Newyorki Figyelő, 1985 (10. évfolyam, 1-15. szám)
1985-07-25 / 9. szám
NEWYQRKI FIGYELŐ 1985 július 25. A MAGYARORSZ ÁGI VÉSZKORSZAK EGYES SAJÁTOSSÁGAI (IV) Valóban nem lett volna menekvés? A bizonyítékok nyíltan arra utalnak, hogy ha Horthy és klikkje, valóban meg akarták volna menteni a magyar zsidóságot, erre módjuk lett volna. De őket Csak az asszimilánsok védelme érdekelte és különösen azoké, akikkel jó és kölcsönösen hasznothajtó üzleti kapcsolataik voltak. Mohón vágyakoztak arra, hogy áz országot megszabadítsák a „keleti, galíciai” zsidóktól, majdnem olyan mértékben, mint a jobboldali radikálisok. Részben ennek tulajdonítható, hogy Horthy, aki nyilván kisebb bajnak tekintette a küszöbön álló német megszállást, mint a lehetséges szovjet inváziót, bizonyos engedményeket tett, amelyek végzeteseknek bizonyultak a magyar zsidóságra nézve.. A megszállás előtti napon Hit lerrel tartott ülésen, Schloss Kiess heim-ben, hozzájárult „néhány százezer zsidó munkásnak Németországba való szállításához, háborúval kapcsolatos munkánál való alkalmaztatásuk végett.” Horthy nyilván abban a meggyőződés ben élt, hogy hozzájárulásával nemcsak kielégíti Németország „le gitim” szükségleteit, de a bolsevizmus elleni küzdelmet is segíti és egyidejűleg megszabadul a „galiciai zsidóktól”, akiket nyíltan megvetett. Az Eichmann-Sonderkommando és magyar cinkosaik teljesen kihasználták a megállapodás előnyeit, hogy megvalósítsák a végső megoldást az egész országban, annak hangoztatásával, hogy „a zsidók sokkal hasznothajtóbbak lennének Németországban, ha valamennyi családtagjuk velük lenne.” Amint szabad jelzést kaptak, a „zsidótlanitási” szakértők villámgyorsan cselekedtek. Az idő lényeges volt, mert a Harmadik Birodalmat küszöbön álló vereség fenyegette. Egyetlen más országban sem vitték keresztül a végső megoldás programját — a Zsidó Tanács megalakítása, az elszigetelés, kisajátítás, gettózás, koncentráció, bevagonirozás és deportálás — olyan kegyetlenséggel és gyorsasággal, mint Magyarországon. Bár a zsidótlanitó osztagok viszonylag kis létszámúak voltak, mégis sikerült nekik sötét terveiket gyorsan keresztülvinni. Ez számos belpolitikai és nemzetközi tényező közrejátszásának tulajdonítható, A végső megoldásra kijelölt né met és magyar ügynököknek rendelkezésükre állottak az államhatalom eszközei, így a rendőrség, a csendőrség és a polgári közigazgatás. Belső vagy külső ellenzék hiányában .akadálytalanul haladhattak előre .A bábkormány „törvényes” és közigazgatási fedezéket nyújtott nekik. Az évek óta folyó gonosz antiszemita uszítás sikeresen befolyásolta a közvéleményt, mely legjobb esetben passzív maradt, mig a magyarság Irta: RANDOLPH L. BRAHAM jelentős része ideológiai és anyagi okokból, mohón készen állt a nácikkal való együttműködésre. A háború utáni magyar történetírással ellentétben, a valóság az, hogy az országban sehol Sem történt jelentős ellenállás, a zsidók megvédését célzó szervezett ellenzékről nem is beszélve. Noha a szövetségesek teljesen tisztában voltak a végső megoldás valóságával vonakodtak tevőleges szerepet vállalni a nácik zsidóellenes pusztító feltartóztatásában. Röviddel a május 15-én Magyarországon megkezdődött deportálások után, arra kérték a nyugati hatalmakat, hogy bombázzák Auschwitzot és az odavezető vasut-vonalakat. A kérést az zal hárították el, hogy nincs elegendő légi erejük üyen „másodlagos célpontok” bombázására. Mégis, néhány hónappal később igenis volt módjuk nagy légierőt összeállítani Drezda bombázására, amely műkincsekkel zsúfolt varos volt — valódi stratégiai érték nélkül. A haláltáborokat és a hozzájuk vezető vasútvonalakat a szovjet légierő is figyelmen kívül hagyta, habár stratégiailag még jobb helyzetben volt a bombázás szempontjából. A baloldali, főleg szovjet-barát, földalatti és partizán erők Magyarországon, Szlovákiában és Lengyeloországban sem voltak különbek e tekintetben. Semmilyen bizonyíték sincs bárminő szabotázs- vagy ellenállási cselekményre abból a célból, hogy megakadályozzák a zsidók •deportálását. A semleges államok magatartása — Portugália, Törökország, Spanyolország, Svédország és Svájc — sem volt pozitivabb, — legalább is a magyarországi deportálások első szakaszában. Álláspontjuk. — éppúgy, mint a Vatikáné és a Nemzeti Vöröskereszté — csak akkor változott meg, amikor a svájci sajtó, 1944 június végén, nyilvánosságra hozta a magyarországi végső megoldás borzalmait. Horthyra alkalmazott nyomásuk — akit pedig valószínűleg jobban befolyásolt a rohamosan rosszabbodó katonai helyzet (a szovjet erők már Magyarország határainál voltak és a nyugati szövetségesek sikeresen hídfőket létesítettek Normandiában — eredményes volt. Horthy julius 7-én leállította a deportálásokat (bár a zsidótlanitási osztagok még folytatták működésűket julius 9-ig). Mindazonáltal, akkorra mar, Budapest kivételével, zsidótlanitották Magyarországot. Horthy késői akciójának sikere is további bizonyíték arra nézve, hogy a végső megoldással kapcsolatos német követeléseket még a megszállás után is visszautasíthatták vagy szabotálhatták volna. Ha Horthy és a magyar hatóságok valóban törődtek volna zsidó állampolgáraikkal, elutasíthatták volna az együttműködést a németekkel. A magyar karhatalmi eszközök nélkül, a németek ugyanolyan tehetetlenek lettek volna a megszállás első szakaszaiban, mint amilyeneknek 1944 kora júliusában bizonyultak. Bár Magyarországnak a németek által történt megszállása a szövetségesek győzelmének előestjén történt ,amikor már a végső megoldás titkai köztudottak voltak, a magyarországi gettósitás és deponálási eljárás ugyanolyan könnyedséggel folyt le, mint bárhol másutt, a nácik által igába hajtott Európában. A félrevezetett és elcsüggedt magyar zsidók, néhány fiatal cionista úttörő figyelemreméltó kivételével, kevés vagy semmiféle ellenállást, nem tanúsított a megszállás egész ideje alatt. A jól kipróbált náci álcázási módszerekkel belenyugvásba csalogatták a zsidókat, azzal, hogy csupán az országon belüli áthelyezésről van szó, gazdasági munkára. Elhitették velük, hogy a szállítmányok azért foglalnak magukban ifjat, öreget, egyaránt, mert tekintettel vannak „a zsidók szoros családi életére”. A deportálásra várók kedélyét azzal is csillapították, hogy a deportáltak első csoportjától értesítések jöttek, amelyeket a gázkamrákba való lépésük előtt kényszerültek megírni rövid üzenet foimájában: postabélyegzője a képzeletbeli Wannsee helységnevet viselte. Naiv zsidók segítettek a megtévesztési akció irányit óinak a hamis illúziók terjesztésében. Amikor az ország észak-keleti részében gettókba zárták a zsidókat — azok, akik Magyarország „asszimiláltabb” részein laktak, az Alföldön, a Dunántúlon, ezt az intézkedést olyan szükségszerűségnek tekintették, amelyet a had viselés érdekében kellett megtenni, hogy a gyorsan közelgő szovjet fronttal szemben megvédjék az ország biztonságát. Ezt az indokolást az a híresztelés is erősítette, hogy a „koncentrálást” csak veszély lehetőségét rejtő aszszimilálatlan, keleti, illetve galíciai zsidókkal szemben alkalmazzák. Amikor a gettósitási — deponálási eljárást Észak Erdélyre és magára a trianoni Magyarországra is kiterjesztették, a budapesti zsidók, akiket éppen akkor helyeztek sárga csillagos épületekbe, tovább folytatták saját spekulációikat, hogy „ami vidéken történt ,az valószinüleg nem történhetik meg Budapesten, a kifinomult városban, ahol sok külföldi diplomata székel”. Amint a deportálások előrehaladtak és a szélesen elterjedt illúziók a németek és magyar cinkosaik szándéka felől szertefoszlottak, a zsidók már testüeg-lelkileg teljesen legyengülve, megtörve a gettókban töltött hetek kegyetlen bánásmódja folytán, képtelenek voltak ellenállást tanúsítani. Ezen tumenően, számos katonakorbeli férfi munkaszolgálatot teljesített távol az otthonuktól, leginkább Ukrajnában, Galíciában és Szerbiában. Országos vezetőikkel ellentétben, a zsidó tömegeknek fogalmuk sem volt az összegyüjtöttejc ellen elkövetett tömeggyilkosságokról, amelyek Auschwitzban és máshol, a szomszédos Lengyelországban lefolytak. Az országos zsidó vezetők és azon személyek döntése, akik be voltak avatva, de nem voltak hajlandók a zsidó és nein-zsidó tömegekkel azt megosztani, a vészkorszak egyik légkörülvitatottabb kérdése marad. A viszonylagos normális helyzetben, amely a német megszállásig uralkodott, a magyar zsidóság asszimilált vezetői igen hatásosan szolgálták a közösséget. A hagyományos konzervativ-arisztokrata rendszer értékeihez és elveihez híven és abban a meggyőződésben, hogy a zsidóság érdekei szorosan összefonódnak a magyarokéval, sohasem tervezték független politikai technikai eszközök igénybevételét a zsidó érdekek védelmére. Büszkén hirdették magukról, hogy „zsidóvallásu magyarok”. A vezetőség, amely főként hazafias, gazdag és általában konzervatív elemekből állott, megkísérelte a megalapozott rend szer fenntartását azáltal, hogy hűségesen engedelmeskedett a kormány parancsainak és teljesen azonosította magát a szélesebb magyar társadalom értékeivel, hitével és érdekeivel. Következésképpen az országos zsidó vezetők válasza az élesedő zsidóellenes intézkedésekre a két háború között elnéző volt, s elszigetelt az európai zsidóság általános küzdelmétől. A magyar nemzethez való lojalitásuk és a dzsentri-arisztokratikus rendszerhez való kötődésük megingathatatlan volt. Struccpolitikát folytattak, remélve a reménytelent, hogy az uralkodó elit megvédi Őket a szomszédos országok zsidó közösségeinek sorsától. Természetesen arra nem számítottak, hogy Németország megszállja majd a szövetséges országot és hogy a náci-ellenes keresztény vezetőségnek ez a rétege az első áldozatok közé kerül. Gyakorlatilag a deportálások kezdetéig az országos zsidó vezetőség továbbra is abban a hiedelemben élt, hogy a magyar zsidó közösség, ellentétben a többi nagy európai zsidó közösséggel, viszonylag érintetlen marad a háború után, még ha gazdaságilag általában tönkre is megy- A hiedelem, hogy „megusszuk” a vészkorszakot — gyakran hangoztat* ták, önmagukat biztatva —, noha tragikusan téves, mégsem egészen ésszerűtlen volt. Hiszen Magyarország valóban a biztonság szigete volt a pusztulás óceánjában a háború négy és fél éve alatt. Az optimizmus érzetét erősítették a szövetségesek győzelmei. Nyugaton, az Olaszországban történt sikeres partraszállást követőleg, az angol-amerikai beözönlés (invázió) csak idő kérdése volt; keleten a szovjet erők gyorsan közelítették meg Romániát. Ennek következtében — visszatekintve, ez mutatkozik a zsidó vezetők legnagyobb tévedésének a helyzet megítélésében — elmulasztották megtenni az elővigyázatossági intézkedéseket a katasztrófa lehetséges bekövetkezése ellen, amint az a többi zsidó közösséggel történt náci-Európában. Ebben a magatartásban sem különböztek nagyon keresztény partnereiktől, akik, miközben tisztességes utat keresve a háborúból való kilépésre, elmulasztottak alternativ katonai intézkedéseket tenni, hogy megakadályozzák, vagy ha szükséges, ellenálljanak az esetleges német betörésnek. (A cikksorozat befejezése a 12. oldalon)
