Newyorki Figyelő, 1987 (12. évfolyam, 4-15. szám)
1987-08-31 / 11. szám
1987 augusztus 31. NEWYORKl FIGYELŐ NASCHITZ FRIGYES: BÉCSI-ZSIDÖ KULTÚRPESSZIMIZMUS A SZÁZADFORDULÓN Stefan Zweig világpolgár volt. Legalább is annak képzelte magát. De a mindenütt-otthon-éizet csődje ott kezdődött, ahol legkevésbbé várta: OTTHON ! Erről tanúskodik a WELT VON GESTERN című, tiszta ítéletű, baljós kicsengésű önéletrajz, amelyben fedetlen fővel siratja a napnyugati szellemiség végleg eltiport tegnapját. Sajnos, a szublimált ősiségtudatból felvillanó tétova felismerés az életébe került. Vele együtt fektették ravatalra a „citoyen du monde" Íratlan alapszabályú intézményét is, amely képtelen volt védelmet nyújtani az önzetlen emberi szándékokat elsöprő vérségi- és hatalmi téboly tornádója ellen... A fikcióban, — amely Párizsból települt át Bécsbe — a századforduló körül sokan hittek. Később, a vesztett háborút követő kószált korszak kisemmizett reményű, talajtálán titánjai szintén óvóhelyet véltek benne felfedezni. De azok, akik a nemzetközi szolidaritás nevében tisztást törtek a népeket összesodró békés együttélés reményében, hamar rájöttek arra, hogy jóhiszemű kísérletük megtorpant a közöny, személyi érdek, sovinista túlbuzgóság, elidegenítő előítélet és politikai kalózkodás sáncain. Azért akadtak nemzetfeletti idealisták is, akik felvették a harcot a sárkánnyal. A higgadtan cselekvő ellenállás dicséretes példáját szolgáltatta a tanácstalan kontinens vésztjósló jövőjét elrendezni hivatott Páneurópa-gondolat megteremtője, gróf Coudenhove-Kalergi, de a volt császárváros nefelejtskék ege alatt kicsírázott mozgalom átütő erejét fokozatosan megtörték a sötétben bujkáló úszitók eleinte burkolt, aztán nyílt harci jelszavai, fgy kapott az ezredévek óta kitenyésztett kérésztrefeszítési komplexum új tápot azáltal, hogy az acélsisakos-csörgősapkás kalandorok nem tűrték meg a világpolgárt. Nekik legfeljebb a könnyen áthangolható, gombnyomásra hurrázó kispolgár kellett, de az is csak, mint átmeneti szükségmegoldás.. .A teljes behódolásig... Karl Kraus, a most 57 éve elhalt legcinikusabb bécsi kultúrkritikus, akinek megrögzött kétkedése korának mellékfogásokban megnyilvánuló fogalomzavarából ered .ZUKUNFTVISION című tanulmányából idézem a következő fejezetet: — Meggyőződésem, hogy a monométer 99-et mutat. A világ-agy penetráns szagú, illanó szennye mindenhova behatol, a kultúra lélegzetvétele elapad és a végül a halott emberiség mellé odafekteti a műveit, amelyeknek létrehozataláért annyi szellemi energiát herdált elfogy nem marad haszonélvezője. — Ez a döbbenetes látomás 1908-ban. 79 év előtt látott napvilágot. Örök rejtély marad, hogy FACKEL-KRAUS-t mi késztette világvég-jóslatának kivallására. Az időpont sem igazolja a félrevert harangok által kiváltott pánikkeltést. Az 1897-es görögtörök háború óta nem volt komoly válság, vérontás, vagy forradalmi megmozdulás Európában. Viktória királynő 1901-ben bekövetkezett halála nem rendítette meg a megduzzadt angol világbirodalom alapjait és Zolának az élők sorából való kidőlése is csak a szabadgondolkodók szíveit rendítette meg. Az is kétséges, hogy az 1904-ben Anglia, Francia- és Oroszország között parafáit ENTENTE CORDIAL félreérthetetlen eltökéltsége hatott volna-e az író kedélyére, hogy kilátástalannak kárhoztassa a létet. A szkepszis oka mélyebben feküdt, ő is, mind többen mások, a személyi és eszmei szabadság gúzsbakötésétől félt, az emberi méltóság eltiprásától, a lelkiismereti eltévelygéstől, amelyet a pogány teutonok és horogkeresztes papok propagáltak. (Stefan Zweig: LA TRAHISON DES CLERCS- nek minősítette az ún. felsőbb parancsra elkövetett árulást, amely erkölcsi bomláshoz, háborúkhoz és népirtáshoz vezetett.) Tény az, hogy a FIN DE SIÉCLE-t követő évek kultúrális tényanyaga és borúlátó szellemi járuléka Thomas Mann elméletét hitelesítette, amely szerint az alkotó írók, művészek és gondolkodók által erjedésbe hozott idő bizonyító erővel bír a laza szövetű, terméketlen évekkel szemben. Bizonyos, hogy Bécs eszmei közléshajlamát a 20. század első két évtizedében olyan egyéniségek tolmácsolták, akik kihallgatták az idő szívverését. Ezért volt jelentőségük történelmi méretű. Nem véletlen, hogy túlnyomó részük, így Zweig is, Kraus is, zsidó volt. A 19. század embere úgy lépett át a 20.-ba, mintha valamüyen titkos ténytfényt felfedő, meglepetést tartogató szertartásra készülődött volna fel. Kíváncsi, fiatalos, tetterőtől duzzadó lendülettel. Mint dohos szobába tóduló friss légáramlat, úgy pezsdítette élet kedvét a teremtővágynak és élmény-illúziónak az új század küszöbére hintett ígérete. Csak később derült ki, hogy a csalóka délibáb hosszantartó csillagtalan Walpurgis-éjt vezetett be. A megújhodott fogalmi tartalommal telitett századforduló az alkotás minden terén éreztette hatását. Az építészetben az új stilusformákat és hasznossági szempontokat meghonosító szecesszió forradalmasította a megszokott arányokat, szerkezeti egységet és díszítményígényt kielégítő konvencionális felfogást, amelynek sajátos bécsi kisugárzása és tájbahelyezése JUGENDSTIL elnevezés alatt került az architektúra iránylajstromába. (A grafikusok közül a bibliai motívumokat felkaroló Efraim Lilien volt a mozgalom legismertebb követője.) Szócsövük a VER SACRUM (Szent tavasz) a mitológiai szükségidőkben az újszülöttek által az isteneknek bemutatott áldozati kultusztól kölcsönözte a nevét, 1906-ban, nyolc évi vergődés után megszűnt, de a Biedermeier-lényegű, nagykorúvá érett irály és vele vérrokon WIENER WERKSTATT (bécsi műhely) nevű iparművészeti stiluskísérlet nyilván nem szorult hírverésre. A Hofoper zseniális igazgatójának, az önmagával, fajával és a világgal meghasonlott Gustav Mahlernak a nevéhez fűződik a zeneszínmű templomának szférikus szintre való emelése. Az egyformán tökéletesítő, mint érlelő muzsikus külön érdeme, hogy ő fogta kézen az avantgardista Arnold Schönberget, vállalva az atonális szerzemények ismertetésével járó ódiumot. Mahlert elismerték, az összeférhetetlenségét származása számlájára írták. Hiába érvényesítette az udvarmesteri hivatal törvénybiztosította befolyását még a színház berkeiben is, - ami a szó szoros értelmében vett kulisszák mögött ágáló királyi maitresse, Katharina Schratt felületes esztétikai szemléletét hozta felszínre — a bécsiek erkölcsi intézményt és egy vágyvilágba transponált valóságot láttak benne. Hermann Bahr, a Burgtheater keménykötésű dramaturgja azt állította, hogy a nép főleg azért megy színházba, hogy lemásolja és az életben alkalmazza a színpadon bemutatott jeleneteket. A közönség a nézőtéren tanult beszélni, hangsúlyozni, öltözködni és disztingválni. Ennélfogva a társadalmi darabok és szereplőik sikerének vagy kudarcának titkát többnyire a hatás döntötte el, amelyet az aktor az őt körülvenni igyekvő nézőre gyakorolt. Feltehető, hogy Schnitzler REIGEN-jének regrutája, diákja, vagy katonatisztje sok százezer példányban sündörgött a Ringen és hogy ez a szerepáttétel alakította ki a kiforratlan tömegek érzelmi és hangulati keretét. Fajgyűlöletet nem kellett tanulnia. Ezt a mételyt antiszemita színműírók és Lueger és Innitzer-szabású klerikális konkolyhintők alaposan szétszórták. Úgy is úszott a levegőbenrnint a békanyál. A bécsi szépirodalom, tudomány és művészet egyetemességre törekvő ösztönzői: Peter Altenberg impresszionista író 1900-ban: 41, - Sigmund Freud, a lélek rejtelmeinek emberöltők világlátását befolyásoló, villogó tüzű vájára, : 44, — Gustav Klimt, — a szecesszió osztrák vezéralakja, valamint Arthur Schnitzler naturalista drámaíró, 38 évesek voltak, de stilusteremtő és hagyományozó tehetségük és tudásuk csak a 20. század beköszöntésével csírázott ki korszakalkotó jelentőségében. Arra vonatkozólag, hogy milyen eredetű ifjodási hajlam, hatáshajszoló vágy, illetve tudatalatti lázadás érlelte őket és a náluknál fiatalabbakat, hogy újat teremtsenek, csak közvetett következtetésekre vagyunk utalva. Nem vitás, hogy az új század szabványos szólamokkal és elvekkel szakító nyitánya túlharsogta az elavult akkordokat és áthangszerelte az újjálényegült alkotás szellemét. A bimbódzó kor lerántotta magáról tunya idők kérgét, de a zsenge gyökerek nem tudtak megkapaszkodni az új hajnal humuszában. Ez eredményezte azt, hogy a zökkenésmentes átmenetet biztosító hídfők hiányában létesített eszmei áramlatok bizonyos zavart okoztak a reform-szorgalmazók táborában és ennek egységbontó hatását elsősorban azok sínylették meg, akik legérzékenyebben reagálnak minden válságtünetre: a zsidók. Ők, akik évezredek óta nélkülözték a nemzeti kötöttség védőgátját, az ölükbe hullt egyenjogúsítás ürügyén túl lelkesen borultak a belülről idegenkedő többségi lakosság karjaiba és csak aztán vették észre, hogy ezek nem nyíltak ölelésre. A becsvágyú törzs tragédiája akkor kezdődött, amikor hitt az elhódító szólamok és ő szintétien rokonszenv-nyilatkozatok hangoztatásában, amivel elvesztette a reális élettel való kapcsolatát, szintézist keresve szűkebb hazájának vélt lakóterülete szellemi törekvései és az egyetemesség világmegváltó víziója között. Fokozza a dráma arányait az, hogy a zsidó állam megálmodója Theodor Herzl, Bécsből hirdette meg felszabadító szózatát, amelyet abban az időben a közélet ciánozása révén nagy népszerűségre szert tett Karl Kraus: EINE KRONE FÜR ZION című röpiratában, az inggadozó akaratú, renyhe és rövidlátó zsidóság helyeslése közepette, lemosolygott. Túlnyomó részük nem vette komolyan Herzl felhívását és az uralkodó réteg gyakran megnyilvánult kihívását, hanem tehetetlen zsibbadtságában vakon rohant vesztébe. Viszont lelki fényérzékenységű írókban derengett a gyanú, hogy ez a század katasztrófát hord a méhében és, ha nem is vonták le aggodalmuk végkövetkeztetését, valahogy tudat alatt ébren tartották az önámítás kockázatát. Régebbi korok társadalomtudósait és bölcselőit is eltöltötte bizonyos fokú szkepticizmus, de a legismertebbek, — így Hume és Montaigne borúlátása, tömör aszszociációk ellenére sem volt kiúttalan. Ezzel szemben a századforduló egyes jellegzetes zsidó íróinak és kultúrelemzőinek életműve és sorsa így festett: Otto Weininger, a robajos hatású NEM ÉS JELLEM című metafizikai mű szerzője, aki elettagadás ürügyén 1903-ban, doktorrá avatása napján öngyilkos lett, a saját fajtáját, vallását és szülőanyját eszmei és vérségi alapon ócsárló, intellektuálisan túladagolt elfajzottak protoptipusa volt. Miért ült ez a nagyrahivatott, démoni szemléletű, erkölcsileg elkorcsosodott lángész Illés tüzes szekerének bakjára? S miért szenvednek Schnitzler drámáinak Kain-jeles, társadalmi és szakmai előítéletek folytán érvényesülésükben gátolt hősei, - így a kizárólag származása miatt bukásra ítélt Dr. Bernardi ? S hogy van az, hogy a lírai expresszionizmus magvetője, Franz Werfel kép- és jelképfestésén borús hangulat ömlik el és hogy az apakomplexummal terhelt Franz Kafka szuggesztiv rémlátomásai a könyörtelenül romlásába rohanó világ mélypontját érzékeltetik ? S mi érlelte a már említett Karl Kraus: DIE LETZTEN TAGE DER MENSCHHEIT vagy Alfred Polgár: DER QUELL DES ÜBELS című kultúrtörténeti, illetve gúnyosan moralizáló műveinek öncsonkítási kilengéseit ? Még Joseph Roth is, aki a Habsburg-dinasztiát magasztaló papirmasé-fellegvárában, új vallási és világrend-keresése közben elvesztette lelki egyensúlyát és emigrációjából a nihilizmusba és onnan a halálba menekült és Joseph Weiss, a Párisban éhenhalt kiváló drámaíró és sokan mások, akik ábrándokat kergettek, vértanúi lettek a szabadelvűség frázisaitól elkábított nyáj szellemnek. S meg kell említeni Hugo von Hofmannstahlt aki ahasverusi problémakörének tengelyébe a jónak a rosszal való harcát állította. Azért a JEDERMANN című világismert passziójátékban szereplő kapzsi kényúr bűnbocsánata nem nagyon ébreszti az üdvözülés reményét és nyitva hagyja am orális vérátömlesztés engesztelő beteljesedését. Ezt a szomorú listát vég nélkül lehetne folytatni, mert a századforduló írói nemzedékéből alig maradt hírmondó. Néhány szabályt megerősítő kivételtől eltekintve, akik idejekorán áthajóztak az Újvilágba, vagy más, vendéglátó országokba, a nagy fergeteg elsodorta őket. Nem használt a keresztvíz, a világpolgári tévhit, vagy a beolvadási kísérlet. Az a bizonytalan sejtés, ami a század első évtizedeiben gomolygott a lelkűkben és a humanizmus tisztítótüzében átforrósodott műveikben, diabolikus arányokat öltött és sohasem képzelt tragédiába torkolt. Az ún. VORPOLITISCHE JUDENFRAGE , rendezésének szentelt vajúdás kora az első világháborúig tartott. A század második negyede kataklizmájának neve: ENDLÖSUNG ! És mégis ! A babilóniai Talmud tanítása szerint a tagadásból fakad az igenlés. Mert ha a századforduló bécsi-zsidó íróinak hol szűk-, hol nyütszavú intelmét nem is szívlelték meg a vendégország oltalmában bízó asszimiláns elemek, Herzl próféciája valóra vált. De a szélrózsa minden sarkában porladó áldozatok jeltelen sírjai örök időre mementoul szolgálnak azoknak, akik oktalanul és süket ábrándkergetők gondtalanságával szembeszegültek — önmagukkal ! Remélhető, hogy a békét szomjúhozó emberiség a közeledő századvég előestéjén megszabadul a miazmás légkörű Waldheim-szindrom fertőző vírusától és sárgacsillagos diszkrimináció helyett félelem nélküli életfeltételeket teremt, amely összhangérlelő együttélést biztosít minden emberfiának. ________________________________3 KÉRJÜK OLVASÓINKAT, HOGY HIRDETŐINKET TÁMOGASSAK VÁSÁRLÁSAIK ALKALMÁVAL HIVATKOZZANAK LAPUNKRA
