiszál, még ha akarta volna, sem tarthatta be a Weizmannak tett ígéretét, mert azzal eljátszotta volna népszerűségét az arab világban. Mindenesetre a cionisták éveken, sőt évtizedeken keresztül édelegtek azon a gondolatonfiogy igenis lehetséges az arabokkal való békés együttélés és együttműködés, mert lám, olyan nagy ember is, mint Feiszál, hajlandó volt ezt írásban adni. A vágyálmaikban élő cionista vezetők egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hogy még meg sem száradt a tinta az egyezményen (1919 január 3-án) és már ilyen kijelentéseket tett: — ha a zsidók államot akarnak maguknak Palesztinában és szuverén jogokat követelnek, úgy veszélyes összeütközések fenyegetik a Közelkeletet (1919 március 7). Mikor Felix Frankfurter amerikai főbíró, a párisi cionista delegáció egyik vezető tagja magyarázatot kért erre a kijelentésre, akkor megint visszákozotott Feiszál, mondván: — a cionisták és az arabok jóbarátok és közös erőfeszítéssel fogják felvirágoztatni a Közelkeletet. Az arab és a zsidó nacionalista mozgalmak nem ellenségek, hanem kiegészítik egymást. — De nem sokkal ezután megszakított minden összeköttetést a cionistákkal és az arab sajtóban letagadta korábbi cionista-barát kijelentéseit. Palesztina szerves része Szíriának - nyilatkozta —, melyről nem mond le soha. Tömeges zsidó bevándorlásról szó sem lehet, legfeljebb beszivároghatnak az országba, 1000-1500 egy évben. De mindez nem használt neki. Ugyan 1920 március 21-én megkoronáztatta magát Szíria királyának, de egy hónappal később, április 25-én a békekonferencia francia mandátumnak nyilvánította Szíriát s még aznap megindult a francia támadás Damaszkusz ellen.Feiszál elmenekült és az angol de vígaszdíjként a nekik mandátumként juttatott Irákban (angol főkormányzó és angol katonaság védnöksége alatt) bábkirállyá választották. Hogy müyen mélyen gyökerező és szívből fakadó volt az arabok anticionizmusa és milyen mesterkélt és érdekre alapozott a jisuwal való együttműködésük, illetve annak hangoztatása Feiszál által ^zt bizonyítják az 1920/21-ben dúló véres zavargások Erec Jiszraélben. Ezeknek kettős céljuk volt: befolyásolni a szövetségesek konferenciáját, amelyet 1920-ban az olaszországi San Remo-ba tettek át, nehogy jóváhagyják a Balfour-deklarációt, s hogy visszariasszák a potenciális olékat a pogromdúlta országba való bevándorlástól. A zavargásokban hatvan zsidó vesztette életét és vagy háromszázan sebesültek meg. A kb. 55000 főnyi jisuvhoz képest ez súlyos vérveszteség volt. >Bopo e oooooooooouaoooóooooQooot
