Newyorki Figyelő, 1985 (10. évfolyam, 1-15. szám)
1985-07-25 / 9. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1985 július 25. SZÉKELY MOLNÁR IMRE IRODALMI HAGYATÉKÁBÓL SZÍNÉSZTÖRTÉNETEK I. A háború alatt Békeffyvel történt a most következő ügy. Sajnos, ennek már komoly folytatása is volt a GESTAPO-ban. 1942-ben Békeffy úgy jelent meg a Pódium színpadán, hogy mindkét hóna alatt egyegy visító, kapálózó kis malacot szorongatott. Ezekkel a szavakkal csöndesítette őket: Ne visíts már, Hitlerkém, hallgass el, Sztalinkám. Másnap kezelésbe vették Békeffyt a GESTAPO-n, de volt bátorsága este újra megismételni a jelenetet. Kijött újra a színpadra a két visító malaccal. — Hallgass el, Sztálin, — ripakodott az egyikre, majd rászólt a másikra is: - a Te nevedet nem mondom ki, mert kikaptam érte. -* Zsolt Béla már ismert nagy író volt, bőven megkereste a napi bécsi szeletre valót, csupán megélni nem tudott a fizetéséből. Állandó lakásproblémái voltak, amit végül is úgy oldott meg az egyik építész barátja, hogy meghívta, lakjon náluk a svábhegyi villájukban. — Nézd kedves Bélám, —mondta neki, - itt van ez a hatalmas nagy villa, nekünk elég az első emelet, a földszintet teljes egészében kiadjuk Neked havi 100 pengő lakbérért, hogy mégis fizess érte valamit. — Ez az összeg az akkori lakásviszonyokat tekintve valósággal ajándék számba ment. Zsolt Béla boldogan beleegyezett és másnap kiköltözött a Svábhegyre és berendezkedett a hatalmas villa sokszobás földszintjén. Eljött azonban a hónap elseje, de Zsolt nem fizetett házbért. Pár nap múlva találkozott barátjával a kávéházban, aki szelíd szemrehányással a kezébe nyomta a lakbért, mondván: — Tudod, a feleségem előtt nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy nem fizetsz. Gyere fel holnap reggel és fizesd ki a lakbért.-Zsolt eltette a pénzt, **•»»••............................................. de sem másnap, sem azután nem ment fel kifizetni a lakbért. Sőt! Eljött a másik elseje, de akkor sem fizetett. Most az asszony leste ki Zsolt feleségét, meghívta uzsonnára és csevegés közben átadott neki 100 mondván: - add át Bélának, jöjjön fel holnap és fizesse ki a lakbért. Tudod, az uram előtt mégis szégyenleném, ha Béla nem fizetné ki a lakbért. — Zsolt Béla ezt a pénzt is zsebre vágta, de a lakbért nem fizette ki. Elkövetkezett a harmadik hónap elseje, másodika, majd harmad ika is. A villában halotti volt a csend, senki sem mozdult a földszinten, ami felettébb gyanússá vált, mikor végre is a barát benyitott a földszintre Zsolt Béla lakásába. A szobák teljesen üresek voltak, csak az ablak párkánya mellett egy papiros, rajta Zsolt Béla írása:- Kénytelen voltam elköltöznianert olyan helyem nem lakom, ahol sohasem kérik a házbért. -* Az alábbi kis történet Juhász Gyulától való. A nagy költő fiatal tanár korában sokat koplalt, nélkülözött, de akár mennyit fáradozott, sohasem vitte többre a helyettes tanári állásnál. Az egyik miniszter, aki sokat tehetett volna az érdekében, ajánlatot tett neki:- Itt van kéznél ez a kis szubrett, igazán elvehetné, jó partit csinálna vele, mert a tanári kinevezését vinné nászajándékba.— Juhász Gyula tudta, hogy a kis szubrettet és a minisztert gyöngéd kapcsolat fűzi össze, s ezért pulykamérgesen így válaszolt:- Tudja kérem, én csak a premiereket szeretem, a reprizeket meghagyom a kegyelmes uraknak. — A nyakas Juhász Gyulából sohasem lett rendes tanár az életben. • (Folytatása következik) KÉT KÉP A ZSIDÓ VILÁGKONGRESSZUS BÉCSI ÜLÉSÉRŐL A megnyitó ülés elnökségében (balról jobbra): Kalman Sultanik, Rabbi dr. Arthur Herzberg, Michael Elizur izraeli nagykövet, dr. Hacker Iván, Gerhart M. Riegner, Edgar M. Bronfman, Israel Singer, Leon Dulzin, Elie Wiesel. Edgar M. Bronfman, a Világkongresszus elnöke, az ismert náci-fogadási botrányról tárgyal dr. Leon Zalman, a bécsi zsidó vendéglátó szolgálat elnökével és dr. Hacker Iván udvari tanácsossal, az osztrák zsidóság elnökével Szomszédasszonyom fia professzor külföldön. Hűséges jó fiú, évenként háromszor is hazalátogat. Ilyenkor rá vár minden fontosabb dolog. ,Majd, ha hazajön a fiam...” Szinte minden nap hallom a reménykedő szavakat. Különösen, mikor közeleg a várva-várt látogatás. Hál'Isten, van kire támaszkodnia. Kórházi vizsgálatok, új boiler, hivatalos ügyek. Addigis, gyakori tanácskozások — telefonon, tengeren túl. Az is nagy segítség, megnyugvás. Az anya már kissé nehézkes, úgy találja egyre meredekebbek a lépcsők. Reggelenként gyakran felajánlom neki a kenyér vagy egyebek felhozását. Emberi dolog az egész. De... mögötte valahogy leselkedik a gondolat: Mi lesz, majd, ha.. Majd, ha eljön az idő, hogy én szorulok segítségre. Eljönnek-e majd hozzám is segíteni? A gyerekek? Milyen szép lenne az. összerezzenek, elhesegetem a gondolatot. Nem. Csak ne még... ★ Várom a lányomat Jeruzsálemből. Egy pár órára hazaion. Abához, Imához, a szülői házba. A gyerekek délelőtt iskolában, a délutánt valahogy elrendezi. így szervez magának 3-4 hetenként mm egy kis kikapcsolódást De szép az ilyen ‘ruzp. Tizenegykor érkezik á busszal. Én már hajnalban talpon vagyok, kiég egy tésztát sütök. Készítem a dobozokat, amikbe majd mindent becsomagolok. Csak vigyen, vigyen. Rakom a gyerekeknek a sokmindenfélét, nehogy valamit itt felejtsen. Csinosab ban öltözöm,, mint máskor. Egy pld pirosat az arcomra. Le a lépcsőn - gyorsabban, mint tegnap, félórával korábban érkezem az állomásra, lesem a 940-es busz érkezését. Milyen szép ez a halfen állomás. Körülöleli a tenger. Amott a Karmel integet felém. Ülök a pádon, várok. Méltóságteljesen ~ gördülnek be a buszok, egymás után, az ország minden tájáróL Felnézek a kék égre. Gyönyörű őszi napsugár. Dvora befut. Vájjon min gondolkodott .régész utón hazafelé’'? Édes volt a csókfa. Dvora itt született ezen a tájon. Hazajött, ahol minden széppd-jóval várjuk. Jaj, Istenem, ne még! Milyen szép lenne az äet, hä nem fájna úgy.J Ha nem véremé, nap, mint nap a világ! Ha nem Ölnék egymást az emberek. Ha lenne mindenre gyógyír. Ha béke lenne. Ha._ SCHNAPP LEA 3 3 3 3 3 iiiiiiiiiiiiiuiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiininiiiiiimiinmin««iit> HOCH MÖSE: ÉS VÍG ÁSZT NEM TALÁLSZ (Befejező folytatás) A HAZATÉRÉS Robogott a vonat velünk és mind jobban és jobban közeledtünk Szlovenszkó felé. - csupa volt deportált, zsidók, nem-zsidók, politikai foglyok. Prágában megálltunk. Elláttak mindennel, még pénzt is adtak. Kaptam egy öreg kabátot, miáltal sikerült megválnom a német katonai zubbonytól, amit annyira utáltam. Prágától Pozsonyig bizony jó sokáig tartott az út. Ahol azonban a deportált-vonat megállt, mindenütt szeretettel, megértéssel fogadtak. Pozsonyban már nem várt bennünket senki, nem vártak étellel, itallal, szeretettel, megérttéssel. Szlovenszkóban más volt a helyzet, mint a cseheknél. Utóbbiak elnyomást szenvedtek a németektől. Sok csehet deportáltak, sokan elpusztultak hazafiasságuk miatt, vagy mert baloldaliak voltak. Szlovenszkó viszont, amikor Hitler jóvoltából megalakult és független lett, teljes kiszolgálta a Führert. Tiso segítségével a németek minden kívánságát teljesítették s még jóval a magyarok előtt, Szlovenszkó zsidóságát deportálták. Nagyon kevesen jöttek vissza. A fasiszta szellemet belenevelték a népbe, a zsidógyülöletet szították és amikor a zsidók visszaszivárogni kezdtek, a fasiszta gyűlöletet találtak meg, hol nyíltan, hol lappangva. Délelőtt érkeztem Pozsonyba és éjjel 11 órakor indulhattam tovább Léva felé. A vonatban már nem jutott hely, oly rengetegen utaztak. Sokan a vonat tetején utaztak. Örültem, hogy valahogy feljutottam. Egyszerre csak megjelentek orosz katonák és megkezdődött a fosztogatás. Fájóan szomorú volt, hogy a meggyötört embereket, akik deportálásból tértek haza, kiraboltak. Tőlem nem tudtak semmit sem elvenni, ezért békében hagytak. Egy kis doboz volt nálam. Kérdezték,mi van benne. Mondtam, a holmim. Kinyitották és megállapították nevetve: — Te tényleg koldus vagy. - Jól meg voltak rakva már az elvett holmikkal. Leültek mellém a perronon falatozni. Kidülledt szemmel bámultam a jó házi kenyeret, finom hazai kolbászt. Megkérdezték: — Éhes vagy ? A karasz te is ? — Boldogan vágtam rá: — Nagyon. — Adtak egy nagy darab kenyeret, vastag darab kolbászt. Amikor jóllaktunk, szundikálni kezdtünk, de igen fáztam. Az egyik magához húzott, hogy feküdjem az ölébe. Megtettem és gyorsan el is aludtam. Ilyen volt az orosz mentalitás. Akinek volt valamije, elvették. Akinek semmije sem volt, annak adtak. Ahogy közeledtünk Léva felé, éreztem, hogy mást fogok találni, mint amit elhagytam. 1946 július 16-án délután érkeztem a váródba. Majdnem kihaltnak látszott a város. Tanácstalanul álltam a nagy piacon. Véletlenül találkoztam egy ismerős pincérrel, aki elmagyarázta, hogy merre van a ZSIDÓ OTTHON, ahol a most visszatért, valamennyi zsidó lakik és eszik. Szívem kalapált, amikor visszatért rokonaim iránt érdeklődtem. Boldog voltam, hogy Margit nővérem, Márta menyasszonyom és Laci öcsém itthon vannak. Nagy volt a boldogság, csak sírtunk és sírtunk. Volt néhány keresztény ember, aki örömmel, megértéssel fogadott bennünket, de a nép zöme nem örült a zsidóknak. Voltak becsületes emberek, akik örömmel adták vissza a zsidóktól származó és kérésre eldugott holmikat.de ilyenek kevesen voltak. Márta menyasszonyommal tervezgettük a jövőt. Láttuk, éreztük, hogy egyetlen kiütünk van: a zsidók országa, Izrael, ahol a mai nap is, boldogan, megelégedetten élünk. Nekünk, zsidóknak, egyetlen szem kötelességünk van, hogy ne feledkezzünk meg arról, amit tettek velünk, népünkkel a gyilkosaink. Tartsunk össze és harcoljunk az antiszemitizmus ellen. Az egyetlen megoldás az alija. Szentül hiszem idővel minden zsidó Izraebe fog jönni, hogy erősek legyünk, meg tudjuk védeni magunkat és nem kell félnünk a borzalmak megismétlődésétől. (Ezzel befejezzük Hoch Móse megható írásainak sorozatos kivonatos közlését.) Jaj, még ne.
